2022. január 29. – 16:39
A rock and roll és popzene az amerikai kultúrexport egyik legfontosabb terméke volt hosszú évtizedekig. A világ számos pontján a lázadás, a szabadság, az önkifejezés legőszintébb formájaként kezelték, egyben megtestesítette a nyugati szabadosság iránti vágyakozást főleg az olyan országokban, ahol valamilyen autoriter hatalom sanyargatta a népet. Az amerikai könnyűzene már az '50-es években elindult a világhódító útjára, és van egy ország Ázsiában, ahol megdöbbentően korán komoly hatással volt a helyi kultúrára. Kambodzsa zenei élete az egyik legizgalmasabb, legeredetibb története lehetett volna az egyetemes popkultúrának, de aztán jöttek a vörös khmerek és Pol Pot, és minden idők egyik legkegyetlenebb népirtásával megállították az ázsiai rock and roll fejlődését is.
Kambodzsa egy Magyarországnál csaknem kétszer nagyobb ország Délkelet-Ázsiában az Indokínai-félszigeten, beékelődve Thaiföld és Vietnám közé a Thai-öböl partján. Miközben ma már Thaiföld a világ egyik legnépszerűbb turistacélpontja, Vietnám pedig még a Covid idején is az egyik leggyorsabban növekvő gazdasággal rendelkező ország Ázsiában, Kambodzsa máig nem heverte ki az elmúlt évtizedek polgárháborús múltját. Kambodzsáról az átlagembernek a vörös khmerek és a Pol Pot vezette népirtás jut az eszébe, amelyben négy év alatt kiirtották az ország lakosságának közel negyedét, vagyis 1,5-2 millió embert. Azt viszont viszonylag kevesen tudják, hogy a kambodzsai népirtás előtt talán egész Ázsiában nem volt annyira pezsgő, nyugatias könnyűzenei élet, mint az ország fővárosában, Phnompenben.
Az ország 1953-ig francia gyarmat volt, ezután alkotmányos monarchiaként függetlenedtek Norodom Szihanuk vezetésével. Szihanuk később ugyan nagyon megosztó személyisége lett a kambodzsai történelemnek (többek között ő tartja a Guinness-rekordot államiszerep-vállalások halmozásában, volt már király, miniszterelnök, régens és még egy rakás titulussal is bírt élete során), azonban a '70-es évekig a politikája óriási hatást gyakorolt az ország kulturális életére. Szihanuk nyugatias oktatást kapott gyerekként, francia gyarmati iskolákban tanult, és nagyon közel került hozzá az európai kultúra.
Fiatalon megtanult szaxofonozni, klarinétozni, zongorázni és tangóharmonikázni is, közel 50 zeneművet írt magától, sőt rokonaival még egy zenekart is alapítottak, akikkel saját és francia dalokat adtak elő diplomáciai eseményeken a királyi palotában, illetve még tartományi turnéra is indultak kiegészülve a királyi katonai zenekarral és ismert popénekesekkel. Emellett Szihanuk számos filmet is készített producerként, filmfesztivált is csinált a fővárosban (ahol az ő filmje volt az egyetlen jelölt és így a győztes is), és támogatta a fiatal kambodzsai filmesek külföldi taníttatását is.
A függetlenedés lendülete együtt járt azzal is, hogy egyre nagyobb mértékben jöttek be az országba először francia, karibi és latin-amerikai lemezek, majd a vietnámi háború idején a környékre érkező amerikai katonáknak hála a rock and roll is megérkezett az országba. Főleg a fővárosi fiatalok körében lett népszerű a nyugati popzene, olyannyira, hogy már az '50-es évek végén megjelent (Magyarországon az Omega első nagylemeze volt az első ilyen 1968-ban) az első kambodzsai poplemez Sinn Sisamouthnak köszönhetően, aki egészen fiatalon bekerült a királyi kincstár zenekarába, miután felkarolta Szihanuk édesanyja, Sziszovat Kosszamak királynő.
A sokféle hatásnak köszönhetően a kambodzsai könnyűzene elképesztő fejlődésnek indult. A francia yé-yé, a latinos csacsacsa, a jazz és az amerikai rock and roll találkozott a tradicionális kambodzsai zenei hagyományokkal, és gombamód megszaporodtak az énekesek és zenekarok az országban. Hamar megjelent az elektromos gitár, és pár hangstúdió is létrejött az országban, így egészen korán elkezdhették felvenni a zenéiket. A kambodzsai rock and roll legfőbb ismertetőjegye azonban kifejezetten helyi és utánozhatatlan. Ez az úgynevezett szellemhang éneklési technika, aminek gyökerei egészen régre nyúlnak vissza Kambodzsában.
Nagyon magas tartománybeli éneklésről van szó, miközben az énekes ugrál az oktávok között, amitől olyannak lehet hallani, mintha jódliznának, de annál sokkal túlvilágibb a hangzása.
Nem kellett sokat várni az első rendes kambodzsai rockzenekarra sem. A Baksey Cham Krong már 1959-ben megalakult, példaképeit a Shadows, Chuck Berry vagy éppen Cliff Richard voltak, a tagok pedig egytől egyig fiatal tinédzserek. A zenekarnak akkora hatása lett a kambodzsai könnyűzenére, hogy még az idősebb, már jóval ismertebb énekesek, mint például maga Sinn Sisamouth is elkezdett a francia és latinos hatások helyett amerikai és brit rockzenéhez nyúlni.
A ‘60-as évekre aztán igazán berobbant a rock and roll az országban, annyira elterjedt a műfaj, és olyan mennyiségben jöttek be amerikai zenék a környéken állomásozó amerikai katonáktól és katonai rádióktól, hogy megjelentek olyan alműfajok is, mint a pszichedelikus rock, a garázsrock, a proto-punk, a hard rock, a funk, a szörf vagy a motown, a ’60-as évek végére pedig a hippimozgalom vizuális divatja is megérkezett az országba. Egészen különleges érzés ennyi évtizeddel később észrevenni a megmaradt felvételeken hallható hasonlóságokat ismert brit vagy amerikai zenékkel.
Az egyik legvagányabb női előadónak számító, kacér attitűdje miatt is imádott Pan Ron (máskor Pen Ran) közös feldolgozása Korng Phnaóval például egy pszichedelikus popszámot csinál a Beatles közismert Hard Day's Night című slágeréből, ahogy a Kom Veacha Tha Sneha Knom című száma sem tagadhatná le Nancy Sinatra megaslágerének, a Bang Bangnek a hatását. Ez is remekül megmutatja, hogy a kambodzsai könnyűzene nem szimplán csak ellopta a nyugati slágereket (ahogy az jellemző volt annak idején a mai posztszovjet blokkra), hanem teljesen a maga képére formálta az ország zenei hagyományaira jellemző énekléssel és hangszereléssel.
A legendák szerint Sinn Sisamouth egymagában több mint ezer dalt írt magának és más előadóknak, Ros Serey Sothea és Pen Ran több száz dalos repertoárral bírtak, utóbbi pedig saját maga írta a szövegeit és a zenét is, ami még Nyugaton is nagyon ritkának számított a ‘60-as években. A lendület kitartott egészen a ’70-es évekig, amikor aztán kitört a polgárháború az országban, hogy aztán évekkel később a kambodzsai könnyűzene ikonikus figuráinak túlnyomó többsége nyom nélkül eltűnjön és sose találják meg őket.
Halál és munkatábor várt a zenészekre
A kultúra nagy támogatójaként és ugyebár zenészként is ismert Szihanukot megbuktatták, amiért képtelen volt politikailag kezelni a szomszédban zajló vietnámi háborút, a helyét a jobboldali, Amerika-párti Lon Nol vette át. Szihanuk bukásában az is közrejátszott, hogy elvesztette a városiak, a középosztálybeliek és az értelmiség támogatását. Ezt mi sem jelezhetné jobban, mint hogy az évekig a holdudvarához tartozó, a támogatását élvező előadók legnagyobbjai is ellene fordultak. Sisamouth többször is hangot adott a kritikáinak, majd az állami rádióban Lon Nol és a Khmer Köztársaság hadseregének támogatására szólította fel a népet. Az ország legnépszerűbb női énekese, a korábban a Szihanuk család által patronált Ros Serey Sothea még egy dalt is megjelentetett azzal a címmel, hogy Áruló, egyértelmű kritikákat fogalmazva meg az ország korábbi vezetőjéről. Ebből az időszakból maradt fent az egyetlen felvétel az énekesnőről, aki egy katonai gyakorlat során csatlakozott ejtőernyősként a köztársasági hadsereghez, és maga is végrehajtott ugrásokat.
Szihanuk a bukása után kínai támogatással a háta mögött megalapította a vidéken egyre erősödő kommunistákkal az ellenfrontot, hogy visszavegye a hatalmat. Ebből a frontból nőtte ki magát később a korábban még a király ellen harcoló Pol Pot és a vörös khmerek, akik aztán megdöntötték 1975-ben az Amerika-barát kormányt. Szihanukot megtették ugyan államfőnek, de amikor realizálta, hogy Pol Poték százezreket deportáltak munkatáborokba, lemondott a pozíciójáról. Éveken át házi őrizetben volt, és egészen addig nem tudott mit kezdeni a politikai helyzettel, amíg a vietnámi hadsereg el nem takarította a vörös khmereket a hatalomból pár évvel később. De addigra már késő volt.
Sajnos nagyon kevés felvétel és dokumentum maradt fent az ‘50-es, ’60-as, '70-es évek kambodzsai kulturális életéről, és ez nagyon nagy részben a kommunisták miatt van. A Phnompenbe megérkező Pol Poték kifejezetten vadászak az értelmiségre, a művészekre, és elég volt már az is, hogy egy férfinak hosszú haja legyen, már vitték a munkatáborba.
Emiatt a kambodzsai könnyűzene legendás alakjainak a nagy része eltűnt a vörös khmerek uralma alatt.
Bizonyítékok híján szinte senkiről sem lehet pontosan megmondani, mi történt vele, de a hozzátartozóik, ismerőseik és történészeik szerint is egyértelmű, hogy aki nem tért vissza a fővárosba a vörös khmerek bukása után, az minden bizonnyal meghalt valamelyik munkatárborban. Ráadásul tudatosan pusztítottak mindent, ami a kultúrához köthető, több százezer lemezt, hangfelvételt és masterszalagot is elégettek, így évtizedeken át semmi nyoma nem maradt annak, hogy Kambodzsában micsoda pezsgő könnyűzenei élet volt a kommunisták pusztításáig.
Hogy mi történt az ország népszerű zenészeivel, arra a 2015-ös Don't Think I've Forgotten című dokumentumfilm próbált választ adni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A korábban amerikai katonai bázisokon turnéző Drakkar hard rock zenekar két tagja eltűnt, és valószínűleg meghalt, a másik kettő viszont túlélte a vörös khmereket. Egyikük annak köszönhetően, hogy levágta a haját, egyszerű parasztnak adta ki magát, és Santana-dalokat énekelt a munkatáborban a kommunista katonáknak, a másikuk pedig gitárosként beállt a vörös khmerek katonazenekarába hazafias dalokat játszani. A pszichedelikus rockot vicces, szatirikus szövegekkel tarkító Meas Samon valószínűsíthető halálát az okozta, hogy a munkatáborban talált egy tradicionális, kéthúros kambodzsai gitárt, a chapeyt, és időtöltésként játszani kezdett rajta. A katonák rászóltak, hogy azonnal hagyja abba. Másnap ugyanúgy kezébe vette a hangszert, és zenélni kezdett, mire a katonák fogták, bebörtönözték, és minden bizonnyal kivégezték. Még tragikusabb Huoy Meas egykori rádiós szerkesztő, dalversenyzsűri, énekesnő, a kambodzsai Edith Piaf sorsa, akit egyes források szerint több vörös khmer katona is megerőszakolt, mielőtt megölték volna.
Pan Ron eltűnéséről máig nem derült ki semmi, míg Ros Serey Sothea halálát többféleképpen magyarázzák. A dokumentumfilmben testvére szerint Sotheát valószínűleg a főváros megszállása után nem sokkal azonnal kivégezték a nyugati kultúra utolsó írmagját is kiirtani akaró kommunisták, más történetek szerint megpróbálták kimenekíteni az országból, de útközben meghalt. Olyan elméletek is vannak, hogy egy ideig sikerült titkolnia kilétét egy vidéki munkatáborban, de amikor rájöttek, ki ő, Pol Pot erőszakkal hozzáadta az egyik tisztjéhez, majd arra kényszerítették, hogy a kommunista párt rendezvényein énekeljen.
Egyes források szerint azonban az ország egyik legismertebb emberének számító Sothea személye túl nagy rizikót jelentett a kommunistáknak, ezért később bebörtönözték és kivégezték, valamikor 1977-ben. Más források szerint belehalt a terhelésbe egy munkatáborban, de olyan információk is napvilágot láttak, hogy egészen a vietnámi hadsereg felszabadítási akciójáig sikerült túlélnie, de végül alultápláltság miatt meghalt egy kórházban. A holttestét vagy a maradványait azóta sem találták meg.
Hasonlóan zavaros, mi történt Sinn Sisamouthszal, a „kambodzsai Elvisszel”. A legvalószínűbb, hogy őt is nagyon hamar kivégezték. Az egyik helyi legenda szerint Sisamouth a kivégzőosztag előtt annyit kért, hogy még egy utolsó dalt hadd énekelhessen el, de a katonák ezután is gond nélkül szitává lőtték. Egy 2006-os interjúban egy férfi viszont azt állította, hogy látta, ahogy egy kis falu börtönében kivégzik a férfit. Hasonló sorsa lett még több tucat másik nagyon tehetséges és népszerű zenésznek, akiknek a pontos sorsára máig nem derült fény, és valószínűleg már nem is fog.
A kambodzsai rock and roll feltámadása
A kínaiak által támogatott kommunista gyilkosok brutális pusztításából csak évtizedekkel később tért magához némileg a kambodzsai könnyűzene, de ehhez kellett már nyugati zeneőrült is. Az egyik ilyen egy Paul Wheeler nevű amerikai, aki a '90-es években utazgatott Kambodzsában, ahol vásárolt magának pár csupa helyi zenékből álló kazettát a bolhapiacon. Ezekből készített magának egy válogatást, majd egy New York-i ismerősének a kiadója megjelentette ezt a válogatást vinylen. Amikor mind az ezer példány elfogyott, kiadták a szimplán csak Cambodian Rocks névre keresztelt 22 számos válogatást CD-n is.
A kiadványon nem szerepeltek sem az előadók, sem a dalszerző, de még csak a számcímek sem, hiszen ezekről akkor semmit nem lehetett tudni. Később az internetnek köszönhetően felhasználók kiderítették az összes dal címét, szövegét, szerzőjét és előadóját. A válogatáson szereplő előadók egyike sem élte túl a vörös khmerek népirtását, viszont a lemezgyűjtők körében divattá vált az obskúrus, nehezen beszerezhető délkelet-ázsiai felvételek felkutatása.
Az ezredforduló után aztán ismét lendületet kapott a kambodzsai rocktörténelem újrafelfedezése. Ez részben a már említett 2015-ös Don't Think I've Forgotten, illetve a 2009-es Sleepwalking Through the Mekong című dokumentumfilmeknek köszönhető, amelyek ismét rávilágítottak a kambodzsai könnyűzenei múlt sokszínűségére.
Az utóbbi a Los Angeles-i alapítású Dengue Fever zenekar kambodzsai turnéján keresztül mutatja be a témát. A zenekart amerikai zenerajongók alapították, akikhez később csatlakozott Chhom Nimol énekesnő is. Nimol szülei valaha szintén énekesek voltak Kambodzsában, ő viszont már egy thaiföldi menekülttáborban nőtt fel és tanult meg énekelni, majd onnan csinált otthon és később Amerikában karriert. A zenekar eredetileg a ‘60-as, ’70-es évek kambodzsai rockslágereit játszotta, majd később saját dalokat is elkezdtek írni hasonló stílusban. Emellett anyagilag is támogatják a kambodzsai zenei hagyaték felkutatását és archiválását. Ezzel párhuzamosan pedig Kambodzsában is megalakult egy hasonló zenekar Cambodian Space Project néven, illetve több más hazai előadó mellett Sinn Sisamouth énekes unokája, Sin Setsochhata is ápolja azt a hagyatékot, amelynek nagyapja volt az egyik úttörője.
A hivatalos kiadványok mellett több playlist is található Youtube-on és Spotifyon a ‘60-as, ’70-es évek kambodzsai zenéiből, de mi is összeraktunk egy kis válogatást a kedvenc zenéinkből Spotifyon, amit itt lehet elérni.
