Amikor amerikaiak milliói döbbentek rá, hogy a saját kormányuk megfigyeli őket

2013. június 6-án a Guardian egy kiszivárogtatott bírósági dokumentum alapján megírta, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) napi szinten gyűjti be amerikaiak millióinak hívásadatait – ez volt az első kézzel fogható bizonyíték arra, hogy az Egyesült Államok kormánya tömeges adatgyűjtést folytat a saját állampolgáraival szemben is.

Három nappal később a szivárogtató felfedte magát: Edward Snowdennek hívták. Az első cikket aztán a következő hónapokban a Guardianben, a Washington Postban és más lapokban még több tucat másik követte, minden korábbinál mélyebb betekintést engedve az amerikai és más nyugati hírszerző ügynökségek által folytatott, titkos és kiterjedt megfigyelési gyakorlatba.

A tíz évvel ezelőtti Snowden-szivárogtatások és maga Edward Snowden megítélése a mai napig vitatott:

egyesek hősnek, mások árulónak tartják; és az sem egyértelmű, hogy az általa felfedett titkok milyen mélységű változásokat tudtak beindítani. Az viszont biztos, hogy a Snowden-ügy maradandó nyomot hagyott azon, ahogy manapság az internetről és a magánszféránk védelméről gondolkodunk.

Hawaiitól Oroszországig

A szivárogtatások tehát éppen tíz éve, a 2013. június 6-án megjelent cikkel kezdődtek el, de maga a történet már évekkel korábban indult.

Edward Snowden 2006-tól 2009-ig a Központi Hírszerző Ügynökségnél (CIA) dolgozott. Már ekkoriban felmerült vele szemben a gyanú, hogy titkosított dokumentumokhoz próbált meg felhatalmazás nélkül hozzáférni. Később a hírszerző ügynökségeknek alvállalkozóként bedolgozó techcégeknél helyezkedett el. 2009-től Dell-alkalmazottként dolgozott a CIA-nek és az NSA-nek. 2013 márciusában felmondott, de egy másik alvállalkozó, a Booz Allen Hamilton kötelékében folytatta a munkát az NSA-nél. Későbbi elmondása szerint kifejezetten azért váltott, hogy még több minősített dokumentumhoz nyerjen hozzáférést.

Az NSA hawaii központjában összesen 15 hónapot töltött el – és ez idő alatt módszeresen kimentette azokat a fájlokat, amelyeket kiszivárogtatni tervezett.

Az akkor 29 éves Snowden végül 2013 májusában hagyta el az országot. Addigra már hónapok óta kapcsolatban állt azokkal az újságírókkal, akik vele együttműködve később nyilvánosságra hozták a szivárogtatásait. Május 20-án Hongkongba repült, itt találkozott először személyesen az újságírókkal, az őt bemutató, Citizenfour című dokumentumfilmet is itt forgatták vele.

A kiadatás elől menekülve június 23-án Moszkvába utazott. Innen Kubán keresztül Bolíviába tervezett továbbrepülni, ahol menedékjogot is kért, de közben az Egyesült Államok érvénytelenítette az útlevelét, így végül nem tudta elhagyni Oroszországot.

Jellemző epizód, hogy nemzetközi botrány lett abból, amikor július elején Evo Morales akkori bolíviai elnök gépe Moszkvából hazafelé tartva leszállni kényszerült Bécsben, miután több európai ország sem engedte be a légterébe, attól tartva, hogy Snowden is a fedélzeten tartózkodik.

Ezután Nicaragua és Venezuela is politikai menedékjogot ajánlott neki, de miután nem tudott Latin-Amerikába utazni, Oroszországban kért tartózkodási engedélyt, és azóta is ott él.

Adatgyűjtés, adatgyűjtés mindenhol

A különböző országok egymásnak feszülő hírszerzőiről régóta tudunk, az ipari kémkedés is jól ismert jelenség volt már korábban is. A civil állampolgárokat szemmel tartó megfigyelő állam képét azonban jobbára autoriter államokhoz szokás kötni. Bizonyos jogvédő szervezetek ugyan már évekkel Snowden feltűnése előtt is küzdöttek a hírszerző ügynökségek tevékenységének átláthatóbbá tételéért és egyes – akkor még csak közvetetten sejtett – programok leállításáért, a nagyobb nyilvánosság ingerküszöbét mindez akkor még nem érte el.

Snowden színre lépésekor azonban az amerikaiakat, illetve a teljes nyugati világot sokként érte, hogy az addig jobbára csak összeesküvés-elméletek szintjén mozgó sztorik a saját állampolgárait a digitális térben megfigyelő Egyesült Államokról egy csapásra bizonyítást nyertek. De ennél is több minden derült ki, például hogy az Egyesült Államok a saját szövetségeseit is képes és kész is lehallgatni. A szivárogtatások pedig nemcsak az NSA-t, hanem a Five Eyes (öt szem) néven emlegetett csoport másik négy országának (Egyesült Királyság, Ausztrália, Kanada, Új-Zéland) hírszerzését is kényelmetlenül érintették.

A Snowden-féle szivárogtatások annak idején hosszú hónapokon át folytak a médiában. Nem lenne túlságosan olvasóbarát itt a teljesség igényével felsorolni minden nyilvánosságra került információt, és a szivárogtatásokról amúgy is könnyen találni kimerítő listákat, úgyhogy most csak a legfontosabbakat idézzük fel:

• Az egész ügyet elindító és máig az egyik legfontosabbnak tartott leleplezés bemutatta, hogy az NSA egy meglehetősen tágra szabott bírósági felhatalmazással folytatólagosan, tömegesen és válogatás nélkül gyűjtötte be amerikaiak millióinak telefonos metaadatait, azaz hogy ki kivel, mikor és milyen hosszan beszélt.
• Egy nappal később több cikk egyszerre fedte fel az addig teljes titokban működő PRISM programot, amelynek keretében az NSA hozzáférhetett kilenc nagy amerikai techcég – köztük a Google, a Facebook, a Microsoft, az Apple és a Yahoo – felhasználói adataihoz. Az első hírekkel szemben nem úgy, hogy közvetlen hozzáférésük volt az érintett cégek szervereihez, hanem a programon keresztül kérniük kellett az adatokat, amelyeket a cégek aztán kötelesek voltak átadni, az érintett felhasználók tudta nélkül.
• Az NSA a tenger alatt futó kábelek adatforgalmát is megfigyelte, amihez a kábeleket kezelő cégekkel is megállapodást kötött (ezt Upstream adatgyűjtésnek hívták). A brit GCHQ is működtetett egy ilyen projektet Tempora néven.
• Az NSA működtetett egy XKeyscore nevű programot, amely a kiszivárgott dokumentumok alapján nagyjából úgy működhetett, mint egy hírszerzői Google-kereső: az elemzői külön engedély nélkül kereshettek felhasználók millióinak online tevékenységét tartalmazó adatbázisokban.
• Az NSA ugyan 2011-ben beszüntette a Stellar Wind nevű programot, amelyben tömegesen gyűjtötték be amerikaiak emailes metaadatait, de magával a gyakorlattal akkoriban még nem hagytak fel, ezután is nagy mennyiségben gyűjtöttek be ilyen jellegű adatokat.
• Az NSA világszerte több száz millió kontaktlistát gyűjtött be email- és üzenetküldő fiókokból, részben amerikai állampolgároktól.
• Az egyik kiszivárogtatott dokumentum szerint az NSA a MUSCULAR nevű projekt keretében rutinszerűen csapolta meg a Google és a Yahoo saját adatközpontjai között folyó, titkosítatlan adatforgalmat.
• Az NSA egy Dishfire nevű programmal világszerte napi 200 millió sms-t gyűjtött be, hogy azokból helyadatokat, bankkártyaadatokat és más hasznosítható információkat nyerjen ki.
• Az NSA fejlesztett egy Boundless Informant nevű eszközt, amellyel közel valós időben tudták követni, hogy a világ melyik pontjáról mennyi és milyen hírszerzési információt gyűjtenek be.
• Az NSA fizetett a brit testvérügynökségének, a GCHQ-nak, hogy olyan adatokat is begyűjtsön, amelyeket az NSA legálisan nem szerezhet be.
• Az NSA és a GCHQ világszerte számos ország vezetőit megfigyelte – legalább 122-t –, köztük Angela Merkel akkori német kancellárt is.
• Az NSA és a GCHQ különféle eszközökkel aktívan dolgozott az internet biztonsági alapjait jelentő technológiák gyengítéséért: titkosítási algoritmusok feltörésével próbálkoztak, illetve techcégeket köteleztek arra, hogy hátsó ajtó beépítésével gyengítsék a termékeik titkosítását. (Ennek később meg is lett a böjtje.)
• Egy szivárogtatás részletesen feltárta az NSA elit hekkercsoportja, a támadó képességek széles skáláját alkalmazó TAO tevékenységét.

Az évek során a média több ezer Snowden-féle dokumentumot mutatott be, de ez még mindig csak a töredéke annak, amit maga Snowden megszerezhetett: hírszerzési tisztviselők szerint 1,7 millió fájlhoz férhetett hozzá.

Sok változtatás, kevés változás

A szivárogtatások kétségtelenül nagyot szóltak, de azt már nehezebb felfejteni, hogy ezen túl mekkora hatásuk volt, milyen konkrét változásokat idéztek elő vagy gyorsítottak fel.

Ami biztos, hogy felélénkültek és a korábbinál jóval szélesebb rétegeket elértek a viták a kiterjedt kormányzati megfigyelés létjogosultságáról, a (nemzet)biztonság és a magánszféra komplex viszonyáról, az internetes adatgyűjtésről és adatvédelemről – és saját bevallása szerint ez volt Snowden első számú célja. Ezt a katalizátorhatást szokták is Snowden-hatásként emlegetni, a kifejezésnek még külön Wikipédia-oldala is van.

A szabályozási szinten is történt sok kisebb-nagyobb változás: egyes, jogsértőnek ítélt gyakorlatokat felszámoltak, bizonyos programokat visszavágtak, és transzparensebbé tették az addig teljes titokban folyó kormányzati megfigyelést.

Valódi, mélyreható változás azonban az általános szakértői vélekedés szerint nem történt, a némileg finomhangolt megfigyelés lényegében azóta is tovább folyik.

A tömeges, ömlesztett adatgyűjtés felől az NSA (és a CIA) valamelyest elmozdult a célzottabb, korlátozottabb megfigyelés irányába – ugyanakkor bőven volt honnan visszavágni, így még a szűkebbre szabott keretek is meglehetősen tág megfigyelést tesznek lehetővé.

Barack Obama akkori amerikai elnök, bár megvédte a hírszerző ügynökségek tevékenységét, még azon a nyáron elrendelte a megfigyelési képességeik felülvizsgálatát. Ennek eredménye lett egy elnöki rendelet 2014 januárjában, amely elindította a jelhírszerzés – azaz az NSA tevékenységének – reformját. Az amerikai hírszerzői közösséget felügyelő Nemzeti Hírszerzési Igazgatóság (ODNI) pedig elindított egy átláthatósági blogot, amelyen többek között éves átláthatósági jelentéseket is közzétesz (a legutóbbit áprilisban).

Az első szivárogtatásban feltárt tömeges hívásadatgyűjtésről 2015-ben, majd 2020-ban is kimondta egy bíróság, hogy törvénybe ütközött. 2015-ben a kormány be is szüntette ezt a gyakorlatot. Az abban az évben hatályba lépett új törvény, a USA Freedom Act továbbra is lehetővé tette az NSA-nek, hogy hozzáférjen telefonos metaadatokhoz, de nem automatikusan és ömlesztve, hanem célzottan és eseti engedéllyel.

Egyébként az is kérdéses, hogy ez a tömeges adatgyűjtési gyakorlat egyáltalán hatékony volt-e.

Bár a szivárogtatások után hírszerzési tisztviselők rendre azzal védték a programot, hogy jelentősen hozzájárult nemzetbiztonsági veszélyek felderítéséhez és semlegesítéséhez, egy kormányügynökség, az Adatvédelmi és Polgári Jogi Felügyeleti Bizottság a 2014-es jelentésében megállapította: „Nem azonosítottunk egyetlen olyan esetet sem, amely az Egyesült Államokat fenyegető veszélyt jelentett volna, és amelyben a program konkrétan befolyásolta volna a terrorizmus elleni nyomozás eredményét. Ezenkívül nincs tudomásunk olyan esetről, amikor a program közvetlenül hozzájárult volna egy korábban ismeretlen terrorista összeesküvés felfedezéséhez vagy egy terrortámadás meghiúsításához. És úgy véljük, hogy az elmúlt hét év során a program feltehetően csak egyetlen esetben járult hozzá egy ismeretlen terrorizmussal gyanúsított személy azonosításához. A gyanúsított még ebben az esetben sem vett részt terrortámadás tervezésében, és okkal feltételezhető, hogy az FBI az NSA programja nélkül is felfedezte volna őt.”

Fontos kiemelni, hogy az amerikai hírszerző ügynökségek külföldi, illetve külföldieket érintő adatgyűjtése jóval kevésbé problémás jogilag, hiszen erre törvényileg biztosított lehetősége van az NSA-nek. Snowden előtt a nem amerikai állampolgároktól begyűjtött adatokra szinte semmiféle korlátozás nem is vonatkozott, azóta azonban már ezek sem tárolhatók korlátlan ideig, ha ehhez nem fűződik nemzetbiztonsági érdek.

Az amerikaiak adatainak felhasználására is hoztak új korlátozásokat – ezeket az adatokat eleve csak külföldi adatgyűjtés során, mintegy véletlenül szerezhetik be –, de ezek továbbra sem különösebben szigorúak, és a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) továbbra is külön engedély nélkül kutakodhat az így begyűjtött adatok között, amit csak 2021-ben például 3,4 milliószor meg is tettek.

Az amerikaiak emailes metaadatainak tömeges begyűjtésével 2015-ben felhagyott az NSA, majd 2017-ben azzal az ellentmondásos gyakorlattal is, hogy nemcsak a célszemélyek internetes kommunikációjának tartalmát figyelte meg, hanem más amerikaiak róluk szóló kommunikációját is. Azt a titkosítatlan adatforgalmat pedig, amelyet a MUSCULAR program keretében figyelt meg az NSA a Google és a Yahoo szerverei között, a Google már egy héttel a leleplezés után elkezdte titkosítva továbbítani.

De a Snowden-szivárogtatások egyik legkézzelfoghatóbb hatása, hogy az azóta eltelt években általában is minden korábbinál nagyobb teret nyert a titkosítás.

A böngészőkben mára alapértelmezetté vált a titkosított weboldalak használata, és a webes adatforgalom túlnyomó többsége titkosított. Egyre elterjedtebbek az erős (végpontok közötti) titkosításra épülő email-, cset- és más szolgáltatások, amelyeknél még maga a szolgáltató sem tud hozzáférni az adatokhoz, csak a felhasználó. A titkosított kommunikáció zsinórmértékének tekintett Signal például sokáig azzal hirdette magát, hogy Snowden is az ő appjukat ajánlja.

Felélénkült a titkosítási vita

Nem volt magától értetődő, hogy mindez így alakul, mert a Snowden-ügy miatt újra felélénkült a bűnüldöző szervek és a biztonsági szakértők között már hosszú ideje fel-fellángoló titkosítási vita. Ennek a központi kérdése, hogy ha a bűnüldözés érdekei azt kívánják, lehet-e úgy hozzáférést biztosítani a titkosított adatokhoz, hogy közben az erre a célra nyitott hátsó ajtón senki más ne tudjon besétálni akár törvényesen működő vállalkozások vagy ártatlan átlagemberek eszközeire is. A szakértői oldal válasza már jó ideje határozottan és világosan az, hogy ez megvalósíthatatlan, mert ha egyszer beépítenek egy ilyen hátsó ajtót, akkor onnantól semmi sem garantálhatja, hogy annak a kulcsait nem szerzik meg illetéktelenek is. Ez legkésőbb 2015-ben, a Juniper nevű hálózati óriás meghekkelésével világossá is vált, mert a cég eszközeibe épp egy kormányzati hátsó ajtón sétálhattak be az azt felfedező hekkerek.

Maga Snowden is azt mondta, hogy a titkosítási vita mára véget ért. Néhány éve felidézte, amikor a korábbi amerikai nemzeti hírszerzési igazgató egyszer azt mondta, hogy az általa kirobbantott botrány évekkel előrehozta az erős titkosítás elterjedését. Ezt persze akkor szörnyűségként rótta fel Snowdennek, de mai szemmel és felhasználói szemszögből nézve már inkább bóknak tűnik.

Nem csak az Egyesült Államokban alakították a közbeszédet és a jogi-technológiai környezetet a szivárogtatások: az Európai Unióban 2016-ban lépett hatályba, majd 2018-tól kezdték alkalmazni a korábbi szabályozásnál jóval szigorúbb általános adatvédelmi rendeletet, azaz a GDPR-t, amelynek a keresztülverésében feltehetően a Snowden-ügy is fontos szerepet játszott.

A globális amerikai megfigyelési programok nyilvánosságra kerülése az Egyesült Államokkal eleve feszültebb viszonyt ápoló, illetve az amerikai hírszerzői tevékenység fő céltáblájának számító országokban – elsősorban Kínában és Oroszországban – tovább fokozta a bizalmatlanságot, és törvényi szinten is további digitális bezárkózásra késztette őket. De Amerika és a szövetséges országok között is diplomáciai feszültséget okozott, hogy utóbbiak állampolgárait, sőt vezető politikusait is érintették a leleplezett megfigyelések.

Mindennek kimutatható gazdasági hatása is volt.

Az Information Technology and Innovation Foundation (ITIF) nevű amerikai agytröszt már 2013-ban is úgy becsülte, hogy az amerikai felhőszolgáltatások globális piaci részesedésének a szivárogtatások miatti visszaesése akár 35 milliárd dolláros kárt is okozhat. 2015-ben az ITIF már arra jutott, hogy a negatív hatás sokkal kiterjedtebb, az egész amerikai techszektort érintő hatással járt, ami a korábbi becslésnél jóval nagyobb mértékű anyagi kárt okozhatott.

Oroszországból szeretettel

Maga Snowden megítélése nem kevésbé ellentmondásos, mint a tetteié, amit az is táplál, hogy a mai napig Oroszországban él, sőt ott előbb 2020-ban korlátlan lakhatási engedélyt, majd tavaly ősszel állampolgárságot is kapott (de az amerikait is megtartva kettős állampolgár). A közvélemény egy része hősnek tartja, aki a saját magánéletét áldozta fel azért, hogy másokét védje, míg az amerikai kormány a mai napig hazaárulóként tekint rá.

Ennek az oka túlmutat azon, hogy a kormány nyilván nem örült, hogy valaki hírszerzési dokumentumokat lopott el tőle és tett közzé. Snowden mérsékeltebb kritikusai még el is ismerik a fellépése pozitív hatásait, de úgy vélik, hogy lett volna felelősebb módja a visszásságok leleplezésének.

A szivárogtatások ugyanis nemcsak a jogilag valóban szürkezónásnak tűnő, hazai vagy amerikai állampolgárokat érintő megfigyelési programokra korlátozódtak, hanem olyan külföldi hírszerző műveletekre is kiterjedtek, amelyeket az NSA törvényes keretek között, a feladatainak megfelelően végzett.

Ezek felfedése viszont nemcsak diplomáciai feszültséget okozhatott, hanem adott esetben a hírszerzői tevékenységet is hátráltatta, vagy akár veszélybe is sodorhatott egyes hírszerzőket. Az Iszlám Államról például kiderült, hogy a szivárogtatások alapján tájékozódott az amerikai hírszerzési módszerekről, és a terrorszervezet vezetői ehhez igazították a kommunikációjukat.

Snowden megítélése tehát végső soron azon a kérdésen múlik, hogy többet használt-e a túlnyújtózkodó hírszerzői megfigyelés felfedésével és a magánszféra védelméről szóló globális gondolkodás mainstreambe emelésével, mint amennyit az amerikai hírszerzés működésének ártott.

Snowden állítása szerint ő a jogszerű úton is többször megpróbálta jelezni az aggályait, de nem foglalkoztak vele. Ehhez hozzátartozik, hogy ez a jogszerű út Amerikában gyakran meglehetősen rögösnek bizonyul. Korábban hírhedtté vált Thomas Drake esete, aki, miután hiába próbálta a hivatalos csatornákon keresztül felvetni az általa látott problémákat, 2006-ban a médiához fordult, amiért meghurcolták és kémkedéssel vádolták meg, hogy aztán 2011-ben minden vád alól felmentsék. Néhány évvel a Snowden-szivárogtatások után pedig maga a védelmi minisztérium törvényes szivárogtatási programját felügyelő tisztviselő, John Crane állt a nyilvánosság elé, hogy kitálaljon a törvényes szivárogtatókat a retorzióktól megvédeni hivatott program visszásságairól.

Az orosz kapcsolat miatt sokan az orosz titkosszolgálatot vélik felsejleni Snowden szivárogtatásai mögött, de erre azóta sincs bizonyíték; tíz év távlatából is az tűnik valószínűnek, hogy Snowden saját meggyőződésből cselekedett, és az oroszok csak utólag kaptak az alkalmon és ugrottak rá a témára, hogy borsot törjenek az őket rendszeresen szabadság- és polgárjogi deficittel, illetve autoriter állami gyakorlatokkal vádoló Egyesült Államok vezetőinek orra alá.

Az alkalmon viszont kétségtelenül kaptak is. Emlékezetes volt például, amikor egy 2014. áprilisi videóban Snowden Vlagyimir Putyin orosz elnökkel beszélgetett arról, hogy Oroszország nem működtet az amerikaihoz hasonló, kiterjedt megfigyelést, hiszen betartják a szigorú törvényeket. Sok választása persze nemigen lehet Snowdennek, aki nem tudta elhagyni az országot úgy, hogy ne a biztos amerikai kiadatás várjon rá.

Ő maga egyébként következetesen azt állítja, hogy soha nem működött együtt az orosz hírszerzéssel, és nem is fog. Állítása szerint még azelőtt megsemmisítette az újságíróknak átadott amerikai hírszerzési dokumentumok nála lévő példányait, hogy elhagyta volna Hongkongot, épp azért, hogy ne is legyen belezsarolható az együttműködésbe.

Mindenesetre Snowden a magánszférára a digitális korban leselkedő fenyegetések ellen kardoskodó aktivistaként azóta is állandó (online) vendége a témába vágó beszélgetéseknek, konferenciáknak. Ilyen minőségében rendre el is mondja a véleményét, például a Pegasus-ügyről (szerinte annál is súlyosabb, mint amiről tíz éve ő szivárogtatott) vagy épp a magyar kormány arra adott reakciójáról (szerinte a lehető leggyanúsabb).

Meggyőződés helyett csak be akarnak vágódni

Ha igazán nagyszabású szivárogtatásokról van szó, akkor Edward Snowden ügye mellett valószínűleg Julian Assange és a WikiLeaks ugrik be a legtöbb embernek, esetleg az elmúlt időszak egyik legnagyobb horderejű ügye, ahol többek közt az orosz–ukrán háború tavaszra tervezett ukrajnai offenzívájáról és Magyarországról is szóló, természetesen szigorúan titkos NATO-iratok kerültek nyilvánosságra. Ebben az esetben ugyanakkor a hírszerzőknek nemcsak a szivárgás ténye miatt fájhatott a fejük, hanem a dolog mikéntje miatt is. A szivárogtatás mögött álló 21 éves Jack Teixeira ugyanis nem meggyőződésből tette közzé a dokumentumokat, és nem is azért, mert egy külföldi kormány szolgálatában állt, egyszerűen csak be akart vágódni az online barátai előtt egy eldugott Discord-szerveren.

Arról, hogy ez az egész hogy zajlott, a szivárgás után már részletesen írtunk, de röviden azért érdemes végigszaladni azon, hogy mi is történt. A történet középpontjában a Thug Shaker Central nevű Discord-szerver áll, illetve az ott OG néven futó Teixeira, aki az idők során egyre inkább a szerver központi figurája lett, részben azért is, mert rendszeresen töltött fel oda titkosított dokumentumokat, ami felruházta őt egy jó nagy adag misztikummal. Teixeira élvezte, hogy az általa elérhető dokumentumokkal, illetve az azokból fakadó tudással le tudta nyűgözni a szerver többi tagját, ami egyébként nem is olyan meglepő, ha valaki az elmúlt bő húsz évben tagja volt egy Discord-szervernek vagy igazából bármelyik zártabb internetes fórumnak vagy csoportnak.

Az ilyen internetes közösségek tagjai általában a való életben nem ismerik egymást, így ahogy arra korábban a Foreign Policy cikke is rámutatott, az egyes tagok státuszát főként az határozza meg, hogy mivel tudnak hozzájárulni az ott zajló diskurzushoz. Ez tényleg lehet bármi a legviccesebb meméktől a legbizarrabb videókon és a legjobb új játékokon át egészen a szigorúan titkos iratokig, ahogy az Teixeira esetében történt. Az, hogy mindezzel tényleg semmi más célja nem volt azon kívül, hogy lenyűgözzön egy rakás tinédzsert, akikkel sosem találkozott még, abból is jól látszott, hogy

• a dokumentumok eleinte ki sem kerültek a szerverről, és később is csigalassan, számos állomást érintve jutottak el oda, hogy a legnagyobb amerikai lapok teljesen komoly cikkekben foglalkoztak egy Thug Shaker Central nevű Discord-szerverrel mint a nyugati hírszerzés egyik legnagyobb kudarcának katalizátorával; illetve, hogy
• több névtelenül nyilatkozó tag mellett maga Teixeira is meglepődött azon, hogy milyen utat jártak be az általa feltöltögetett információk, hiába volt tudatában annak, hogy mit csinál.

Ez utóbbi szintén nem túl meglepő, hiszen az emberek teljesen máshogy viselkednek online, mint a valóságban. Erről bármikor megbizonyosodhat bárki, mindössze annyit kell tennie hozzá, hogy elkezd Facebook-kommenteket olvasni, mert az ösztönös trollkodás mellett az online környezet arra is tökéletes lehetőséget teremt, hogy más, menőbb személyiséget építsen magának a valódinál, és úgy barátkozzon, ahogy a valóságban sosem tudott. Ez egyébként már a WikiLeaksnek szivárogtató, majd ezért elítélt Chelsea Manningnél is látható volt, aki katonai hírszerző létére elsősorban azért kezdett el szivárogtatni, hogy lenyűgözze az új internetes barátait. Persze az internet megjelenése előtt is előfordult, hogy a szupertitkos dokumentumokhoz hozzáférő közszolgák elejtettek egy-két megjegyzést egy kerti partin, de az online térben sokkal nagyobb esélye van annak, hogy ezek végül máshol is feltűnnek majd, ahogy annak is, hogy vissza lehet majd követni az útjukat.

Az, hogy valaki magasztos cél vagy hagyományos értelemben vett hátsó szándék nélkül szivárogtat ki szigorúan titkos dokumentumokat, merőben szokatlannak tűnik, nem véletlenül nevezte az Atlantic újságírója az egész helyzetet rendkívül bizarrnak, de azt azért érdemes hozzátenni, hogy nem ez volt az első ilyen eset. A War Thunder nevű, járműalapú katonai szimulátor fórumain évek óta megy már a szigorúan titkos dokumentumok szivárogtatása, ami röhejes módon annyira gyakori, hogy amikor fény derült arra, hogy a NATO-iratok egy minecraftos szerveren is jártak, a játék Twitter-fiókját megjelölve annyit írtak, hogy „üdv a klubban!”. Aztán külön ünneplő posztot szenteltek annak, hogy végre nem az ő játékosaik szivárogtattak ki valamit.

A War Thundert érintő szivárgásoknál persze kicsit más a helyzet, mert itt a fórumozók általában azért tesznek közzé mindenféle dokumentumokat, hogy meggyőzzék a fejlesztőket és/vagy a többi fórumozót arról, hogy egy, a játékban szereplő harckocsi vagy repülő nem pont úgy lett lemodellezve vagy nem pont úgy működik, mint a valódi párja. Ettől még aggasztó, hogy 2021 óta legalább hétszer töltött fel ide valaki szigorúan titkos dokumentumokat, hogy megnyerjen egy vitát egy harci járműről, és az is érthető, hogy a fejlesztők, akik eleve nem is használhatják ezeket, miért szeretnék nagyon, ha a játékosok abbahagynák ezt. De az is tény, hogy ez kisebb probléma, mint az, amikor valós időben szivárogtatnak ki dokumentumokat egy jelenleg is zajló háborúról.

Ahhoz, hogy egy ilyen jellegű szivárogtatást megakadályozzanak, alighanem többre lesz szükség annál, hogy szigorítanak a dokumentumok hozzáférhetőségén,

mert ahogy azt a mostani zavarodottság is megmutatta, a hírszerzők nincsenek felkészülve arra, hogy látszólag ok nélkül kerüljenek ki szigorúan titkos iratok obskúrus fórumokra. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy bár a mostani esetben nem volt erről szó, a jövőben simán elképzelhető, hogy a különböző országok hírszerzői Discord-szerverekre beépülve próbálnak majd meg államtitkokhoz hozzájutni. Ami valószínűleg nem lesz egyszerű dolog, ezekben az online körökben ugyanis már évek óta visszatérő motívum az, hogy szó szerint mindenkit „Fed”-nek, vagyis szövetségi ügynöknek neveznek a fegyverekkel pózoló, feltűnően dekoratív nőktől az illegális dolgok iránt érdeklődő fiókokig.

Annyi biztos, hogy az ilyen új generációs szivárogtatások megítélése jóval egyszerűbb, mint akár a Snowden-ügyé, hiszen itt nem sokat kell azon gondolkozni, hogy a haszna nagyobb-e egy-egy szivárogtatásnak, vagy a kár, amelyet okoz.

(További felhasznált források: BBC, NBC News, Reuters, Mashable, PBS, Ars Technica, EFF)