Amerika komcsikkal szövetkezik a komcsik ellen, mérsékelt sikerrel

Nem érkezett róla hivatalos jelentés, hogy Vietnámban a héten szokatlanul jelentős szeizmikus aktivitást mértek volna, habár a vietnámi háború veteránjainak lett volna okuk forogni a sírjukban:

Joe Biden amerikai elnök e heti hanoi látogatása alkalmával az Egyesült Államok „átfogó stratégiai partnerséget” és megannyi üzleti megállapodást kötött a vietnámi kommunista rezsimmel, amelynek elpusztítására az 1960-as és 1970-es években rengeteg embert és még több hadianyagot áldozott, és közben porig bombázta, mérgezte és mészárolta Vietnámot és szomszédjait, az elég egyértelmű háborús bűncselekményektől sem visszariadva.

Ezzel együtt az amerikai–vietnámi közeledés nem új jelenség, és a politikai-gazdasági kapcsolatok stratégiai szintre emelése nem különösebben meglepő.

A vietnámi háború lezárása óta a hanoi rezsimnek sokkal több problémája volt a kínai elvtársakkal, mint az amerikai imperialistákkal, olyannyira, hogy 1979-ben rövid háborút is vívtak, és manapság is gyakran kergetőznek a két ország hajói a Dél-kínai-tengeren, amelyet Kína beltengerének tekint, a tenger partján fekvő országok, köztük Vietnám, pedig saját felségvizeinek.

Így a Kínával szembeni feszültségek miatt mind Vietnám, mind az Egyesült Államok számára indokolt a közeledés, és bár Biden Hanoiban igyekezett azt hangoztatni, hogy nem valamiféle Kína-ellenes hidegháborús szervezkedés keretében érkezett, az amerikai sajtó nagyrészt így értelmezte a vizitet.

A stratégiai érdekharmónia újabban gazdasági oldallal is kiegészült: Vietnám az amerikai–kínai kereskedelmi háború nyertese volt, a Kínából áttelepülő gyártósorokkal az ország egyre fontosabb összeszerelő üzemmé válik az elektronikai ellátási láncokban.

A délkelet-ázsiai nagy játszma ugyanakkor nem ennyire egyszerű. A vietnámi rezsim belpolitikai téren a kínai receptet követi, és a határviták ellenére abban sincsenek illúziói, hogy a földrajzi közelség és a gazdasági összefonódás miatt nem tudja magát teljesen függetleníteni a kínai akarattól. A mostani találkozó is elsősorban arról szólt, hogy az ország kapcsolatépítéssel ellensúlyozza a kínai függés veszélyeit, nem arról, hogy az Egyesült Államok lojális szövetségesévé és katonai partnerévé akar válni Pekinggel szemben.

Nehéz múlt, mindenkivel

A történet háttere, hogy a vietnámi háború 1975-ös lezárását követően a vietnámi rezsim elkezdett terjeszkedni Indokínában, szovjet beleegyezéssel megdöntötte a népirtó Pol Pot és a vörös khmerek rezsimjét, és megszállta Kambodzsát. A szovjetcsatlós Vietnám terjeszkedése természetesen ellentétes volt a maoista vörös khmereket támogató, a szovjetektől ekkor már elforduló kínai rezsim érdekeivel, ezért Peking egy gyors megtorló hadjárattal próbálta elvenni Vietnám kedvét a dologtól. Az invázió sikertelen volt, és a két ország viszonya az 1990-es évekig nyíltan ellenséges volt, mígnem a Szovjetunió széthullása és a kambodzsai megszállás vége után megindult a békülés.

Bár a szárazföldi határvitákat jó harminc évvel a háború után végül rendezték, azóta találtak új, tengeri területi viszályokat. Kína még 1948-ban, a nacionalista Csang Kaj-sek vezetése alatt úgy döntött, hogy (az aktuális nemzetközi jog szempontjából nevetséges) történelmi jogot formál a Dél-kínai-tenger területének nagy részére, beleértve számos olyan sziklát és zátonyt, amelyek más, térségbeli országok partja mentén fekszenek. Ezeket a területi követeléseket a Kínai Kommunista Párt is magára vette, és különösen a 2010-es évektől elkezdett erővel érvényt szerezni azoknak, elsősorban Vietnám és a Fülöp-szigetek ellenében.

A kínai haditengerészet számos mesterséges szigetet húzott fel a térségbeli zátonyokra, amelyeken egyre terjeszkedő (bár a szkeptikusok szerint kevés katonai értékkel bíró) támaszpontokat húztak fel. Közben „halászhajók” és a parti őrség folyamatosan kergetőzik a vitatott területeken az érintett országok tengeri hatóságaival. Vietnámban emellett annak sem nagyon örülnek, hogy Kína újabban a szomszédos Kambodzsában is növeli katonai jelenlétét.

Ebből fakadóan Hanoiban nem nagyon bíznak benne, amikor a pekingi külügyminisztériumban azt hangoztatják, hogy minden baj oka az amerikai imperializmus, Kína pedig a térség és az egész fejlődő világ pártfogója. A vietnámi elit a szingapúri állami Yusof Ishak Délkelet-Ázsia-kutató Intézet felmérései szerint erősen bizalmatlan Kínával szemben, de jóval kevésbé tart az Egyesült Államoktól, aminek egy elég egyszerű magyarázata, hogy szemben Kínával, Amerika mostanában már nem tart katonai erődemonstrációkat Vietnám partjainál.

Az új Kína, legalábbis gazdaságilag

Az amerikai közeledés már régebben megindult, a diplomáciai kapcsolatokat 1995-ben normalizálták, 2013-ban Barack Obama elnöksége alatt „átfogó partnerséget” kötöttek, ezt emelték most „átfogó stratégiai partnerségi” szintre. Igazán azonban azóta indult be a politikai közeledés, hogy Washingtonban elkezdtek a Kína-ellenes szervezkedés egy potenciális partnereként tekinteni Vietnámra. Kurt Campbell, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács ázsiai ügyekért felelős embere már jóval korábban arról beszélt, hogy Vietnám a térség egyik „ingaállama”, amelynek megnyerése kulcsfontosságú lehet a délkelet-ázsiai biztonsági rendszer alakításában.

Ez a külvilág számára sem triviális dolog. Egyrészt a vitatott Dél-kínai-tenger a világ legforgalmasabb kereskedelmi útvonala, itt halad át a globális tengeri áruforgalom harmada. Másrészt a geopolitikai vajákosok szerint a Dél-kínai-tenger és más, térségbeli szorosok, szigetek és átjárók feletti ellenőrzés alapvető követelmény Kína számára ahhoz, hogy komoly, távoli területeken is bevethető haditengerészeti erőt hozzon létre.

A probléma Kína számára, hogy az érintett területeket ma nagyrészt amerikai szövetségesek ellenőrzik, erősen korlátozva az ország hadi lehetőségeit.

A kapcsolat az utóbbi években a geopolitikai szervezkedés mellett részben piaci, részben politikai folyamatok következtében komolyabb gazdasági dimenziót is nyert. Vietnám vezetése ugyanis a kínai útra lépve elkezdte erőteljesebben ösztönözni a külföldi tulajdonú ipari gyártósorok betelepülését, és a kínai bérek növekedése miatt egyre több cég kezdett érkezni a rendkívül szegény, emiatt nagyon alacsony bérszínvonalat kínáló országba. A dolognak Donald Trump amerikai exelnök 2018-as kereskedelmi háborúja adott aztán még nagyobb löketet: miután Trump a kínai ipartól való függés nemzetbiztonsági kockázataira hivatkozva 10 és 25 százalék közti büntetővámokat vetett ki a kínai import nagy részére, a védővámok megkerülése és a költségek csökkentése végett még több gyártósor indult meg Kínából Vietnámba.

Trumphoz hasonlóan a Biden-kormánynak is deklarált célja, hogy az amerikai ipar ellátási láncait leválassza Kínáról, és Vietnám mint gyárterep szerepének növelése is ezt a célt szolgálja. Ennek következtében ma már messze az Egyesült Államok Vietnám legnagyobb exportpartnere, a kivitel 2022-ben 109 milliárd dollárt tett ki, szemben az 58 milliárdos kínai és 24-24 milliárdos koreai és japán adattal.

A mostani Biden-látogatást is belengte az ellátási láncok átszervezésének vágya. Az amerikai elnököt elkísérték a Google, az Intel, a Microsoft, az Nvidia, a mikrocsipgyártásban érdekelt GlobalFoundries és a Boeing képviselői is, és több kisebb megállapodás is született a helyi szereplőkkel. Ezekre az új beruházásokra Vietnámnak szüksége is van: az előző évek gyors növekedése után idén a gyengülő nyugati és kínai kereslet miatt a vietnámi export mélyrepülésbe kezdett.

Nem egyoldalú a függés

Arról azonban messze nincs szó, hogy egy bimbódzó szövetségnek lennénk tanúi. Vietnám már 2008-ban megkötötte az „átfogó stratégia partnerséget” Kínával, és 2012-ben Oroszországgal (a listán szerepel még India és Dél-Korea). Bár hivatalosan ez Vietnám legmagasabb szintű politikai partnerségi kategóriája, a szereplők sokszínűsége jelzi, hogy nem dac- és vérszövetségről van szó, inkább annak kijelöléséről, hogy Vietnám mely országokat tartja fajsúlyosnak jövője és jelene szempontjából.

Kínával hiába gyakoriak az összezördülések, mégiscsak messze legnagyobb szomszédjáról és a térség meghatározó hatalmáról van szó, amellyel óvatosan kell bánni: Hanoiban vélhetően senki nem gondolja komolyan, hogy az amerikai közeledés önmagában érdemi megoldást ad biztonsági kihívásaikra.

Másrészt az amerikai export megugrásával párhuzamosan Vietnám kínai importja is kilőtt: miután a vietnámi gyártósorokra nagyrészt Kínából érkeznek az alkatrészek, és az ipari termékeket is jelentős részt onnan szerzik be, a 118 milliárdos kínai import mellett a Samsungon keresztül jelentős vietnámi lábnyommal bíró Dél-Korea (62 milliárd) kivételével mindenki más eltörpül. Korlátozott mértékben ugyan, de az Egy övezet, egy út nevű kínai infrastrukturális beruházási programban is részt vettek, azaz Kína ha csak pár projekt keretében is, de építkezik Vietnámban.

Ebben a helyzetben a Kínával szembeni ugrándozás mozgástere értelemszerűen korlátozott, kiváltképp hogy Peking szereti szankciókkal büntetni az ilyesmit:

Biden látogatásával egy időben hirtelen a kínai határon ragadt egy jó adag vietnámi gyümölcs, mert hogy, hogy nem, a megszokottnál sokkal több időt vett igénybe a bevizsgálás.

A vietnámi külpolitikának emellett fontos deklarált elve a formális szövetségek elutasítása és a más országokkal való katonai együttműködés is, ami eleve mérsékli az amerikai kapcsolat potenciális biztonságpolitikai vetületeit. Bár az amerikai fegyvervásárlásokra van vietnámi igény, a potenciális kínai megtorlás miatt nem világos, hogy meddig hajlandó elmenni a vietnámi rezsim.

Közben a vietnámi hadsereg a szovjet időktől máig nagyrészt orosz fegyvereket használ, és a gyors váltásra se kapacitásuk, se hajlandóságuk nem nagyon van. Ezt jelzi, hogy miközben Biden Hanoiban tárgyalt, a New York Times értesülései szerint a hanoi rezsim azon mesterkedett, hogy új orosz fegyverrendszereket szerezzen be, lehetőleg az Oroszországra kivetett nyugati pénzügyi szankciókat megkerülve.

A párt mindenek felett

A határviták emellett nem jelentik azt, hogy sok tekintetben nem értené meg jobban magát a vietnámi vezetés a kínaival, mint az amerikaival. Nguyễn Phú Trọng vietnámi pártfőtitkár kínai kollégájához, Hszi Csin-pinghez hasonlóan egyre jobban maga alá gyűrte a pártot, „korrupcióellenes” hadjárata keretében eltakarította vélt és valós belső ellenfeleit, lojalistákat ültetett a fontosabb pozíciókba, és leszámolt a korábbi idők kollektív vezetési rendszerével, ahol a kommunista nagykutyák egy szűk csoportja közösen irányított, a pártfőtitkár pedig első volt az egyenlők között. Trọng Hszihez hasonlóan szakított a pártfőtitkári (illetve kínai esetben államfői) hatalmat két ciklusban korlátozó korábbi szabályokkal is, és a kínai nómenklaturából merítve újabban központi vezetőnek kezdték hívni a főtitkárt.

Szintén a kínai példára hajaz, ahogy a vietnámi pártszervezet meghaladta az állami szerveket. Bár egy egypártrendszerben alap, hogy a párt és az állam összefonódik, korábban mindkét országban voltak törekvések az állami vezetés professzionalizálására. Ebben a felállásban a politikai hatalom és a stratégiai döntéshozatal természetesen a párt kezében marad, de a kormány a párt belső ügyeitől valamelyest független, szakmai végrehajtó hatalomként funkcionál, elhatárolva a napi államigazgatási feladatokat a pártban folyó nagypolitikától. Ám ahogy Hszi alatt Kínában, úgy Trọng alatt Vietnámban a párt ismét elkezdett egyre jobban belefolyni a napi piszlicsáré ügyekbe, és az államszervezet minden szinten szorosabb pártfelügyelet és mikromenedzsment alá került.

Ez pedig növekvő elnyomással járt: miközben a gazdaságot piaci reformokkal kezdték liberalizálni, a média, a „másként gondolkodók” és a demokráciapárti aktivisták egyre keményebb karhatalmi szigorral néznek szembe.

Biden vizitje mentén a kínai pártállami média is azt harsogta, hogy „a pártközi kapcsolatokat nem lehet az államközi kapcsolatokhoz hasonlítani”. Ez nem is teljesen alaptalan: egyes vélemények szerint Trọng elengedhetetlennek tartja a Kínai Kommunista Párt támogatását a vietnámi egypártrendszer fenntartásához, és miután a rezsim túlélése túlmutat bármiféle tengeri határvitán, az amerikai stratégiai érdek mellé váló felsorakozás is lehetetlen. Jelképes, hogy Trọng volt az egyik első külföldi vezető, aki 2022 októberében Kínába utazott, hogy személyesen gratuláljon Hszi Csin-pingnek harmadik főtitkári ciklusához.

A másik oldalról a sok tekintetben egybevágó stratégiai érdekek és a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok ellenére a vietnámi kommunisták máig nem igazán bíznak benne, hogy az Egyesült Államok képes elfogadni a hanoi rezsimet olyannak, amilyen, és nem akarja elhozni a demokráciát kis hazájukba. A jövőbeli kilátásokat pedig az is ködösíti, hogy a 79 éves Trọng utódlása egyelőre nem rendezett, miután a korábbi utódjelöltet nemrég maga takarította el az útból. Az idős főtitkár – aki 1968-ban lépett be a pártba – a pletykák szerint szeretné megakadályozni, hogy a mérsékelt gazdasági prosperitásból profitáló újgazdag rétegek politikai befolyást szerezzenek, és inkább a régi káderekben bízik, akik viszont ideológiailag mégis csak közelebb állnak Kínához, és elég távol Amerikától.

Pávatánc, valós téttel

Így a szkeptikus nyugati hangok szerint a vietnámi rezsim palira veszi az Egyesült Államokat: a Kínával szembeni stratégiai partnerséget belengetve képes volt leszerelni a rezsim jellegével kapcsolatos amerikai kritikákat és az ebből fakadó diplomáciai nyomást, de valójában esze ágában sincs elköteleződni az amerikai külpolitikai célok mellett.

A hivatalos vietnámi pártállami sajtó is úgy értékelte Biden ottlétét, mint a vietnámi rendszer és a kommunista párt amerikai elismerését.

Hasonló vádakat fogalmaztak meg Bidennel szemben emberijog-védők is, akik azzal vádolták az elnököt, hogy beáldozza elveit egy brutális rezsim kétes támogatásáért. Jelzésértékű mindenesetre, hogy a Fehér Ház 2600 szavas hivatalos összefoglalójából 112 szólt az emberi jogi helyzetről.

Az egy fokkal mérsékeltebb megfigyelők szerint a mostani látogatás és a „stratégiai partnerség” aláírása leginkább annak elismeréséről szól, hogy a két ország közti kapcsolat különösen a gazdasági téren szoros és egyre szorosabb; azonban nem jelent változást Hanoi orientációjában. Az Egyesült Államok számára előnyös egy stabil, független és erősödő Vietnám; Hanoi számára pedig előnyös, hogy Washington valamelyest visszafogja Kína haditengerészeti étvágyát, és a rezsimnek stratégiai pozíciójából fakadóan nem kell amerikai politikai beavatkozástól tartania.

Ugyanakkor arról szó sincs, hogy Vietnám hajlandó lenne magára haragítani Kínát az amerikai támogatás ígéretéért, és a New York Timesnak nyilatkozó amerikai tisztviselők szerint ilyesmit nem is várnak Washingtonban. Tisztában vannak vele, hogy nem tudják leválasztani Kínáról (vagy akár Oroszországról) Vietnámot, de a megállapodással inkább stratégiai teret akarnak adni hozzá, hogy Hanoi képes legyen kicsit távolodni Pekingtől, és erélyesebben ellenállni a Dél-kínai-tengeri zsarolásnak.

Az ország haditengerészeti stratégiája is összetettebb annál, mint hogy Amerika oldalán szállnának harcba a kínai zsarolással szemben. Részben pont az Egyesült Államokkal szembeni bizalomhiány miatt a rezsimre nézve kisebb veszélyt jelentő Indiával és Japánnal is igyekeznek szövetkezni mind az eszközbeszerzések, mind a közös műveletek terén. Azaz sok más délkelet-ázsiai országhoz hasonlóan a kapcsolataik diverzifikálásával igyekeznek csökkenteni mind az amerikai, mind a kínai zsarolás veszélyét, egyúttal pedig biztosítani azt, hogy valaha is választaniuk kelljen Amerika és Kína között.

A vietnámi külpolitikát távlatilag néző értékelésekből végső soron az a fajta „pávatánc” rajzolódik ki, amelyet Orbán Viktor is gyakran emleget:

egyenlő távolságot tartani a fő hatalmi pólusoktól, de elköteleződés nélkül, hogy kötöttségek és költségek nélkül élvezhesse az ezzel járó előnyöket Hanoi. (A nagy különbség, hogy Orbán ezt NATO- és EU-tagként próbálja eljátszani, a Vietnámi Kommunista Párt pedig a nagyhatalmak közé szorult gyenge országként, ahol valóban életbevágó a rezsim túléléséhez a jó manőverezés.)