Tulajdonképpen úgy dolgoztam, mintha egy harctéren lettem volna

Másfél hete egy nemzetközi expedíción rosszul lett egy 40 éves amerikai barlangkutató. Mark Dickey évtizedek óta tapasztalt barlangász volt, most viszont a súlyos bélrendszeri vérzése lépett fel, nem tudott enni, három napig félig eszméletlen volt. Képtelen volt elhagyni a nagyjából 1050 méter mélyen lévő táborhelyet.

Ekkor küldött ki segélykérést az Európai Barlangi Mentők Szervezete. „Olyan mentőegységet kerestek, ami egyrészt azonnal tud indulni, másrészt olyan orvost tud vinni, aki érdemben képes ellátni egy vérző sérültet, harmadrészt pedig fizikailag képes 1000 méter mélyre lebarlangászni, és ott elkezdeni dolgozni” – mondta a Telexnek Kovács Márton, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagja.

„Ott, akkor, azon a szombaton, szeptember 2-án egész Európában erre csak mi voltunk képesek.”

Így indult útnak a barlang mélye felé Zádor Zsófia orvos, aki előre felkészült arra, hogy napokig a mélységben kell maradnia. Míg ugyanis a magyar barlangászok egy civil szervezet tagjaiként szabadon mozoghattak a barlangban, a mentésben szintén részt vevő olasz barlangi mentők például állami szervezetnek számítanak, így nekik diplomáciai felkérés kellett ahhoz, hogy elindulhassanak.

A mentőcsapatok Kovács szerint folyamatosan jöttek és mentek, ami miatt nehéz pontos adatot mondani arról, hányan vettek részt a mentésben, de nagyjából 150-180 emberről lehetett szó. „A legnagyobb egység az olaszoké volt: ők negyvenen érkeztek. A második legnagyobb társaság voltunk mi, magyarok, 29 fővel” – mondja Kovács.

Három hullámban küldtek ki a magyarok mentőcsapatot: az első hullámban Zádor mellett az orvos logisztikáját biztosító barlangi mentők indultak. „A második hullámban egy erősítést küldtünk a továbbra is hiányzó gyógyszerekkel és vérkészítménnyel. A harmadik hullámban pedig egy 20 fős csapat ment, akik a szállításban vettek részt” – folytatta Kovács. Rajtuk kívül horvát, szlovén, bolgár és lengyel segítők is érkeztek, ahogyan a helyi török erők is részt vettek a mentésben.

Az út során többször előfordult, hogy tágítani kellett a járatokat a hordágy szállításához: „Napokon keresztül különböző mentőcsapatok tágították a barlangot. Ezt úgy kell érteni, hogy a bevett technika szerint hosszú, vékony lyukakat fúrnak a barlangba, abba valami pici robbanóanyagot töltenek, amit elsütve szét lehet azt hasítani, vagy le lehet hasítani a kőből. Mi praktikusan ilyen kicsi szögbelövő patronnal szoktuk ezt csinálni, mert az nem egy drága eszköz, legálisan beszerezhető, és biztonságosan működik a barlangban is” – magyarázta a Telexnek Kovács.

Rendkívül macerás műveletről van szó, és óriási barlangkutató rutin kell ahhoz, hogy az ember nekiálljon repesztéses technikával barlangot bontani. Persze voltak olyan pontok, ahova nem lehetett se fúróval, se patronnal beférni – ott vésővel és kalapáccsal kellett a járatot tágítani. „Nagyon sok minden kellett ahhoz, hogy amikor elindult a hordágy, akkor már ne kelljen sehol visszafordulni vele, mert nem fért volna át, vagy nem volt készítve egy kötélfelhúzó rendszer” – mondta Kovács.

Zádor Zsófia korábban már segédkezett barlangban történt rosszullétnél, de ehhez hasonlót még sosem élt át: „1000 méterrel a felszín alatt, egy belgyógyászati betegség miatt tulajdonképpen lehetetlen küldetésnek tekintve azt, hogy saját magától távozzon a sérült – ilyen még nem volt a pályafutásom során. De valószínűleg a legtöbb barlangi mentőorvos pályafutása során sem” – tette hozzá.

„Az elején nagy probléma volt, hogy majdnem három teljes napig nem volt semmiféle kommunikációnk” – mondta Zádor. „Közvetlenül a mi bivakunk, a kezelős bivak és a felszín között félúton, mínusz 500 méteren volt egy telefon, de az is egy eléggé megbízhatatlan eszköz volt: nagyon halkan szólt, és volt, hogy megszakadt a kapcsolat a felszín felé. A legjobb lehetőségünk az volt, hogy gyakorlatilag azokkal az emberekkel küldtünk ki üzeneteket, akik szépen lassan kijöttek a barlangból.”

Az 1000 méteres mélységben egy tág, 30x6 méteres bivakban alakították ki a barlangi tábort két sátorral. Dickey-t egy körülbelül 4x5 méteres sátorban kezelték, a másikban aludtak Zádor kollégái. A sátrakban nagyjából összesen tíz embernek volt hely, de előfordult, hogy egyszerre tizennégyen tartózkodtak a mélységi bivakban.

„Volt a kettő között egy kis konyhaterület, amit tudtunk használni. A sátor köré volt kipakolva elég sok felszerelés, ruházat, amit nem használtunk éppen akkor, és egy kicsit hátrébb, egy lejtősebb terület után pedig volt egy mosdóhelyiség. Ezt próbáltuk minél tisztábban tartani. Nyilván ilyenkor próbálunk leginkább figyelni a higiéniára: fertőtlenítő oldat volt nálunk, mindenféle kendők is, tudtunk kezet mosni, illetve a testünket is valamennyire” – mondta Zádor. Hozzátette, a bivak mellett volt forrásvíz is, ami szerencsére fogyasztható volt, de a sérültnek forralva adták.

Dickey súlyos kivérzésközeli állapotban volt, nagyon sok vért veszített széklettel és hányással is, kivérzéses sokk léphetett volna fel. „Egy csomó műszert kellett vinni, hogy 1000 méter mélyen a Zádor által fölállított intenzív osztály nagyjából működjön” – mondta Kovács.

Kovács szerint Dickey komoly intenzíves ellátást kapott, olyan gyógyszerekkel és terápiával, amit a felszínen is csak intenzív osztályokon szoktak végezni. „Vértranszfúziót kapott, és olyan gyógyszereket, amiknek magas mellékhatásos kockázatuk van. De ezzel sikerült nagyjából megmenteni az életét, hogy legyen értelme a mentésnek.”

A borzasztó nehéz kommunikáció miatt Zádornál azonban volt olyan pillanat, amikor azt érezte, versenyt kell futniuk az idővel. „A kommunikáció hiánya miatt a felém érkező csapatok sem tudták biztosan, hogy mi van a mélyben nálam. Én tartottam Dickey-t életben napokig, de nehézséget jelentett, hogy nem tudtam, mikor következhet be fordulat az állapotában. Nem volt eleinte elég eszközöm se, és nem volt információm arról, hogy mikor fognak megérkezni az egyéb mentőszervezetek, vagy hogy egyáltalán hogyan kezdjem el táplálni Markot.

Tulajdonképpen terepi medicinát folytattam, azaz úgy dolgoztam, mintha a harctéren lettem volna”

– mondta Zádor.

„A legfontosabb eszköz tulajdonképpen én magam voltam. Orvosként szerencsére megtanuljuk, hogy eszközök nélkül a saját kezünkkel, szemünkkel, fülünkkel nagyjából fel tudjuk mérni a sérült állapotát – gyakorlatilag mint az ókorban, így kell elképzelni ezt” – mondta az orvos. Eleinte csak egy hőmérő és egy pulzoximéter volt náluk, amit könnyebben magukkal tudtak vinni a barlangba.

Később aztán jött több eszköz is Dickey állapotának monitorozására: „EKG-t, vérnyomást tudtunk figyelni, és ha szükséges lett volna, akár külső pacemakert vagy defibrillátort is tudtunk volna használni – de hála Istennek, erre nem volt szükség.” Az orvosnál volt egy elektronikus infúziómelegítő eszköz, szépen-lassan leérkezett egy presszpumpa, ami folyamatos vénás infúziót tud adni. Folyamatosan érkeztek vérkészítmények, infúziós oldatok, fecskendők, tűk, és gyógyszerek injekciós formában.

„Aztán szerencsére a többi kollégának, aki jött engem lecserélni, már volt elég információja és rálátása arra, hogy hányan vannak a felszínen, milyen erőkkel, körülbelül mikor tud elindulni a hordágy, hogyha kiépülnek a rendszerek. Ezért jobban tudtak már egy kicsit arra fókuszálni, hogy úgy táplálják, vénásan a tápszerrel, ahogyan egyébként az intenzív osztályon csinálnánk” – tette hozzá Zádor.

„Egyáltalán nem tipikus, hogy ilyen belgyógyászati betegség barlangban alakuljon ki, vagy ott jelenjenek meg ezek a tünetek, és hogy odalent ilyen kezelést adjunk. Amennyire én tudom, erre még nem volt példa a történelemben” – mondta az orvos.

Amikor felfelé hozták Dickey-t, voltak pontok, amikor megálltak, és újra ellenőrizték a bajbakerült barlangász állapotát. Közben folyamatos kommunikációban voltak a felszín felé a mentőcsapat ott tartózkodó tagjaival is. A BBC a mentésről azt írta, ez lehetett a valaha történt legnagyobb mélységből végrehajtott, és az egyik legbonyolultabb barlangi mentés.

Kovács szerint a mélység önmagában valóban nagy nehézséget jelentett, hiszen itt emberi állóképességgel és erőforrással kell gazdálkodni. „Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy ha valaki a felszínről lebarlangászik mondjuk 1000 méterre a sérült mellé a bivakba, akkor az nagyjából akkora meló, mintha két-három maratont lefutna. Ez egy 18 órás túra lefele, felfele pedig lehet a többszöröse is. Viszonylag pihentnek kell lenni ahhoz, hogy egy barlangi mentő felelősségteljesen tudjon sérültet nagyon kitett körülmények között mozgatni. 10-20 órás túrák után ez elég nagy kockázattal járhat.”

Tovább lassította a mentők munkáját az is, hogy a Morca-barlangban kisebb-nagyobb aknák is vannak, ami miatt bonyolult kötélpályákat kellett kialakítaniuk az alakulatoknak. Szombat délután, helyi idő szerint 14:29-kor indult el a hordágy a felszín felé a Morca-barlang HOPE bivakjából.

Aztán magyar idő szerint kedd éjfél körül a Magyar Barlangi Mentőszolgálat posztolta a Facebook-oldalán a bejegyzést: „Felszínen a hordágy Markkal.” Leírták, hogy a súlyos bélrendszeri vérzéstől szenvedő kutatót 58 és fél óra megfeszített munkával tudták a felszínre hozni az 1040 méteres mélységből.

Kovács Márton szerint nagyon sokat segített nekik a törökországi magyar nagykövetség, a Külgazdasági és Külügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium is abban, hogy minden minél zökkenőmentesebben haladjon. „Amikor kiment a második magyar társaság is, akkor éreztük, hogy még jobban bele kell sajnos vonódnunk a mentőakcióba – ekkor kerestük meg a Külügyminisztériumot, hogy segítsenek minket.” Egyrészt az adminisztratív akadályok elhárításában kértek segítséget, hogy a hétvégén nagyon lassan mozgó török katasztrófavédelmet egy kicsit munkára sarkallják. Másrészt némi anyagi segítséget is kaptak, hogy a szükséges felszereléseket be tudják szerezni a sérült ellátásához és a mentés folytatásához.

A Honvédelmi Minisztériumtól logisztikai segítséget kértek, és kaptak is nagyon hamar. Kovács konkrétan felhívta a minisztérium telefonközpontját, kérte, hogy valakit kapcsoljanak a miniszteri kabinetből, és elmondta, mit szeretne. Pár óra múlva fölhívta a légierő főparancsnoka, hogy mikortól vihetik a repülőt, és hova akarnak menni.

A civil szervezetként működő Magyar Barlangi Mentőszolgálatnak óriási segítséget jelentett a honvédség segítsége. Elég húsba vágó kiadás lett volna kifizetni harminc ember repülőjegyét egy kis civil szervezetnek. Ha kireptették volna őket egy fapados járattal, akkor nem lett volna pénzük hazahozni őket. „Most tényleg nagyon hálás vagyok nekik” mondta Kovács, igaz, egyelőre még nem szervezték le, hogyan jusson haza a csapat.

Tegnap este volt egy nagy sörözés, ma reggel fejfájósan elkezdték kiszerelni a barlangot. Ez azt jelenti, hogy kiszedik az összes kötélpályát, vasat, mindent, amit beépítettek a barlangba a mentéshez, és akkor csomagolnak és indulnak haza.

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködésben az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk az interjúk legépeléséhez.