Kritikus időszakban jön a váltás a NATO élén, Orbán egy régi bírálója a legesélyesebb

Orosz–ukrán háború, amerikai izoláció, kínai fenyegetés, belső ellentétek: komoly érvek szólnak amellett, hogy fennállásának egyik legnehezebb évei elé néz az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO). Ennek az időszaknak azonban már nem Jens Soltenberg mostani főtitkárral fognak nekivágni, a 2014 óta hivatalban lévő norvég politikus-diplomatának ugyanis többszörösen meghosszabbított mandátuma 2024. október 1-jén lejár.

Stoltenberg már korábban jelezte, hogy nem indul újra a jelöltségért. Ezt ugyan már megtette 2023-ban is, de akkor a tagállamok nem tudtak megegyezni az utódlásáról, így végül még egy évig maradt a szervezet élén. Idén azonban már jó előre beindult a casting, ahol miniszterelnökök, elnökök és külügyminiszterek gyűjtenek szövetségeseket, és mérik fel esélyeiket a pozíció megszerzésére.

A befutónak pedig most Mark Rutte holland miniszterelnök tűnik.

A 13 éve hatalmon lévő, jelenleg ügyvezető kormány élén álló veterán politikus a hírek szerint már húsz ország támogatását megszerezte a szükséges 31-ből. A támogatók között vannak olyan fontos országok, mint Nagy-Britannia, Németország vagy Franciaország, illetve a szövetség vezető hatalmának számító Egyesült Államok. Rutte veterán liberális politikusnak számít, aki hosszú karrierje során több botrányt túlélt, az Európai Unióban pedig Orbán Viktor egyik legkeményebb kritikusává vált.

Bár Rutte az egyértelmű favorit, a meccs még nincsen teljesen lefutva. Nem egyértelmű például a keleti tagállamok pozíciója, amelyek nem tartják elég harciasnak a holland miniszterelnököt, és van, aki legszívesebben a saját országából látna valakit főtitkárként.

Az örök különutas Törökország sem mondott még igent, ahogy Magyarország sem: utóbbinál az is szempont, hogy Orbán Viktor és Rutte között régóta húzódó személyes konfliktus is van a háttérben. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a régóta potenciális jelöltként számon tartott észt miniszterelnök mellett a román elnök is váratlanul bejelentkezett a posztra.

Mire jó a főtitkár?

Mielőtt belemennénk az esélylatolgatásba, érdemes áttekinteni röviden, mit csinál a NATO főtitkára, és miért fontos a szerepe.

A szervezet honlapja szerint a főtitkár a NATO legfelsőbb szintű nemzetközi köztisztviselője. A főtitkárnak három fő feladata van: ő minden fontosabb bizottság elnöke, aki irányítja a szövetségben zajló konzultációs és döntéshozatali folyamatokat, valamint biztosítja a döntések megvalósítását; a szervezet első számú szóvivője; és a szervezet nemzetközi személyzetének vezetője is, aki tanácsadást, iránymutatást és igazgatási támogatást nyújt a NATO parancsnokságok mellett működő nemzeti küldöttségek számára.

A fentiek szósalátának tűnhetnek, leegyszerűsítve tehát azt lehet mondani, hogy

a NATO főtitkára a szervezet legfőbb diplomatája.

Ez azt jelenti, hogy nem hoz sem politikai, sem stratégiai, sem katonai döntéseket: ezek a kompetenciák ugyanis mind a tagállamok kezében vannak. Ha a tagállamok döntései katonai következményekkel járnak, akkor bekapcsolódnak a NATO katonai szervei is, például a tagországok vezérkari főnökeiből álló Katonai Bizottság, vagy a hidegháborús filmekből ismert Szövetséges Műveleti Parancsnokság.

Az utóbbi időben viszont a téma tudományos szakirodalmában felerősödtek azok a hangok, miszerint a főtitkár szerepe megváltozott a Szovjetunió felbomlása óta. Egyesek azt állítják, hogy míg a hidegháború alatt tényleg a diplomáciai érzék volt a legfontosabb, a NATO stratégiai mandátumának kiszélesedése miatt manapság már jóval többről szól a főtitkári poszt. A pozíció ma már egyre inkább igényel kezdeményezőkészséget, független gondolkodást és politikai vállalkozószellemet, így a jelentősége is megnőtt.

A NATO főtitkári pozícióját hagyományosan egy vezető európai politikus tölti be, míg a Műveleti Parancsnokság feje amerikai szokott lenni. A szervezet történetében még egyik sem volt nő, így komoly nyomás volt az előző években a tagállamokon, hogy legalább a főtitkári posztra nőt jelöljenek.

Stoltenberg, a konszenzusember

A következő főtitkár azt a Stoltenberget követi a pozícióban, aki egy egyre zűrzavarosabb geopolitikai helyzetben navigálta a szövetséget. Az ENSZ korábbi klímavédelmi megbízottja és Norvégia háromszoros miniszterelnöke veterán diplomataként ismert, akinek többek között Donald Trump volt amerikai elnök izolacionizmusával és egy európai háborúba torkolló orosz agresszióval kellett szembenéznie a ciklusa alatt.

Támogatói higgadt diplomataként írják le Stoltenberget, aki határozottságot sugárzott Ukrajna orosz inváziója után, képes volt kezelni Trump NATO-szkepticimusát, és megtartotta a szövetség egységét egy kivételesen nehéz időszakban. Egyesek azt is felvetik, hogy kulcsfontosságú szerepe volt Törökország aggályainak csitításában Finnország és Svédország csatlakozásának ügyében, bár az amerikai F–16-os vadászgépek körüli hercehurca inkább katonai-gazdasági érdekeket sejtet a törökök manőverezése mögött.

A baloldali politikust 2014-ben a keleti tagállamok viszonylagos ellenállása ellenére választották meg először főtitkárrá. Stoltenberg ugyanis még miniszterelnöki időszakából jó viszonyt ápolt Oroszországgal, miközben Vlagyimir Putyin elnök éppen abban az évben annektálta a Krím félszigetet, és robbantott ki Ukrajna keleti tartományaiban szakadármozgalmakat.

Stoltenberg mandátuma 2018-ban járt le, de aztán meghosszabbították két évvel, majd még kettővel, 2022-ben pedig az ukrajnai invázióra hivatkozva még egy évvel. Mint már írtuk, 2023-ban nem sikerült a tagállamoknak az utódjáról megállapodni, így annak ellenére toldották meg Stoltenberg mandátumát negyedszerre, hogy a szóvivője tavaly februárban még azt mondta, nem fog a szervezet élén maradni.

Idén azonban végéhez ér Stoltenberg főtitkársága, amely 10 évével minden idők második leghosszabbikának számít. Amikor a férfit megkérdezték, mit tanácsolna lehetséges utódjának, azt mondta:

„Tartsa együtt Európát és Észak-Amerikát.”

Trumppal suttogó

Ez a feladat pedig várhatóan Mark Ruttéra hárul. Az ügyvezető holland miniszterelnök ugyan hivatalosan még nem jelentkezett be a posztra, de a holland politikából saját bevallása szerint végleg távozni fog. Hogy mikor, az egyelőre kérdés: ugyan a 2023. novemberi választásokon a jobboldali populista Geert Wilders pártja meglepetésre első helyen végzett, az ezt követő koalíciós tárgyalásokon viszont még nem sikerült megegyezni a kormány összeállításáról.

A botrányokban bővelkedő, de azokat valahogy mindig túlélő Ruttét (innen ered egyik beceneve, a „Houdini-miniszterelnök”, vagy a „Teflon Mark”, portrénkat itt olvashatja róla) már többször is megkörnyékezte az Egyesült Államok, hogy érdekli-e a pozíció. A liberális politikus jó kapcsolatokat ápol többek között Joe Biden amerikai elnökkel, aki egy amerikai tisztviselő szerint szenvedélyesnek és jó kommunikátornak találta a holland politikust. A tisztviselő hozzátette, Rutte egy kis ország vezetőjeként innovatív megoldásokat javasolt a szövetség megerősítésére.

Rutte legnagyobb erőssége azonban nem a mostani, hanem az előző amerikai elnökkel való kapcsolata lehet. Trump ugyanis visszatérésre készül a 2024-es amerikai elnökválasztáson, és nem is esélytelenül: a Republikánus Párt előválasztása kezdettől lefutott volt, és van esélye arra, hogy a novemberi elnökválasztáson visszatérjen.

Egy lehetséges második Trump-adminisztráció esetén pedig újra előtérbe kerülhet a volt elnök bizalmatlansága a szövetséggel szemben. Trump már elnöksége alatt többször kikelt a NATO ellen, amerikai elnöktől egészen váratlan hangnemben követelve azt, hogy az európai országok többet költsenek a saját védelmükre.

Ebben valamennyire igaza volt Trumpnak, hiszen a legtöbb európai NATO-tagállam védelmi költekezése a GDP irányadó 2 százalékát sem érte el. Persze az is igaz, hogy a Krím 2014-es elfoglalása óta emelkedtek az európai védelmi költekezések, Ukrajna inváziója óta pedig egyenesen az égbe lőttek.

Trump februárban aztán még hajmeresztőbb kijelentéseket tett a szövetséggel kapcsolatban. A politikus többek között arra biztatta Putyint, hogy csináljon azt, amit akar, azokkal az európai tagállamokkal, amelyek nem költenek eleget védelemre. Trump mondataira azonnal elítélően reagált Biden, Stoltenberg, illetve több európai vezető is, szerintük az ilyen mondatok csak Putyin kezére játszanak, és még veszélyesebbé teszik a nemzetközi helyzetet. Mindez csak felerősítette azokat a félelmeket, miszerint Trump kiüresítené a NATO-t azzal, hogy a kollektív védelmet biztosító 5-ös cikkelyt figyelmen kívül hagyva az USA nem sietne egy megtámadott tagország segítségére.

Egy ilyen bizonytalan helyzetben jól jöhet tehát valaki, aki ért Trump nyelvén, és sokak szerint Rutte pont itt jön be a képbe.

Rutte ugyanis meglehetősen jó viszonyban volt az amerikai exelnökkel, aki köztudottan nem jött ki több európai vezetővel. A Politico felidéz például egy történetet, amely szerint egy 2018-as NATO-megbeszélésen Trump arról kezdett el fennhangon beszélni, hogy „a saját útjukat fogják járni”, amennyiben más országok nem kezdenek el többet költeni a hadseregükre.

A helyzet rendkívül feszült volt, Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel akkori német kancellár megpróbáltak szót érteni az amerikai elnökkel, és arra panaszkodtak, hogy a védelmi költségvetést nem lehet egyszerűen egyik napról a másikra megemelni. Ám a történet szerint Rutte volt az, aki megmentette a helyzetet azzal, hogy biztosította Trumpot, a kiadások emelkedtek – és ami még fontosabb, Trump volt az, akinek ezt sikerült elérnie. Az eset nyomán ragadt Ruttéra a „Trumppal suttogó” (Trump whisperer) becenév.

Akadályok

Az elmúlt hetekben felpörögtek az események a háttérben: előbb amerikai, majd brit, francia és német tisztviselők erősítették meg, hogy támogatják Rutte jelöltségét. Február végére a holland miniszterelnök már húsz ország támogatását tudhatta maga mögött a szövetség 31 (Svédország várható csatlakozásával 32) tagállamából.

A jelölt személyében az összes tagállamnak egyet kell értenie, így elviekben előfordulhat az a helyzet, hogy akár egyetlen ország ellenállásán elbukik a nevezés. Egyelőre a NATO keleti tagállamai nem foglaltak állást a kérdésben, egyesek szerint azért, mert legszívesebben egy szintén keleti vezetőt, például Kaja Kallas észt miniszterelnököt vagy Krišjānis Kariņš lett külügyminisztert szeretnék a szervezet élén látni.

Szerintük ez egyértelmű üzenet lenne az egyre agresszívabb Oroszország felé, ráadásul Kallas nő, és sokak szerint eljött az ideje egy női főtitkárnak. Az is közrejátszhat, hogy Rutte holland, és már háromszor volt holland főtitkára a NATO-nak, míg a szövetség keleti feléről származó egy sem. Kallas esetében azonban az is felmerült, hogy ő valójában majd az EU-ban pályázhat fontos pozícióra, például a külügyi főképviselői posztra.

Mások, például Törökország, olyan elvárásokat támaszthatnak, miszerint az új főtitkár ne kivételezzen az európai uniós tagállamokkal, például Ciprus kérdésében, ahol az EU-tagállam Görögország és Törökország szembenállása évtizedekre nyúlik vissza. Szintén kérdéses Magyarország helyzete, Orbán Viktornak ugyanis régóta húzódó konfliktusa van a Magyarország jogállamisága iránt gyakran aggódó, sőt, az ország EU-s tagságát is megkérdőjelező holland miniszterelnökkel.

Talán a 2020-as eset volt a legemlékezetesebb, amikor a magyar miniszterelnök az uniós költségvetés egyik vitája után még holland kollégája nevét sem volt hajlandó kimondani. „Ha nem jön létre a megállapodás, az nem miattam lesz, hanem a holland fickó miatt – nyilatkozta Orbán Viktor. – Nem szeretek ujjal mutogatni, de a holland úr a felelős azért a felfordulásért, amiben most vagyunk.”

Néhány hónappal később Mark Rutte egy holland parlamenti vitában kijelentette: örül, hogy nem hasonlít „arra az emberre”, Orbán Viktorra utalva. 2021-ben Szijjártó Péter hungarofóbnak nevezte Ruttét, miután a holland miniszterelnök arról beszélt, hogy szerinte Magyarországnak nincs többé helye az EU-ban.

Rutte viszont olyan szempontból is kívánatos lehet, hogy konszenzusos jelöltként tud fellépni a harciasan oroszellenes, és a visszafogottabb politikát követő tagállamok között.

Praktikussága is előnyére válhat, a februárban tartott Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián például Trumpról szólva arra szólította fel kollégáit, hogy hagyják abba a nyafogást, és dolgozzanak azzal, aki a „táncparketten van”.

Román elnök a pályán

Bár Rutte kétségtelenül lendületben van, nem vehető biztosra a jelölése. A már említett akadályok mellett megkérdőjelezhetik, vagy legalábbis elhúzhatják a döntést olyan események, mint például Klaus Iohannis román elnök váratlan jelöltsége. A Bloomberg információi szerint ugyanis Románia értesítette a többi NATO-tagot, hogy elnökét kívánja jelölni a védelmi szövetség főtitkári tisztségére. A Reuters is úgy tudja, hogy bár Rutte az egyetlen hivatalos jelölt a posztra, a román elnök neve is felmerült a legutóbbi informális tárgyalások során

Bár hivatalos megerősítés még nem érkezett, Iohannis a hónap elején az európai parlamenti választásokról szólva azt mondta, hogy „elfogadhatatlan lenne, ha egyetlen pozíciót sem töltene be olyan személy, aki az új tagállamokból, azaz keletről származik”. A román államfő azt is szóvá tette, hogy 2019-ben sem jártak el helyesen, mivel minden releváns pozíciót nyugat-európai államokból származó vezetőkkel töltöttek fel.

Egy ilyen felállásban Iohannis mellé felsorakozhatnak a Rutte-szkeptikus keleti tagállamok, de a román elnök nehezen lehet főtitkár, ha az Egyesült Államok kitart saját jelöltje mellett. Keleti országok egyes diplomatái megerősítették, hogy sokuknak nem tetszett, hogy Rutte nem tárgyalt velük a háttérben mozgolódása alatt, illetve az sem, hogy miniszterelnöksége alatt Hollandia védelmi költekezése nem érte el a GDP előírt 2 százalékát. NATO-tisztviselők mindenesetre attól tartanak, Iohannis jelölése azt a látszatot keltené, hogy a szövetség nem képes egységet mutatni.

Azt nem lehet egyelőre tudni, pontosan mekkora esélyei vannak Iohannisnak, vagy egy még meg nem nevezett jelöltnek, de az idő szorításában a tagállamok szeretnék még a nagy változásokat kilátásba helyező júniusi európai parlamenti választások és az őszi amerikai elnökválasztás előtt lerendezni a kérdést.