Putyin Nagy Péterként vívná meg a Nagy Honvédő Katonai Műveletet

„I. Péter 21 éven át vívta a nagy északi háborút. Mondják, hogy elszakított területeket Svédországtól. Dehogy szakította azokat el, ő visszaszerezte. […] Visszaszerezte és megerősítette. Nos, úgy tűnik, minket is elért a kötelesség, hogy visszaszerezzünk és megerősítsünk” – ezekkel a szavakkal győzködte az egyébként sem a kétkedés céljából odaszállított fiatalokat egy találkozón Vlagyimir Putyin június elején. Ez volt az első alkalom, hogy az orosz elnök az Ukrajna elleni inváziót a Nagy Péter-i időkkel, így saját magát a birodalomalapítóval rokonította.

Minél hosszabb a háború, annál fontosabb az ideológia

Nagy Péter cár példája aztán a június 12-én tartott Oroszország-napon elmondott ünnepi beszédben is előjött, jelezve a történelmiimázs-építés elnöki szándékát. A sajátos történelmi mixtúra előállítását nem ma kezdte el Putyin, aki mind a bolsevik hatalomátvételt, mind a Szovjetunió felbomlását történelmi tragédiának nevezte.

Tavaly már megjelent a Kreml hivatalos oldalán egy írása, amelyben arról értekezett, hogyan hozták létre mesterségesen az ukrán népet a bolsevikok, törésvonalat téve ezzel a szerinte egyébként elválaszthatatlan egységet alkotó két, sőt a belaruszokkal együtt három nép közé. Abban az értekezésben láthatóan II. Sándor cár nemzetpolitikáját üdvözölte – amely tudatos oroszosítást jelentett, tagadva, hogy a 19. században éledő nemzeti öntudatra az ukrán népnek joga volna. (Az orosz–ukrán kapcsolatok ezer évét tíz percben összefoglaló videónkat itt nézeti meg.)

Ez a putyini értekezés – utólag látható – fontos ideológiai előjátéka volt a 2022. február 24-én indított inváziónak – bár nem szabad elfeledni, hogy Oroszország a háborút Ukrajna ellen valójában 2014-ben kezdte meg a Krím elfoglalásával és a kelet-ukrajnai szakadárok támogatásával.

A nyílt és az egész országra kiterjedő támadás azonban februárban kezdődött, eredetileg villámháborús tervekkel, most viszont már négy és fél hónapja tartanak a harcok.

Ám minél inkább elhúzódik a háború, minél több emberveszteséggel, részleges katonai kudarccal, gazdasági áldozattal jár – annál fontosabbá válik a háború ideológiai alátámasztása, történelmi előképekkel.

Egymást hozza fel Putyin és Nagy Péter

Nagy Péter erre ideális, persze, az emlékezetpolitika laboratóriumában megfelelően kilúgozva. Az még megfelelő, hogy növelte az állam területét – bár Putyin szerint tehát visszaszerezte – és elindította a birodalmat a központosított modernizáció, az ellentmondásos iparosítás útján, amely katonailag naggyá tette az országot. Másrészt viszont ezt a nyugatra nyitással, a múlttal való szakítás szándékával, a nyugati példák átvételével tette – ami a mai kánonba kevésbé passzol.

Nagy Péter kiemelt szerepe vitathatatlan, bár mára a legnépszerűbb történelmi személyiségek listáján a dobogóról leszorult az oroszok körében a mérvadónak tekintett Levada Centr felmérésében. 1993-tól 2008-ig a legnépszerűbb vezetője volt az orosz és szovjet történelemnek 40-43 százalékkal, de 2012-ben a helyét átvette Sztálin, aki a tavalyi felmérésben már 39 százalékkal vezetett, mögötte leszakadva 30 százalékkal a második Lenin volt, 23 százalékkal következett Puskin, és Nagy Péternek be kellett érnie 19 százalékkal. Utána egyébként pont Putyin következett, 15 százalékkal.

Érdemes az intézet egy másik felmérését is megnézni, amely szerint az oroszországiak körében már 61 százalék ért azzal egyet „inkább vagy egészen”, hogy Sztálin „nagyszerű vezető” volt. Ezzel „inkább” vagy „egyáltalán nem” ért egyet 14 százalék. Ukrajnában tavaly ugyanez a felmérés Sztálin 18 százalékos támogatottságát, 40 százalékos elutasítottságát mérte.

Igaz, Nagy Péter ázsiója idén már nőhetett a születésének 350. évfordulója és a putyini hivatkozások nyomán.

Idei összevetés a többi szovjet, orosz vezetővel nincs, de az állami VCIOM felmérése szerint 90 százalék tartja pozitívnak az uralkodó történelmi szerepét. És ha jól sikerült őt összekötni Putyinnal, akkor az orosz elnök elismertsége is tovább nőhet.

Sztálin jó, a terror rossz

Putyin sajátos történészkedése valójában pontos oroszországi látlelete annak, ahogy a már említett emlékezetpolitika – ami nem azonos a történelem tudományos művelőivel, ehhez a megállapításhoz persze nem kell Oroszországig menni, már a Kásler-féle Magyarságkutató Intézetnél is megállhatunk – sosem tudott mit kezdeni a szovjet történelemmel.

A kilencvenes évek eleje egyszerűbb volt, kritikával kezelt mindent, ami 1917 és 1991 között történt, kivéve a náci Németország felett a nyugati szövetségesekkel közösen aratott második világháborús győzelmet.

Sztálin népszerűségének fokozatos emelkedése azonban már korábban is jelezte az elmozdulást. Az elmúlt 20 évben Sztálinból afféle hatékony menedzser lett, aki szűkös lehetőségei ellenére megteremtette az alapjait annak a potenciálnak, amelynek révén a Szovjetunió végül győzött a Nagy Honvédő Háborúban. (A szovjet-orosz történelmi zsargonban ez a második világháborúnak a Szovjetunió megtámadásától a németek kapitulációjáig terjedő időszakát jelenti.)

Ez a Sztálint kényszerpályán mozgó, jó gazdának tekintő nézet szinte mellékessé tenné a harmincas évek terrorját, a Vörös Hadsereg lefejezését – amely valójában nagyban hozzájárult a szovjetek súlyos veszteségeihez 1941-ben – és az 1932–1933-as nagy éhínséget, amely Ukrajnában az ukránok elleni népirtásként rögzült – ez a holodomor. Az erőltetett búzaexport nyomán fellépett éhínség Ukrajnán túl Dél-Oroszországban és Kazahsztánban is pusztított, az kérdés, mennyire volt szándékos ukránellenes éle, de tény, hogy milliónyi életet követelt. Azonban az emberveszteségnél a szovjet állam fontosabbnak tartotta az iparosításhoz szükséges pénzügyi források megszerzését a búza exportjával.

Elhallgatni a terrort persze nem lehet, de leválasztani Sztálinról igen. Van ugyan a politikai repressziónak emlékműve Moszkvában, a 2016-os avatáskor Putyin is megkoszorúzta, de olyan beszédet tartott, amelyben egyszer sem ejtette ki Sztálin nevét.

2017-ben – a bolsevik hatalomátvétel 100. évfordulóján – aztán úgy emlékeztek meg a centenáriumról, hogy a Vörös téren felidézték a Vörös Hadsereg 1941-es katonai felvonulását, ahonnan annak idején a katonák egyenesen a frontra mentek. A Putyin által sokszor kritizált bolsevikok helyett a megemlékezés tehát megint közvetve Sztálin, közvetlenül pedig a győzelmet hozó második világháború irányába mozdult el.

Ez kézenfekvő is: az egyetlen, valódi társadalmi konszenzust élvező, az egység megteremtésére alkalmas történelmi esemény épp a náci Németország legyőzése. Legitimitási alapként hivatkozik erre a mindenkori hatalom is, elvégre ez teremtette meg azt a globális világrendet, amelyben szűk ötven éven át Moszkva egy szuperhatalom központja lehetett, és amelynek nyomait nukleáris arzenálja révén és az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal felruházott állandó tagjaként őrzi még Oroszország is – az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína mellett.

Az emlékezetpolitika törvényekkel is körülbástyázta a második világháború történelmi vizsgálatát, bűncselekménnyé téve az eredmények relativizálását és a Szovjetunió pozitív szerepének vitatását – pedig ez a szerep a Molotov–Ribbentrop-paktum Lengyelország felosztását lehetővé tévő, a Szovjetunió évtizedeiben titkolt záradékának ismeretében legalábbis árnyalható.

Ez is lehetett az oka annak, hogy az orosz ügynöktörvényre hivatkozva – amelynek mintáját a Fideszben sem utasítaná el mindenki – tavaly bezáratták a legrégebbi orosz emberi jogi szervezetet, a Memorialt, amelynek célja, hogy a világ ne felejtse el a szovjet kormányok tömegterrorját és gyilkosságait. Az ügyészek szerint a civil szervezet külföldi ügynökként működik, mivel külföldről kap hozzájárulásokat. (A törvényről itt, az Oroszországot emiatt elhagyó újságírókról itt olvashat bővebben.)

Náci Németország helyett legyen náci Ukrajna

A Kreml a második világháborús győzelem fényéből az Ukrajna elleni inváziónak is juttatna, ezt szolgálja az is, hogy az ukrán vezetést nácinak nevezi az orosz állami sajtó, a hírekben az ukrán hadsereg katonáinak is ez az elválaszthatatlan jelzője. Az elmúlt másfél évtizedben fontos szimbólummá nőtték ki magukat a második világháborús szovjet kitüntetéseket tartó narancssárga-fekete sávos György-szalagok és az idei győzelem napi évfordulóra készülve sok helyen ezekből rakták ki az orosz invázióban jelképpé lett Z betűt. (Erről a jelképről itt olvashat bővebben.)

Nem véletlen, hogy Alina Kabajeva, 2004 tornász olimpiai bajnoka – Putyin állítólagos felesége és akár több eltitkolt gyerekének az anyja – május 9-e közeledtével épp egy ilyen háttér előtt fotózkodott.

Az orosz propaganda erejét, a társadalmi hangulatot tekintve egyelőre úgy tűnik, mintha sikerülne szakrális szintre emelni az Ukrajna elleni inváziót, ha azonban arra gondolunk, hogy Putyin nem akarja háborúnak nevezni és el akarja kerülni az általános mozgósítást – amely viszont kifejezetten népszerűtlen –, akkor ez már nem olyan biztos.

Egyelőre korai megmondani, hogy mindezzel hosszabb távon is sikeresen megteremti-e a Kreml az érzetét annak, hogy egy történelmi korszakokon átívelő, az orosz földek új összegyűjtőjeként megjelenő, Nagy Péter-i erőt sugárzó elnök vezetésével vívja az ország a legújabb Nagy Honvédő Katonai Hadműveletét.