Jól hangzanak a nyugati ígéretek, de nem lesz egyszerű felturbózni az ukrán légvédelmet

Az elmúlt hetekben sokat lehetett olvasni az ukrán légvédelem sikereiről, a brit védelmi hírszerzés például hétfőn arról számolt be, hogy az orosz dróntámadások 85 százalékát védhették ki, másnap pedig azt közölték, hogy Oroszország jelentős mennyiségű helikoptert veszített. Erre a teljesítményre nagy szükség is van: a Krími híd elleni, október eleji szabotázsakcióra azóta is tartó, intenzív rakéta- és dróntámadásokkal válaszoltak az oroszok, a főként civil infrastruktúrát célzó csapások pedig még a légvédelem mellett is hatalmas károkat okoztak szerte az országban. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár ugyanakkor már az első válaszcsapások után arról beszélt, hogy

az ukrán légvédelem még hatékonyabb lehetne, ha több eszköz állna rendelkezésükre, ennek megadására pedig úgy tűnik, van is hajlandóság.

A G7-ek az orosz rakétacsapások után jelezték, hogy minden szükséges támogatást megadnak az ukránoknak, míg arra szükségük lesz. Az Egyesült Államok az orosz precíziós rakéták elfogására is alkalmas NASAMS-rendszereket ígért, Németország pedig leszállította a nyáron beígért nagy manőverezőképességű IRIS–T SLM légvédelmi rakétarendszerek első darabjait. Ez fontos előrelépés, de ennél még sokkal többre lenne szükség ahhoz, hogy Ukrajna olyan légvédelmi rendszert építhessen ki, amellyel minden fenyegetés ellen van lehetősége megvédeni magát. Hiába akarnak segíteni a nyugati országok, rövid távon nem sok mindent tudnak felajánlani Ukrajnának, ebből pedig az iráni drónokkal és rakétákkal erősítő oroszok húzhatnak majd hasznot – feltéve, hogy tudják tartani a mostani nyomást.

Hogy néz ki most az ukrán légvédelem?

A légvédelem egy laikus számára valószínűleg nem tűnik túl bonyolult dolognak, és felületesen szemlélve valóban nem is az. Nagyon leegyszerűsítve általában annyi történik, hogy az ellenséges rakétákat és drónokat előbb azonosítják egy radar segítségével, majd egy földről indított elfogórakétával megsemmisítik. A valóságban persze ez nem úgy néz ki, hogy egy katona meglátja a radarképen a rakétát, és azt egy gombnyomással ki is iktatja. A villogó pöttyöt előbb azonosítani kell a viselkedése, illetve a tulajdonságai, például sebessége és a repülési magassága alapján, és természetesen azt is meg kell állapítani, hogy baráti vagy ellenséges objektumról van-e szó. Ha utóbbi, akkor a légvédelmi rendszerek kezelőinek és a parancsnokoknak ki kell találniuk, hogy meg tudják-e állítani,

ezt az egész folyamatot pedig nagyon gyorsan le kell zongorázniuk, mert ha túl sok időt vesztegetnek, az ellenséges rakéta vagy drón kirepül a radar hatóköréből.

Jól látszik, hogy az idő az egyik legfontosabb faktor a légvédelemben, függetlenül attól, hogy milyen légvédelmi rendszereket használ valaki – de természetesen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen eszközök állnak egy ország rendelkezésére. Ukrajnának a háború előtt döntően Sz–300-as rakétarendszerekből és más szovjet gyártmányú rendszerekből (többek közt felújított Kubokból, Bukokból, Oszákból) állt a légvédelme, ezekkel jelentős sikereket tudtak elérni, de az azért sokatmondó, hogy Daria Kaleniuk, az ukrán Korrupcióellenes Akcióközpont nevű nonprofit szervezet igazgatója nemrég a Washington Postnak úgy fogalmazott, hogy az ukrán légvédelem jelenleg „egy csávó egy Stingerrel”.

A vállról indítható, hordozható légvédelmi rakétákból (MANPADS) eddig 1400 darabot kaptak az ukránok az Egyesült Államoktól, de Lettország, illetve Hollandia, Németország és Litvánia is szállított ilyet Ukrajnába, míg a lengyelektől ugyancsak vállról indítható Piorunok, a britektől Starstreakek, a franciáktól pedig Mistralok érkeztek. A Stingernek hónapok óta kiemelt szerepe van az ukrán légtér védelmében, annak ellenére, hogy alapvetően alacsonyan és lassan repülő célpontok – elsősorban drónok és helikopterek – ellen hatékony, előfordul, hogy rakétákat is sikerrel szedtek le vele. Az IRIS–T SLM-ek egyike is szolgálatba állt már Kijevben, az ugyancsak német gyártmányú Gepard önjáró légvédelmi gépágyúkat pedig a keleti ellentámadásban vetették be.

A lassú, egyenes vonalban repülő drónok ellen is eredményesen védekeznek nehézgépfegyverekkel és gépágyúkkal az ukránok, de több dokumentált eset van arról is, hogy kézifegyverekkel sikerült drónokat lelőni, mint például a kijevi rendőrök videóján.

A fentiek alapján egy összetett, a legtöbb fenyegetéssel szemben felkészült, a konfliktus kitörése óta a veszteségek ellenére is erősödő légvédelem képe rajzolódik ki. Rácz András biztonságpolitikai szakértő múlt héten a Telexnek kiemelte, hogy az ukrán légvédelem a hangsebesség felett repülő ballisztikus rakéták ellen sokkal gyengébb, ezeket a precíziós fegyvereket azonban egészen eddig az oroszok sem lövöldözhették el csak úgy. Persze azt hozzá kell tenni, hogy a legfrissebb hírek szerint Iránból nemcsak drónok, hanem ilyen ballisztikus rakéták is érkeznek Oroszországba, ami meglehetősen kiszámíthatatlanná teszi, hogy mit hozhat a jövő.

Jól sakkoznak az ukránok, de rájuk férne a segítség

A probléma tehát nem az, hogy a meglévő eszközökkel nem tudnak megfelelően reagálni az orosz csapásokra, vagy nem tudják idejében leszedni a bemért objektumokat, hanem az, hogy nincs annyi fegyverük, hogy lefedjék az ország minden stratégiailag fontos pontját lefedjék. Egy, a Kijevi régióban állomásozó zászlóalj parancsnokhelyettese, Volodimir Klimin a Washington Postnak azt mondta, az ő egysége sosem tévesztett még célt, de hozzátette, hogy az oroszok sem hülyék, folyamatosan úgy mozgatják az egységeiket, hogy megtalálják a lyukakat az ukrán légvédelem pajzsán. Erre aztán az ukránok ugyanígy tesznek, így az egész olyan, mint egy nagy sakkjátszma, ahol a felek folyamatosan megpróbálnak túljárni a másik eszén. Az ukránok pedig ebben is elég jól állnak.

Ahogy azt a Forbes cikke nemrég kiemelte, a siker főleg az országot 2014 óta segítő Army SOS nevű nonprofit szervezet által fejlesztett alkalmazásnak, a Kropivának (кропива, magyarul csalán) köszönhető, amellyel pillanatok alatt információs központot lehet csinálni egy androidos tabletből. Az alkalmazás lényegében az amerikai Blue Force Tracker diszkontverziója, egy olyan hálózat, ahova minden felhasználó rögzíthet adatot az ellenséges és baráti erők aktuális helyzetéről és összetételéről. A végeredmény egy részletes, átfogó és folyamatosan frissülő térkép, amely jelentősen felgyorsíthatja a katonai műveleteket. A Kropiva alapvetően a tüzérség támogatására jött létre, de a légvédelem számára is rendkívül hasznos – ahogy az a fenti videón is látszik, a légvédelmi radarokat nem váltja ki, de arra tökéletes, hogy figyelmeztesse a légvédelmi egységeket és megerősítse a radarral történő észleléseket.

Az ugyanakkor egyértelmű, hogy valódi megoldást csak az jelenthet, ha az ukránok modernebb rendszerekkel tudják kiegészíteni a légvédelmi rendszereiket, valamint továbbra is érkezik hozzájuk kellő mennyiségű utánpótlás föld-levegő rakétákból. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a Krími híd elleni szabotázsakciót követő ellencsapások kezdete óta többször is elmondta, hogy jelenleg ez az elsődleges, az ukrán források szűkösségét pedig jól mutatja, hogy az elmúlt időszakban még vadászgépeket is bevetettek, hogy ne kelljen kilőniük az egyre fogyatkozó, a régebbi rendszerek esetében igencsak nehezen pótolható légvédelmi rakétáikat az oroszok kamikaze drónjaira. Ezek a drónok azért jelentenek nagy problémát, mert nem lehet őket úgy figyelmen kívül hagyni, ahogy Izraelben a Vaskupola teszi a házilag összebarkácsolt Kasszámok némelyikével.

Ezek ugyanis precíziós eszközök, ha nem lövik ki őket, biztosan becsapódnak, emberéleteket és az elmúlt hetekben súlyos károkat szenvedő energetikai infrastruktúrát is veszélyeztetve ezzel.

Az enyhülést jelenleg elsősorban az amerikaiak által már júliusban beígért, a Magyar Honvédség által is megrendelt közepes hatótávolságú légvédelmi rakétarendszer, a NASAMS első két példányától lehet várni, ám ezek megérkezésére valószínűleg még heteket kell várni. Ha már ott lesznek Ukrajnában, valószínűleg hamar szolgálatba lehet állítani őket, mert az ukrán légierő szóvivőjének elmondása szerint már zajlik a katonák kiképzése erre a rendszerre, és ez a megszokott időtartamnak csak a felét veszi igénybe. A NASAMS azért is lehet különösen fontos Ukrajna számára, mert ez a rendszer elsősorban Aim–120, vagy ismertebb nevén AMRAAM rakétákat használ – ugyanazt, amit a legtöbb vadászgép, például a magyar Gripenek is –, de újabb konfigurációkban más népszerű rakéták kilövésére is képes.

A NATO-nak több ezer AMRAAM rakétája van, amit Ukrajnába küldhet – a britek például már be is jelentették, hogy így tesznek –, így ha a NASAMS megérkezik, jó ideig nem fog kifogyni belőle a szufla. Persze azt hozzá kell tenni, hogy bár itt arányaiban nincs akkora különbség, mint a pár száz dolláros, otthon összeüthető Kasszámokra kilőtt Tamiroknál az izraeli Vaskupola esetében, adott esetben mégis százezer dolláros elfogórakétákat kell majd kilőni tízezer dollárnál is olcsóbb drónokra, ami hosszú távon nem túl gazdaságos. Ennél is fontosabb probléma, hogy bár az Egyesült Államok összesen nyolc rendszer leszállítását vállalta, ebből csak a hamarosan megérkező kettő létezik, a másik hatot újonnan fogják legyártani, így ezekre még akár évekig is várniuk kell az ukránoknak. Kettő NASAMS is hatalmas segítség, de hiába tudják majd ellátni ezeket rakétákkal is, minden kritikus területet továbbra sem fognak tudni lefedni velük.

Opciók vannak, de nem túl jók a kilátások

Mindezek ellenére a NASAMS érkezése nagy előrelépés lesz az ukrán légvédelem számára, de ideális esetben csak egy eleme lesz egy olyan integrált légvédelmi rendszernek, amely az Egyesült Államok és Németország már ismert megoldásai mellett az európai szövetségesek hasonló felajánlásaiból és a már meglévő ukrán fegyverekből áll össze. Ezt Mark Milley, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetője is hangsúlyozta október 12-én, Brüsszelben – mint mondta, a részt vevő több mint ötven ország mindegyikének be kell szállnia az integrált rendszer kiépítésébe, amely

• rövid távú, alacsony hatómagasságú;
• közepes hatótávú, közepes hatómagasságú; valamint
• nagy hatótávolságú, nagy hatómagasságú rakétarendszerekből állna össze, amelyek egyszerre képesek lennének minden fenyegetés ellen fellépni.

Milley többek közt a Patriotot, illetve izraeli rendszereket is emlegetett, de előbbi esetben nem tett ígéreteket, utóbbi pedig inkább tűnt elméleti fejtegetésnek. Annak ellenére ugyanis, hogy a Vaskupola remekül működhetne az ukrajnai dróncsapások ellen is – nem véletlenül kérte a rendszert az ukrán kormány –, Izrael egyelőre nem mutat hajlandóságot arra, hogy fegyvereket küldjön az ukránoknak. Ennek fő oka az Axios szerint alighanem az lehet, hogy ha így tennének, akkor az oroszok szigorúbban lépnének fel a szíriai tevékenységükkel szemben. A Patriot is kézenfekvő választás lehetne, ezzel ugyanis jelentősen csökkenthető lenne a ballisztikus rakéták okozta fenyegetés, és sem politikai, sem ellátási problémák nincsenek vele. Cserébe viszont rendkívül összetett, sok elemből álló rendszerről van szó, egyetlen karbantartót több mint egy évig tart kiképezni, így nem tűnik reálisnak, hogy a közeljövőben szolgálatba állítsák Ukrajnában.

Ez a legfrissebb információk szerint nincs is terítéken az Egyesült Államokban, az elődje, a hidegháború idején használt Hawk viszont a Reuters információi szerint már igen, bár egyelőre konkrétumok nem derültek ki ez ügyben. Ez már korábban is felmerült, és lenne is értelme, a spanyolok korábban már felajánlottak négy ilyen rendszert az ukránoknak, a kiképzés is megvolt, vagyis nem ismeretlen számukra a használata. Az Egyesült Államokban 2002-ben nyugdíjazták a Hawkot, nem tudni pontosan, milyen állapotban vannak a rendszerek, így első körben valószínűleg csak rakétákat küldenek majd, de ha befut a spanyolok négy rendszere, már ez is hasznos lehet. Ez viszont már tényleg az utolsó kézzelfogható légvédelmi rendszer, ami szóba jöhet, ezeken túl leginkább kísérleti fegyverek és egy esetleges integrált légvédelmi rendszer koordinálásában segítő eszközök merülhetnek fel, legalábbis amerikai részről.

Az oroszoknál pattog a labda

Milley a brüsszeli találkozón úgy fogalmazott, a sok különféle helyről érkező, egymástól eltérő légvédelmi rendszer egységbe kovácsolása nem lesz egyszerű feladat, de azért nem megvalósíthatatlan. A légvédelem eddigi teljesítményét elnézve elméletileg ez valóban így van: az ukránok eredményesen használták és használják még most is a Stingereket, hamar szolgálatba állították az IRIS–T SLM-et, és valószínűleg hasonló lesz a helyzet a NASAMS és a Hawk esetében is. Mindezek fényében nem nehéz elképzelni, hogy a rendelkezésre álló forrásokból létrehozzanak egy kezdetleges integrált légvédelmi rendszert, amely a mostaninál is hatékonyabb lehet.

Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a NATO a közeljövőben nem fogja tudni túl sok új légvédelmi rendszerrel kisegíteni az ukránokat, és ennél is nagyobb probléma, hogy az orosz gyártmányú légvédelmi fegyvereikhez sokkal nehezebben tudnak rakétákat szerezni, mint a hamarosan érkező NASAMS-hoz. Európában csak néhány olyan ország van, amely még mindig használja az Sz–300-at, ám míg Szlovákia már áprilisban ki is segítette az ukránokat, Bulgária, Görögország és Törökország nem, és nem is tűnik úgy, hogy ez változna a közeljövőben. Az oroszoktól természetesen nem számíthatnak utánpótlásra az ukránok,

ha viszont nincs elég rakétájuk az Sz–300-as rendszerekhez, azzal elveszítik a légvédelmi kapacitásuk jelentős részét, arra pedig még éveket kell várniuk, hogy újabb rendszereket kapjanak.

Az optimistább szakértők kiemelik, hogy az oroszoknak is takarékoskodniuk kell, a nyugati országok által bevezetett technológiai exportkorlátozások ugyanis súlyos alkatrészhiányt idéztek elő a precíziós fegyvergyártásban is. Könnyen lehet, hogy legalább annyira szorult helyzetben vannak a ballisztikus rakétákat illetően, mint amennyire a NATO az ezek elhárítására használható eszközök előteremtésében. A készlethiány árulkodó jele, hogy Ukrajnában már módosított Sz–300-as légvédelmi rakétákat is bevetettek földi célpontok ellen, de ahogy azt legutóbbi elemzésében Rácz András is kiemelte, a legfrissebb hírek szerint Iránból nemcsak drónok, hanem ballisztikus rakéták is érkeznek Oroszországba. Ezek között van, amelyiknek 300, és olyan is, amelyiknek 700 kilométer a hatótávolsága.

Ezekkel Belarusz területéről szinte bármelyik ukrán nagyváros elérhető távolságba kerül, és azt is tudni lehet, hogy ezek a rakéták akár féltonnás robbanófejet is hordozhatnak, ami hatalmas károk okozására képes. Ehhez jön még hozzá a végeláthatatlan mennyiségű drón, amelyek ellen egyelőre eredményesen védekeznek ugyan az ukránok, de ahogy arra Rácz is felhívta a figyelmet, Ukrajnának más jellegű drónelhárító megoldásokra is szüksége van, ha nem akarja az összes rakétáját ellődözni ezekre. Így most leginkább arra kell majd figyelni, hogy az oroszok mennyi drónt és ballisztikus rakétát tudnak felhalmozni külső (leginkább iráni) forrásból, mert ha sokáig fenn tudják tartani a mostani állapotot, azzal jócskán megizzaszthatják az ukrán légvédelmet.