Ukrajna romjai: egy második világháborús magyar haditudósító képei a keleti frontról

Id. Konok Tamás a Magyar Királyi Haditudósító Század őrnagyaként fényképezett a második világháborúban a keleti fronton. Több ezer fényképet és diapozitívot készített 1942 nyarán, fotózott fekete-fehér és színes nyersanyagra is az alatt a két hónapos harctéri szolgálat alatt, amit ekkor töltött Ukrajnában és a határhoz közeli orosz területen. Ezek nem az aktív harcok felvételei, a Don-kanyar katasztrófája még csak ezután következik. Itt elsősorban a megszállt ukrajnai területeket látjuk, pihenő sebesült katonát, hadifoglyok portréit, lótetemet, földönfutóvá vált családokat. Az egyik képen egy földön ülő anya mosolyog a kamerába a három-négy éves forma kisfiával, mellettük kézzel húzott kétkerekű kiskocsin két zsákban az életük. Menekülnek valahonnan valahová. Katonák fényképezik őket.

Konok, a kiküldött magyar haditudósítók tisztje inkább hegedűművész szeretett volna lenni, a katonai pályát a család anyagi nehézségei miatt választotta. Ezt többek között fia, Konok Tamás festőművésztől is tudhatjuk, aki édesapja képeit 2013-ban a Fortepannak adományozta – az oldalon 1200 fényképét lehet nézegetni és letölteni. A zenei pálya így hobbi maradt, a Ludovikán végzett tiszt azonban így is a művészet felé közeledett. Miközben pályáját a Honvéd Légierőknél folytatta, felesége hatására fotózni kezdett, és 1937-ben vásárolt első Leica kamerájával gyorsan ott találta magát a jegyzett fotóamatőrök között. Így került haditudósítóként a keleti frontra, ahová ekkor egész haditudósító század kísérte el a magyar egységeket.

„Korszerű eszközök, a hírszolgálat minden ágára kiterjedő tevékenység” – számolt be a frontra indulás előtti ünnepélyes búcsúztatójukról a Filmhíradó, nyomógépeket és lemezjátszókat mutatva a bejátszásban. A haditudósító, mint arról a sajtó képet adott, a modern háborúban már ott harcol a maga eszközeivel az első vonalban, „gránáttűzben és golyózáporban készíti jegyzeteit, kattintja el a Leica zárját és működteti filmfelvevő gépét”. Ezt a későbbi magyar haditudósító-veszteségek is tanúsítják, de e képek készítésének helyén és pillanatában még valamivel biztonságosabb volt a helyzet.

A Don-kanyar előtt a keleti frontra küldött magyar katonák nagyobbrészt megszálló feladatokat láttak el, elsősorban a mai Ukrajnában. Az 1941. június 22-i német támadás után a Wehrmacht egy ideig nem is nagyon törődött azzal, hogy milyen szerep jut majd az általuk kissé lenézett magyar haderőnek, de ahogy a remélt villámháborús diadal elmaradt, felértékelődött a magyar részvétel is.

A Pripjaty folyó mocsaraitól délre (ez nagyjából Csernobil környéke) „aligha akadt olyan nagyobb város, ahol ne jött volna létre valamilyen magyar parancsnokság” – írja Ungváry Krisztián A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–42 című művében. A magyarok fő feladata elvileg a rendfenntartás lett volna, de a valóságban ennél jóval bonyolultabb volt a helyzet. A magyar főparancsnokság Kijevben működött, onnan felügyelték a két megszálló csoportot, melyeket meglehetősen különböző viszonyok várták. Míg a Nyugati Megszálló Csoport viszonylag békésebb körülmények között tevékenykedett a Dnyepertől nyugatra, a Keleti lényegében folyamatos partizánveszélynek és partizánháborúnak volt kitéve a „bal parti Ukrajnában”.

Ukrajna súlyosan brutalizált volt már a német és a magyar haderő megjelenésekor is. Közvetlenül az ellenséges csapatok érkezése előtt az NKVD (így hívták a későbbi KGB-t) véres mészárlásokat tartott: Berija belügyi népbiztos a német támadás napján elrendelte a nem evakuálható politikai foglyok kivégzését. 1941 júniusában kb. 750 ezer ember volt Ukrajnában letartóztatva, meghatározó részük politikai okokból. Közülük tízezreket lőttek agyon közvetlenül a német bevonulás előtt, sokan mások a deportálások során haltak meg.

Nyugat-Ukrajnában és az akkori Kelet-Lengyelországban más vidékeknél is kegyetlenebb volt a sztálini elnyomás és politikai vérengzés. A milliók éhhalálát okozó holodomor (ezt ma Ukrajna és a világ számos országa genocídiumnak tekinti, míg az orosz vezetés tagadja az ukránellenes motivációt) mélyen szovjetellenessé tette a régiót. 1939–40-ben fél-egymilliónál is több embert hurcoltak el innen Szibériába, vagy deportáltak a sarkkörön túlra, esetleg Közép-Ázsiába. Már korábban is ez volt az ukrán nacionalizmus legfőbb bázisa, így itt volt a legélesebb az ellenállás is.

Az ukránok többsége ezért felszabadítót látott a németekben, a falvakban sok helyen kenyérrel és sóval várták az egységeiket. Az Ukrán Nacionalisták Szervezete, az OUN csatlakozott a német hadsereghez, a radikálisabb, Stepan Bandera vezette szárnyuk pedig az ellenség (oroszok, zsidók, sőt a magyarok is) kiirtásáról terjesztett röpiratokat. Az ő tagjaik részt vettek a pogromokban, valamint a zsidók szervezett összegyűjtésében és kivégzésében is. Miután ugyanis a Vörös Hadsereg visszavonuló alakulatai legyilkolták a velük szembeforduló falvak lakosságát is, a bosszúnak a helyi zsidók lettek a legfőbb áldozatai. Lembergben és szinte minden más galíciai városban pogrom kezdődött, az áldozatok száma meghaladta a 20 ezer főt.

Nem sokkal később, amikor kiderült, hogy Hitler nem támogatja az ukrán önállóságot, Bandera szembefordult a németekkel, ezért az ukrán vezetőt letartóztatták. Az OUN ezután földalatti szervezet lett, az ukrán erők pedig egyszerre harcoltak a németekkel és a szovjetekkel. Ez a harc a második világháborúval sem ért véget: a fegyveres ellenállás Nyugat-Ukrajnában egészen 1950-ig tartott. Ez ma sem pusztán távoli múlt: Bandera Nyugat-Ukrajnában az elmúlt években újra nemzeti hősként jelenik meg, míg Putyin rá mutogatva igyekszik fasisztának és neonácinak beállítani minden olyan erőt, amely egy Oroszországtól független Ukrajnát szeretne.

Miután az ukránok elkeseredésére Nyugat-Galíciát a németek a világháborúban a Lengyel Főkormányzósághoz csatolták, a területet átadták a német közigazgatásnak. Emiatt a magyar megszálló csapatok is elhagyták ezt a régiót, keleti irányban azonban folyamatosan bővült a megszállt terület. Itt jóval több németek ellen harcoló partizáncsoport tevékenykedtek, ami folyamatos készültséget, frusztrációt és harcokat jelentett a magyar alakulatoknak is.

A haditudósítók felvételein a műfaj sajátosságainak megfelelően sok az idillizáló kép, a helyiekkel (főleg a helyi nőkkel) barátkozó magyar katonákról, a fénykép kedvéért népviseletet magukra öltő lányokról, kedves kis gémeskutas ukrán falucskáról és mosolygós piaci árusokról. Az egyik felvételen a rhönradon (a nagyméretű német tornászkereket hívják így) gyakorlatozó magyar katonák szinte cirkuszi akrobatának tűnnek, mintha csak egy nagyszerű mutatványra készülnének. Érdemes azonban észben tartani, hogy a magyarok itt megszállók voltak, és a polgári lakossággal való viszonyuk többnyire a fegyvereken, kiszolgáltatottságon, és gyakran a félelmen alapult.

Bár a magyar emlékezet többnyire úgy tartja, hogy a Magyar Királyi Honvédség megszálló tevékenysége a németnél enyhébb volt, Ungváry Krisztián történeti kutatásai szerint ennek az ellenkezője igaz: a magyarok partizánháborús tevékenysége jóval több áldozattal járt, mint a Wehrmacht átlagos alakulatainál. A magyar megszálló erők működését nem csak a helyiek kifogásolták, arról a német biztonsági szervek is kritikus jelentéseket küldtek, felróva, hogy a magyarok üldözik az ukránokat, kiszipolyozzák a térséget, és mindent elhurcolnak, ami nincs rögzítve.

A magyar megszállók ukrajnai tevékenyége többoldalú: míg Szombathelyi Ferenc, a megszállt területek magyar parancsnoka, pogromokat és kivégzéseket akadályozott meg, a magyar honvédség több egysége dokumentálhatóan részt vett tömeggyilkosságokban is, akkor is, ha a ravaszt a végén többnyire nem magyar katonák húzták meg. A helyieket közben a partizánok is terrorizálták: az ellátmány kedvéért is, de elsősorban azért, hogy ezzel is visszariasszák őket a kollaborációtól.

Ukrajnának jelentős része tartozik abba a Timothy Snyder amerikai történész nyomán gyakran „véres övezetnek” nevezett széles sávba, ami a 20. században a legtöbbet szenvedte Európában. A Baltikumtól a Fekete-tengerig tartó rész két totalitárius diktatúra határán, birodalmak vetélkedései és tömeggyilkosságok között létezett. Sehol máshol nem haltak olyan sokan erőszakos halált háborúk és politikai vérengzések miatt, mint itt, míg az önállósodási és felemelkedési törekvéseket kíméletlen módon elfojtották. Ezen a felperzselt földön a hatalom skrupulusok nélkül öldöste le a sajátjait és az annak tekintetteket, ha úgy látta jónak – és nem nagyon volt olyan, akit ne tekintett volna a sajátjának. Kijev belvárosának házait is az NKVD aknázta alá, füstölgő romhalmazzá változtatva a belvárost – abból kiindulva, hogy levegőbe röpíteni a megfelelő pillanatban jobb, mint hogy az ellenség kezére jusson.

A magyar katonai és politikai vezetés a második világháborúban sokáig minimalizálni próbálta a magyar részvételt a keleti fronton, úgy gondolták, a megszálló feladatok ezt segíthetik is. A korábbi politikai elkötelezettség azonban ezt egy idő után nem tette lehetővé. A megszállás során magyar katonák is durva atrocitásokat, alkalmanként pedig háborús bűnöket követtek el a helyi lakosság ellen, majd pedig a második magyar hadsereg Don-kanyari katasztrófájánál több mint százezer magyar katona veszett oda.

A haditudósító alakulat keleti fronton készített felvételeit már ezt követően, 1943 májusában mutatták be egy reprezentatív kiállítás keretében a Pesti Vigadóban. Kiállították id. Konok Tamás fényképeit is, többek között a hadifoglyokról, szovjet katonákról készült portréit is. A képei „ezek ellen harcolunk” felirattal kerültek a tárlatba. „Állati vad tekintetek néznek le a képekről, Ázsia legkülönbözőbb emberpéldányai, bizonyítékául annak, hogy milyen horda fenyegeti az európai népek kultúráját és a civilizációt” – írta kötelességtudóan a kiállításról az Esti Újság tudósítója.

Csak a valóság volt más. „Nem sokkal a kiállítás megnyitása után – az elismerő fotós kritikák ellenére – a tablót eltávolították. Portréi és tájképei a szerző humanista világképéről árulkodtak, így a hivatalos propaganda szemével nézve fotói hasznavehetetlenek voltak” – írta Konok képeiről Kiss Eszter a Magyar Nemzeti Galéria Minden múlt a múltam című Fortepan-kiállítására. Hiába, a lélekben hegedűművész katona harc helyett inkább tájakat és hús-vér embereket, nem pedig papírmasé figurákat fotózott szívesen még haditudósítóként is. Képei a nyolcvan évvel ezelőtti világégésben érintett ukrán, orosz és magyar embereket mutatják, egy el nem múlóan véres övezetben.