Nem ijedt meg a város, amelyik Putyin szerint már nem Ukrajnáé

„Kása van annak a fejében, nem érdekel, hogy mit mond Putyin a városomról” – Irina szerint ehhez elég körülnézni: Kramatorszk Ukrajna része, hiába állítja az orosz elnök, hogy a várost – és vele együtt Donyeck megye nyugati részét – annektálással Oroszország részének tekinti.

Az asszony nincs egyedül a vállrándítással a háború előtt 160 ezer lakosú Kramatorszkban, amely azóta megyeszékhely, hogy a kelet-ukrajnai szeparatisták Moszkva támogatásával létrehozták a megye keleti részén a Donyecki Népköztársaságot (DNR), amelynek fővárosa az egykor egymilliós Donyeck város lett.

Az Ukrajna ellen február 24-én indított orosz invázió előtt három nappal Moszkva önálló államnak ismerte el a szakadár köztársaságot, majd a minden jogalapot, szabályt, valós választási lehetőséget nélkülöző szeptemberi népszavazásra hivatkozva Oroszországhoz csatolta, a hasonszőrű Luganszki Népköztársasággal (LNR), valamint Herszonnal és Zaporizzsjával együtt. (Az utóbbi kettőről az annexió után még Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője sem tudta megmondani, hogy a megyék azon részeire is vonatkozik-e, amelyeket nem tartanak megszállva az orosz erők, majd konzultációról beszélt a kérdésben.)

Donyeck és Luhanszk esetében azonban egyértelmű, hogy Putyin szerint ezeknek a megyéknek az a területe is Oroszország része, amelyeket nem foglalt el – a Kreml szóhasználatában „szabadított fel” – az orosz hadsereg.

Kramatorszk ilyen területen fekszik, de nem tűnik úgy, hogy ez a várost megijesztette volna. Az Institute for the Study of War amerikai agytröszt térképein Kramatorszk Szlovjanszktól néhány kilométerre délre található:

Pedig látott már szörnyűséget a város: április 8-án rakéták csapódtak be a vasútállomásába, félszáz embert megölve. Az állomás azóta sem működik.
Anasztaszija áldja az eget, hogy a nagymamáját előző este mégis sikerült vonatra tennie, egy nap várakozás után. Pedig már úgy volt, hogy ott éjszakáznak, ha így lett volna, a reggeli légicsapás őket is elérte volna. A fiatal nő erre most is könnyezve emlékezik vissza, de barátnője gyorsan leinti, hagyja a könnyeket. A várost ők sem akkor, sem azóta nem is tervezték elhagyni.

„Hova is mennénk?” – teszi fel Szvetlana az ismerős kérdést. A menekülés szerinte pénzkérdés is, legalábbis, amíg a háború közeledtének lehetősége elől jönnek el, nem pedig az otthonokat valóban el is pusztító harcoktól. Kramatorszk augusztusban még alig 15 kilométerre volt az orosz erőktől, és nagyon úgy tűnt, hogy Harkiv megye keleti részének orosz ellenőrzésével idővel a szomszédos Donyeck megye is orosz fennhatóság alá kerül.

A szeptemberi ukrán ellentámadás (amelynek jelentőségéről itt írtunk részletesen) viszont felszabadította Harkiv megyét, majd a már Donyeck megyei Liman visszaszerzésével enyhített a Kramatorszkra nehezedő nyomáson: a front mostanra már 40-50 kilométerre van a várostól.

Szvetlana azt mondja, ha eddig nem ment el, most ez még kevésbé merül fel. Különben is házi kedvencei és haszonállatai is vannak, nem hagyná itt őket. A gyerekeit sem próbálta más területre juttatni. Férje, akit egyelőre a mozgósítás elkerült, jelenleg dolgozik, a gázszolgáltatónál van. Igaz, gáz egyelőre nincsen a városban, ahogy Donyeck megye nagy részében sem, de a helyreállításhoz már kellenek a munkatársak. Ő szerencsésnek mondhatja magát, a szűkös munkalehetőség ugyanis valóban nagy probléma. Van azért jele annak, hogy a városba visszatér az élet: több vállalkozás újraindul, Szvetlana egyik ismerőse egy bútorgyárban kapott munkát, amely mostanában már egyre több megrendeléshez jut.

„Sokan jönnek vissza, olyanok is, akiknek most nincs munkájuk, de legalább tudnak hol lakni” – Szvetlanának több ismerőse jött vissza Ukrajna nyugati részéről, Lvivből, „ahol nagyon elszemtelenedtek a lakáskiadók”, de Németországból is.

Kramatorszkot az elmúlt fél évben érték ugyan nehéztüzérségi támadások, és vannak megsemmisült épületei, a városra azonban nem a pusztítás a jellemző, hanem a felkészülés:

az ablakokat OSB-lapok takarják el a lakóházakon és a középületeken is. De a boltok nyitva vannak, áru is van, működik a tömegközlekedés is, ráadásul ingyen, a taxisok nagy bánatára.

Víz, villany van a városban, gáz viszont nincs – bár a helyzet így is jobb, mint a 40 kilométerre fekvő Izjumban, ahol a közműszolgáltatásból egyelőre semmi sem indult újra azután, hogy sikerült visszafoglalni az orosz megszállóktól a harcokban súlyos csapásokat elszenvedő települést (izjumi helyszíni riportunkat itt olvashatják).

Kramatorszk szintén jellemzően orosz nyelvű, de nem akad olyan, aki szerint elnyomták volna őt ezért – noha Putyin támadásának hivatkozási alapja többek között az oroszajkú lakosság megmentése volt az elnyomástól, sőt a népirtástól.

„Én orosz nyelvű vagyok, de sosem piszkált ezért senki” – mondta a már idézett Szvetlana. Azt azért megjegyezte, hogy akadnak mostanában olyanok, akik beszólnak a boltban akár az eladónak, akár a vevőnek, hogy minek beszél oroszul, de nem ez a jellemző. Ugyanakkor úgy érzi, valóban nagyok a különbségek Kelet-Ukrajna és Nyugat-Ukrajna között, ő kételkedik az ország nemzeti egységében, amelyet a háború megerősített, egyesítve az országot a támadó Oroszországgal szemben. De ettől még nem kérdés számára sem, hogyan határozza meg önmagát: „Ukrán vagyok, az nem a nyelven múlik.”

Kramatorszkban is voltak, akik nem feltétlenül utasították volna el a csatlakozást Oroszországhoz, de sokak szerint az oroszpártiak azért vannak kisebbségben, mert a város lakóinak alkalmuk volt megtapasztalni, milyen lett volna az élet az oroszbarát, szeparatista DNR alatt.

A város egy rövid ideig, 2014 nyarán ugyanis a szeparatisták kezén volt.

Kszénia ezt egy kávézó dolgozójaként élte át: a fegyverekkel hirtelen hatalomhoz jutott alvilági figurák grasszálását, a szabadrablástól való félelmet. Mindez szerepet játszott abban, hogy 2018-ban rendőrnek állt. „Ezeknek a hatalma tényleg abból eredt, hogy bandákba verődtek, és mindent elvettek azoktól, akiktől tudtak” – mondta Kszénia, akit szintén nem hatott meg Putyin orosznyelvűek védelméről szóló szövege a háború kezdetén, pedig ő is orosz anyanyelvű. Sosem volt a nyelvhasználattal gondja a hivatalban, sem civilként, sem rendőrként. Ha valaki oroszul tett bejelentést, megtehette, megteheti most is, igaz, a hivatalos dokumentumok végül ukránul készülnek el.

A virágárus Jelena szintén orosz anyanyelvű ukránként határozza meg magát, és számára sem volt kérdés, hogy Ukrajnában akarja látni Kramatorszkot. Ő is úgy érzi, hogy az élet beindul a városban, ezt a virágforgalmon lemérve is látja. „Már nem csak a katonák vesznek virágot”, egyre több a civil vásárló. „A szerelmet senki sem törölte el” – mondja sejtelmesen.

A városban csak annyira van élet, hogy a frontról kimenőt kapó itteni katonák valóban nyugalmat árasztó településre jönnek haza. Alekszej is hazajött két napra. A bezárt vasúti pályaudvar előtti téren üldögél, élvezi az őszi napsütést, mellette gépkarabélya pihen.

Önkéntesként vonult be a hadseregbe a háború első napjaiban. Pedig minden adott volt hozzá, hogy ne tegye: Németországban volt hosszabb időre a munkája miatt. „Nem is volt kérdés, hogy hazajövök, és bevonulok” – mondta. Hét hónap szolgálaton van túl, legalább egy évig, de lehet, hogy a háború végéig a seregben marad. A szeptemberi offenzíva után különösen optimista, bár azt nem bánja, hogy a családja külföldön van.

„A lelkiismeretemnek tartoztam azzal, hogy harcolok a hazámért” – mondta az ötven körüli férfi. De nem neheztel azokra, akik a háború első napjaiban elmentek az országból. „Persze volt az ismeretségi körömben olyan, aki a leghangosabban mondta, hogyan harcolna egy támadás esetén, aztán ő lépett le a legelőbb. De nem vagyunk egyformák” – vont vállat mosolyogva. Végül azért megvallja, van, akivel a háború után nem fog szóba állni, mert már nem tartja az illetőt arra érdemesnek. Annak viszont örül, hogy saját magának nem okozott csalódást. Éles helyzetekben a fronton nem viselkedett nagyon másként, mint ahogy várta magától.

„Volt, hogy nagyon féltem. De sosem pánikoltam” – vont mérleget.

Két nap múlva ismét a frontra megy, bízik benne, hogy a pánikot sikerül elkerülnie. A félelmet biztosan nem, de szerinte a győzelem majd kárpótolja ezért. Hogy az mikor jön el, arról nem akar találgatni, de biztos benne, hogy a szeptemberi ellentámadással ez sokkal közelebb került, mint ahogyan augusztusban tűnt.

(A városban még a Kercsi-szoroson átívelő híd elleni támadás, valamint a hétfőn Ukrajna számos nagyvárosa ellen végrehajtott orosz rakétacsapások előtt jártunk.)