Politikai játszótér lett a magyar nyugdíjrendszerből, és ez elég nagy baj

A miniszterelnök abban nem hazudott, hogy a nyugdíjak megőrizték a reálértéküket, sőt 27 százalékkal még növekedett is az értékük az elmúlt 15 évben. Ugyanakkor a túlteljesítést, de még a reálérték növekedését is árnyalják a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai, amelyek szerint több mint 850 ezer ember a létminimum (174 ezer forint) alatti öregségi nyugdíjat kap havonta, valamint hogy az elmúlt évtizedben jelentősen nőtt a relatív jövedelmi szegénységben élő nyugdíjasok aránya. Ezek az adatok ráadásul úgy is igazak, hogy már beleszámoljuk a 13. havi nyugdíjat és a 14. havi nyugdíj első heti részletét is, amelyek kifizetésére több százmilliárd forintot költ el a kormány.

A nyugdíjak és a nyugdíjasok anyagi helyzetének kérdése mindig is a magyar politika egyik kiemelt témája volt, különösen választások előtt, ami persze nem meglepő annak fényében, hogy a 65 év felettieket tartják a politikailag legaktívabb korosztálynak. A különböző politikai pártoknak, különösen az újraválasztásért küzdő kormánypártoknak elemi érdekük, hogy a mindenkori nyugdíjasok úgy érezzék, kiemelt figyelmet fordítanak rájuk. Medgyessy Péter a 2002-es választások előtt lengette be a 13. havi nyugdíjat, az MSZP pedig meg is nyerte a választásokat. A Fidesznél sem alakult ez másképp, 2022 februárjában, a választások előtt 2 hónappal a kormány a teljes 13. havi nyugdíjat kifizette, pedig ekkor az eredeti terveik szerint még csak félhavi juttatás járt volna. Az elszálló élelmiszerárak ellensúlyozására Orbán 2025 februárjában először áfa-visszatérítést, majd élelmiszer-utalványt ígért a nyugdíjasoknak, 2025 végére pedig megérkezett az újabb választási ígéret: 2026-tól fokozatosan bevezetik a 14. havi nyugdíjat is.

A nyugdíjasok szavazataiért folyó harcba természetesen a Tisza is beszállt, 2025 szeptemberében Magyar Péter egy sor ígéretet tett a nyugdíjasoknak. A Tisza Párt kormányra kerülése esetén 100, illetve 200 ezer forintos SZÉP-kártyát adna a nyugdíjasoknak, 120 ezer forintos minimálnyugdíjat vezetne be, és duplájára emelné az időskorúak járadékát.

Úgy tűnik tehát, hogy politikai játszótér lett a magyar nyugdíjrendszerből, amit a pártok leginkább szavazatszerzésre használnak a választások előtti osztogatásokkal. Ez pedig részben meg is magyarázza, miért nem jött létre Magyarországon soha egy olyan nyugdíjrendszer, ami a nyugdíjasok jelentős részének garantálna biztos megélhetést. Hazai és külföldi nyugdíjszakértők persze évtizedek óta arról beszélnek, hogy a magyar nyugdíjrendszerrel alapjaiban vannak problémák: egyre szembetűnőbb az időskori elszegényedés, és a rendszer pénzügyileg nem fenntartható. A szakértők már számos javaslatot készítettek kisebb, könnyen megvalósítható reformlépésektől egészen az átfogó reformcsomagokig, de a politikai diskurzusba ezek a javaslatok vagy be sem kerülnek, vagy ha mégis, akkor legfeljebb ferdítésekkel tálalva, lejáratókampányként jelennek meg, például amikor azt a fals információt terjeszti a kormány, hogy az Európai Bizottság elvenné a 13. havi nyugdíjat.

Ebben a cikkben Simonovits András matematikus és Banyár József közgazdász, a Corvinus Egyetem docensének segítségével azt járjuk körbe, hogyan alakult és milyen társadalmi problémákat, feszültségeket hozott létre a magyar nyugdíjrendszer a rendszerváltástól mostanáig. A cikk végén bemutatunk lehetséges reformjavaslatokat is, például egy könnyen bevezethető, nyugdíjpontokra alapuló, illetve egy, a jelenlegi megközelítéstől radikálisan eltérő, gyereknevelésen alapuló rendszert.

A nyugdíjrendszerek reformjait két csoportba lehet sorolni. Parametrikus reformoknak nevezik azokat a módosításokat, amelyek a rendszer alapvető logikáját nem változtatják meg, csak annak bizonyos elemeit módosítják, például megemelik a nyugdíjkorhatárt, vagy csökkentik a nyugdíjjárulék mértékét. A paradigmatikus reformok a rendszer egészének átalakítását jelentik. Ilyen például, ha egy ország a felosztó-kirovó rendszer helyett áttér magánnyugdíjpénztári működésre.

A rendszer alaplogikáját megváltoztató reformra 1997-ben került sor, ennek legfontosabb és máig legvitatottabb része a kötelező magánnyugdíjpénztári tagság bevezetése volt. A Horn-kormány e lépése nem volt egyedülálló ebben az időszakban. 1990 és 2000 között a Világbank elvárása alapján sok helyen, például több latin-amerikai, és számos kelet-európai posztszocialista országban – így Lengyelországban, Lettországban és Észtországban – is a nyugdíjrendszer részleges vagy teljes privatizációja mellett döntöttek a kormányok.

A magánosítási kísérlet azonban a legtöbb országban, így Magyarországon is zsákutcának bizonyult. Itthon felmenő rendszerben szerettek volna áttérni a többpilléres, a kötelező magánnyugdíjpénztári megtakarítást és a részleges állami nyugdíjat vegyítő rendszerre. Ez azonban nemhogy csökkentette volna az állami nyugdíjrendszer hiányát, hanem még növelte is. A munkaerőpiacra belépő fiatalok a nyugdíjjárulékuk jelentős részét ugyanis már a magánnyugdíjpénztári számlájukon gyűjtötték, miközben az államnak továbbra is finanszíroznia kellett a teljesen az állami rendszerben maradó, magánmegtakarítással nem rendelkező nyugdíjasok járadékát. A párhuzamosan futó két nyugdíjrendszer miatt a nyugdíjalap hiánya 2007-re a GDP 1,2 százalékára nőtt, a hiányt pedig tovább növelte, hogy 2006-ban, a választás előtt Gyurcsány Ferenc minden nyugdíjasra kiterjesztette az addig csak a kisnyugdíjasoknak járó 13. havi nyugdíjat.

Az új rendszer törvényi szabályozását többször is felülvizsgálták, miután működése nem bizonyult megfelelőnek. Többször megszüntették, majd visszavezették a kötelező pénztári tagságot, ezzel gyakorlatilag konzerválva a költségvetésnek hatalmas hiányt okozó, átmenetinek szánt vegyes rendszert.

A kifulladt részleges privatizáció mellett fontos változtatás volt még a nyugdíjkorhatár egységes emelése 62 évre (férfiaknak korábban 60 év, nőknek 57 év volt), valamint az áttérés a nyugdíjak úgynevezett svájci indexálására, ami mind az inflációt, mind a reálbér-növekedést figyelembe veszi, ezzel tartja szinten a nyugdíjak értékét.

Az 1997-es reform valószínűleg még jó gazdasági környezetben sem lett volna hosszú távon fenntartható jelentős módosítások nélkül, a 2008-as válság azonban végleg megpecsételte a sorsát. 2010-re biztossá vált, hogy az MSZP el fogja veszíteni a választást, a biztos befutó Fidesz pedig nem is titkolta, hogy a választások után hozzá fog nyúlni a nyugdíjrendszerhez.

„Most mi történik? Évente 500 milliárd forintot teszünk át a nyugdíjkasszába adófizetői pénzekből vagy külföldi hitelekből. Ezt a gyakorlatot meg kell szüntetni, és szorosabb kapcsolatot kell teremteni a gazdaság állapota és a nyugdíjak között.” Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy 2026-ban ilyesmit mondjon egy kormányzásra esélyes politikus: egy fideszestől nem lenne reális, hogy a saját nyugdíjpolitikájukat kritizálja, a tiszásoknak pedig meg se kell szólalniuk, a Fidesz akkor is azzal vádolja a pártot, hogy rosszat akar a nyugdíjasoknak. Az idézett mondatok azonban elhangzottak – igaz, 16 évvel ezelőtt –, méghozzá Varga Mihály, az Orbán-kormányok volt pénzügyminiszterének, a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi elnökének szájából. Varga 2010 januárjában, még csak a pénzügyminiszteri poszt várományosaként a Figyelőnek beszélt a Fidesz nyugdíjterveiről.

Varga az MSZP–SZDSZ-kormány nyugdíjrendszere kapcsán arról beszélt: „a Fidesznek az az álláspontja, hogy a nyugdíjakat hozzá kell igazítani a gazdaság állapotához, életképességéhez, és abból fizessük a nyugdíjat, amit erre a célra félretettünk”. A Figyelőben megjelent cikkben Varga azt mondta, hogy a Svédországban még 1995-ben bevezetett nyugdíjrendszer, az úgynevezett névleges egyéni számlás (angolul notional defined contributions – NDC) rendszer a legalkalmasabb a Fidesz nyugdíjjal kapcsolatos céljainak eléréséhez. Ennek előnye, hogy átlátható; ösztönzi a minél magasabb legális keresetet; nem engedi, hogy hatalmas lyuk keletkezzen a nyugdíj-finanszírozásban, és függetleníti a nyugdíjakat a központi költségvetéstől, így kisebb teret is ad a politikai manipulációnak.

A svéd NDC-rendszer egyébként nem csak Vargának tetszett meg. Épp 2010-re készült el a még Gyurcsány Ferenc által felállított, nyugdíjszakértőkből álló Nyugdíj és Időskor Kerekasztal (Nyika) elemzése, amely 5 lehetséges paradigmatikus reformot vizsgált meg. Ezek közül az egyik a svéd rendszer volt, amely a Varga által is említett előnyöket hangsúlyozta, megjegyezve, hogy a költségvetési fenntarthatóságot elősegítő mechanizmus miatt elképzelhető olyan helyzet, amikor a nyugdíjak várható értéke alacsonyabb lesz, mint a többi vizsgált rendszerben. Ez azonban koránt sincs kőbe vésve, ahogy ezt 2010-ben Varga is hangsúlyozta: „nem lehet tudni, hogy mekkora nyugdíjat lehet majd fizetni, hiszen az a gazdaság teljesítményétől és a majdani járulékoktól is függ”. A svéd NDC-rendszer alapvető jellegzetessége, hogy a kifizethető nyugdíjak nagyságát jelentősen befolyásolja az ország bérnövekedési trendje és a demográfia. Ha az ország népesedési folyamataiban nem történik drámai változás és a bérek növekednek, akkor a dolgozók bérével együtt a nyugdíjak is emelkednek. Ha viszont valamilyen gazdasági sokk miatt a bérek csökkennének vagy az elöregedés miatt magasabb lenne a nyugdíjkiadás, mint az azt finanszírozó járulékokból befolyó összeg, akkor az ebből keletkező hiányt megosztja az aktív munkavállalók és a nyugdíjasok között. A svéd modell Magyarországra történő átültetéséről részletesen lehet olvasni a Nyika dokumentumában.

Az MSZP akkori reakciója lényegében semmiben nem különbözik attól, mint ahogy a Fidesz reagálna ma, ha a Tisza állna elő egy ilyen tervvel. A szocialisták egyből támadást indítottak, azt mondták, hogy „a svéd nyugdíjmodell se nem igazságos, se nem humánus”, „nyugdíjkatasztrófát” vizionáltak, és arról beszéltek, hogy a Fidesz 70 évre emelné a nyugdíjkorhatárt, a nyugdíjak pedig 15-20 százalékkal csökkennének. Ezzel a politika gyakorlatilag már az első pillanatban aláaknázta annak a lehetőségét, hogy az amúgy szakmai körökben támogatott lehetőségről érdemi vitát lehessen folytatni. Hogy az MSZP támadásának hatására-e, az már soha nem fog kiderülni, de néhány nappal a Figyelőben megjelent cikk után már Varga és több vezető fideszes politikus is tagadta, hogy a svéd rendszer bevezetésére készülnének. Ekkor hangzott el valószínűleg először az a mondat, amit az elmúlt 15 évben számtalanszor hallhattunk: „A Fidesz garanciát vállal arra, hogy hatalomra kerülése esetén megvédi a nyugdíjasokat, és megőrzi a nyugdíjak reálértékét.” 2010 áprilisában a párt hatalomra is került, mostanra pedig már tudjuk, hogy miközben ezt az ígéretet nagyjából betartotta, a nyugdíjasoknak ettől nem igazán lett jobb a helyzetük.

Simonovits András szerint egyébként ez nem volt alapvetően rossz lépés a Fidesztől. „Sok kritikus szerint a nyugdíjakkal kapcsolatban ez Orbán Viktor első számú bűne, szerintem inkább ebben az esetben az kritizálható, hogy milyen módon tette ezt meg: sunyin, erőszakkal.”

A Fidesz ezen kívül más, a rendszer alapvető logikáját befolyásoló változtatást nem végzett, így Magyarországon jelenleg a munkavállalók nagy része csak az állam által biztosított, a jelenlegi aktív munkavállalók befizetéseiből finanszírozott nyugdíjra támaszkodik idős korában.

Simonovits András és Banyár József szerint az egyik fő gond a jelenlegi rendszerrel, hogy feleslegesen bonyolult és átláthatatlan, a munkavállalóknak gyakorlatilag a nyugdíjba vonulásuk előtti évig fogalmuk sincs, hogy mekkora nyugdíjra számíthatnak. Részben e miatt a bonyolultság miatt kell minden nyugdíjazás előtt állónak egy túlbürokratizált adategyeztetési procedúrán keresztülmennie, ami akár évekig is elhúzódhat. Azt, hogy ki mennyi nyugdíjat kap, a Magyar Államkincstár határozza meg egy nem éppen egyszerűnek nevezhető képlet alapján. Ha valaki mégis arra vetemedne, hogy megpróbálja saját magának kiszámítani, hogy mennyi nyugdíjat fog kapni, annak egy 31 oldalas dokumentumban nyújt segítséget az állam. A nyugdíj két tényező szorzatából áll:

• A nyugdíjalapból, ami a munkavállaló 1988 óta szerzett nettó havi átlagkeresete. Ehhez figyelembe veszik, hogy a bérek általában jelentősen növekednek évtizedes távlatban. Tehát ha valaki 1990-ben 10 ezer forint nettó átlagbért kapott, annak a nyugdíjába ezt az összeget a jelenlegi nettó átlagbér szintjén, vagyis 500 ezer forintként fogják beszámítani.
• Az úgynevezett szolgálati időből, ami a munkával töltött éveket jelenti (nők esetében a gyerekneveléssel töltött évek egy részét is be lehet számítani).

Az alapvető logika igen egyszerű, minél hosszabb ideig és minél magasabb bérért dolgozott valaki, annál magasabb nyugdíjra jogosult. A legtöbb országban minden ledolgozott év után a nyugdíjalap ugyanannyi százalékával növekszik a nyugdíj, Magyarországon azonban ez nem így van.

Egy példán keresztül: itthon 40 év munka után 80 százalékos nyugdíj jár, tehát minden év 2 százalékot ér, 24 év munka után viszont 61 százalékos nyugdíjat lehet kapni, vagyis minden ledolgozott év 2,5 százalékot jelent. Egy logikus és igazságos rendszerben viszont vagy 40 év után kellene 90 százalékos nyugdíjnak járnia, vagy 24 év után 48 százalékosnak.

A jelenlegi különbségtételnek semmi értelme nincs, akár igazságtalannak is nevezhető a szakértők szerint. Arra a kérdésre, hogy miért jár rövidebb szolgálati időért arányaiban magasabb nyugdíj, a két szakértő szerint nincs egyértelmű válasz. Egy magyarázat lehet az, hogy a rövidebb szolgálati idővel bírók bére legtöbbször alacsonyabb, így az arányaiban magasabb nyugdíj gyakorlatilag egy szolidaritási elem, amivel az állam az időskori szegénységet próbálja csökkenteni. Egy másik magyarázat, hogy az elmúlt 30 év reformjai során alakult ki ez a skála, tehát semmiféle különösebb logika nincs mögötte. Mindezek fényében a szakértők a fenti ábrán látható kiegyenesített skálát javasolnának, ami máris átláthatóbbá tenné a rendszert.

A szakirodalom szerint két alapvető funkciója van a nyugdíjrendszernek. Egyrészt a jövedelem pótlása időskorban, amikor valaki már nem tud dolgozni, másrészt az időskori szegénység csökkentése, megakadályozása.

Simonovits András szerint az első funkcióját az itthoni rendszer betölti, a másodikat viszont már nem igazán. „Minden kereseteloszlás – így a nyugdíjak is – a gyakorlatban olyan, hogy többen vannak az átlag alatt, mint az átlag felett. Ebben nincsen semmi meglepő. Azt a kérdést kell feltenni, hogy hányan kapnak megengedhetetlenül alacsony nyugdíjat. Erre pedig itthon a válasz az, hogy sokan.”

2025-ben a létminimum 174 ezer forint volt itthon. A KSH adataiból kiolvasható, hogy ugyanebben az évben 850 ezer ember, a nyugdíjasok harmada kapott ennél alacsonyabb nyugdíjat havonta. Az adatokból az is jól látszik: 77 ezren kaptak 500 ezer forintnál magasabb nyugdíjat, több mint 14 ezren pedig 700 ezer forintnál is többet havonta. Utóbbi azért lehetséges, mert 2013 óta nincsen itthon nyugdíjplafon, vagyis az állam a nagyon magas fizetések után köteles nagyon magas nyugdíjakat fizetni. Ez azt jelenti, hogy a legmagasabb nyugdíjban részesülők 3 százalékára a teljes éves nyugdíjkiadás körülbelül 9-10 százalékát költötte az állam 2025-ben. A jelenlegi helyzetben tehát az állami nyugdíjak is csak megerősítik a társadalmi különbségeket, szolidaritási elemek alig jelennek meg benne.

Ahogy azt már bemutattuk, a kezdő nyugdíj megállapításakor az állam figyelembe veszi a bérek növekedését, annak mértékével korrigálja a korábbi kereseteket. A már megállapított nyugdíjak esetében azonban már más logikát követ az állam, és csak az infláció mértékével növeli a nyugdíjjáradékot. Az infláció ugyanakkor általában alacsonyabb, mint a gazdaság növekedése, ezért nagyon nem mindegy, hogy ki mikor dönt a nyugdíjba vonulás mellett. Ezt egy példán keresztül most be is mutatjuk. János és Sándor hasonló életpályát jártak be: mindketten szakmunkásként dolgoztak egy ipari cégnél 40 éven keresztül, és 65 évesen mentek nyugdíjba. Az egyetlen különbség köztük, hogy János 5 évvel korábban született, így őt 2020-ban, míg Sándort 2025-ben nyugdíjazták. János kezdő nyugdíját 180 ezer forintban állapították meg, majd azt minden évben, a jelenlegi szabályozás értelmében az infláció mértékével emelték, így 2025-re 235 ezer forintra emelkedett a havi járadéka. Sándornak 2025-ben állapította meg az állam a nyugdíját, a gazdasági növekedés miatt emelkedő béreket figyelembe véve 280 ezer forint lett az induló nyugdíja. A két férfi nyugdíja között tehát 2025-ben havi 45 ezer forint különbség volt, miközben az egyetlen eltérés köztük, hogy az egyikük korábban született. A rendszer tehát igazságtalan hátrányt okoz az idősebb nyugdíjas generációknak, mivel ők nem részesülnek a gazdaság és a reálbérek növekedéséből.

Az infláció mértékét alapul vevő nyugdíjkorrekció alapvetően azt garantálná, hogy a nyugdíjak megtartsák a reálértéküket, sőt, a Fidesz egyik leggyakrabban használt panelja, hogy 2010 óta a nyugdíjak reálértéke még növekedett is. Ez számszerűleg igaz ugyan, mindamellett hozzá kell tenni, hogy a növekedés jelentős része a 2010–2014 közötti kormányzati időszak utolsó két évéből, illetve a 2021–2022-es választási osztogatásokból származik. Ha pedig megnézünk még más releváns adatokat is, akkor máris kiderül, hogy mégsem annyira jó a nyugdíjasok helyzete, mint azt a kormány hangoztatja.

Mivel a nyugdíjakat kizárólag az infláció mértékével emelték, mára az átlagnyugdíj és az aktív munkavállalók átlagbére között szakadék keletkezett, és ha a rendszer így marad, az olló csak tovább fog nyílni. A nyugdíjasok anyagi helyzetének romlását mutatja egyebek között az is, hogy az elmúlt évtizedben jelentősen emelkedett a nyugdíjasok körében a relatív jövedelmi szegénységben élők aránya. 2018-ban a nyugdíjasok 6,6 százaléka tartozott ebbe a csoportba, 2023-ban viszont már 16,6 százalékuk.

A reálbér növekedését figyelmen kívül hagyó indexálással persze van, aki jól jár: a kormány. Miután a nyugdíjak emelkedése elmarad a munkabérek növekedésétől, a gazdaság teljesítményéhez viszonyítva évről évre egyre kevesebbet kell költeni az államkasszából a nyugdíjakra. Ahogy arra az OECD jelentése és több hazai szakértő, köztük az Egyensúly Intézet is felhívta a figyelmet, Magyarország GDP-arányos öregséginyugdíj-kiadásai nagyon alacsonyak uniós összevetésben. Az EU-s átlag az elmúlt évtizedben stabilan a GDP 9-10 százalék körül mozgott, ettől az értéktől mindig le volt maradva a hazai nyugdíjköltés. A legtöbbet 2013-ban költött a kormány nyugdíjakra, azóta viszont meredeken csökkent ez a kiadási tétel, 2022-ben már csak a GDP 5,4 százalékát fordította erre a célra. Mindez annak fényében még meglepőbb tendencia, hogy ugyanebben az időszakban folyamatosan emelkedett az időskorúak aránya a népességben, amiből logikusan az következne, hogy az államnak egyre többet kellene költenie nyugdíjakra. De itthon ennek épp az ellenkezője történt, ennek pedig a nyugdíjasok a legnagyobb kárvallottjai.

A magyar nyugdíjasok rossz helyzetéről január közepén a Human Rights Watch nemzetközi szervezet külön jelentést adott ki. Ebben egyebek között az áll, hogy „a jelenlegi társadalombiztosítási rendszer sok idős embert kényszerít arra, hogy eldöntse: szerény nyugdíját élelmiszerre, gyógyszerre vagy fűtésre költi, és hogy melyik alapvető szükségletről mond le”. A szervezet szerint az élelmiszer-utalványok vagy egy kapkodva törvénybe iktatott plusz havi nyugdíj szépségtapasz a növekvő nyugdíjasszegénységen.

Simonovits Andrást és Banyár Józsefet is kérdeztük arról, hogy ők milyen átalakításokat tartanának szükségesnek, illetve hogy milyen lenne az ő ideális nyugdíjrendszerük.

Mindketten beszéltek olyan reformokról, amiket leginkább ráncfelvarrásnak lehetne nevezni. Ezek a jelenlegi rendszert alapvetően nem változtatnák meg, de korrigálnák annak méltánytalanságait, amikkel néhány esetben még maguk az előnyben részesítettek is rosszul járhatnak. A kormány által rendelt OECD-tanulmánnyal összhangban Banyár és Simonovits is egyetértenek abban, hogy a Fidesz által bevezetett, nőknek szóló kedvezményes nyugdíjlehetőséget szigorítani kellene. A 2011-ben elindított Nők 40-nel a nők 40 év jogosultsági idővel (munkával és gyerekneveléssel töltött évvel) az időközben 65 évre emelkedett nyugdíjkorhatár betöltése előtt elmehetnek nyugdíjba. A program nagyon népszerű is, 2020-ban például a nyugdíjba vonuló nők 63 százaléka használta ki ezt a lehetőséget. Ez alapvetően nagyon vonzónak tűnhet, de nagyon rosszul is lehet vele járni.

Simonovits szerint a Nők 40 több korosztálynak kifejezetten kárt okozott. Ha egy nő 2016-ban, 60 évesen 40 év szolgálati idővel ment nyugdíjba, akkor reálértéken, éves szinten körülbelül 35 százalékkal alacsonyabb nyugdíjat kapott, mintha 3 évvel később, 63 évesen (tehát továbbra is a nyugdíjkorhatár alatt) 43 év szolgálati idővel döntött volna a nyugdíj mellett. 2016 és 2019 között ugyanis nagyot nőttek a reálbérek, ami miatt az induló nyugdíjak emelkedtek, a már korábban megállapított nyugdíjak viszont nem.

Banyár amiatt is igazságtalannak tartja a Nők 40-et, mivel a nők várható élettartama Magyarországon jelenleg 6 évvel magasabb, mint a férfiaké, így egy nő akár 10 évvel többet is eltölthet nyugdíjban, mint egy férfi. A Tisza javaslatát, hogy kormányra kerülésük esetén bevezetnék a Férfiak 40-et is, a közgazdász kifejezetten rossz ötletnek tartja, hiszen a Nők 40-hez hasonlóan nagyon költséges lenne, miközben érdemben nem javítana a nyugdíjrendszer állapotán. Banyár azonban elképzelhetőnek tart egy negyvennél nagyobb szolgálati idő esetén mindkét nem számára elérhető előrehozott nyugdíjat, hiszen ilyet nyugdíjkorhatár előtt az alacsonyabb végzettségű, hamarabb dolgozni kezdő emberek tudnak összehozni, akiknek a várható élettartama is alacsonyabb, mint a később munkába lépő diplomásoknak.

Simonovits Andrásnak a legalacsonyabb nyugdíjakkal kapcsolatban is van javaslata. A matematikus szerint ha a kormány valóban szeretne segíteni a legszegényebb nyugdíjasoknak, azt azzal tudná megtenni, ha a legalacsonyabb nyugdíjakat egységesen felemelné egy minimumszintre, ezzel ismét értelmet adva a 2008 óta változatlan összegű (28 500 forint) minimálnyugdíjnak, e szint felett pedig egy bizonyos összegig minden nyugdíjat emelni kellene. Szerinte ezt a lépést már a Fidesz is megtehette volna, „a 13. havi nyugdíjakra költött összegből mindenféle gond nélkül végre lehetett volna hajtani egy jelentősebb emelést, de már az is előremutató lett volna, ha 13. havi nyugdíjként mindenki ugyanakkora összeget kapott volna”.

De ugyanilyen könnyen bevezethető reform lenne a nyugdíjak indexálásának átalakítása is. Simonovits szerint „a fenntarthatóság és az igazságosság érdekében is kapcsolatot kell teremteni a reálbérek, a gazdaság teljesítménye és a nyugdíjak között, így nem fog fejre állni a rendszer”. Ezért a matematikus a 2011-es nyugdíjreform idején kivezetett, a reálbérek növekedését és az inflációt is figyelembe vevő svájci indexálás visszaállítását szorgalmazza.

Banyár József szerint „egy logikus rendszerre lenne szükség, mert ha a nyugdíjrendszer olyan logikára épül, ami elfogadható, általános elvekből levezethető, akkor az egyben méltányos is lesz”. Ilyen például az úgynevezett ekvivalencia elve, vagyis hogy annyit kapjunk vissza, amennyivel hozzájárultunk a rendszerhez. Itthon ez jelenleg alig érhető tetten a rendszer korábban részletezett átláthatatlansága miatt.

A nyugdíjrendszereknek alapvetően két nagy csoportját különböztetjük meg: a folyó finanszírozású (angolul Pay-As-You-Go, itthon felosztó-kirovó rendszernek hívott) rendszereket és az úgynevezett tőkefedezeti rendszereket. Előbbiben az aktív korú, dolgozó állampolgárok béréből az állam nyugdíjjárulékot von le, az ebből befolyó összeget pedig a költségvetés fel is használja az adott évi nyugdíjak kifizetésére. Ez működik itthon is. A tőkefedezeti rendszer esetében azonban a nyugdíjjárulékot nem költi el az állam a jelenlegi nyugdíjak kifizetésére, hanem az felhalmozódik egy egyéni számlán, befektetik, amikor pedig valaki nyugdíjba megy, ebből az összegből kapja a nyugdíját valamilyen formában.

A Corvinus docense szerint magával a folyó finanszírozású rendszerrel van probléma. Az ilyen típusú rendszereket először az 1940-es években vezették be az Egyesült Államokban. Egy évtizeddel később, részben erre a mintára alapozva több európai országban is ezt a rendszert alakították ki, miután az addig működő tőkefedezeti nyugdíjrendszerek a második világháború és az utána következő gazdasági válság miatt gyakorlatilag összeomlottak, az abban felhalmozott vagyonokat elértéktelenítette az infláció. Az államnak tehát lépnie kellett, hogy megóvja a nyugdíjaskorú lakosságot az elszegényedéstől. Gyakorlatilag válságkezelésként vezették be a folyó finanszírozású nyugdíjrendszert, de később – Banyár szerint helytelenül – innovációként kezdtek tekinteni rá. 1958-ban a híres amerikai közgazdász, Paul Samuelson úgy fogalmazott, hogy létrejött egy új, generációk közötti társadalmi szerződés, amelynek értelmében a mostani aktívak eltartják a mostani időseket, cserébe a mostani aktívak számíthatnak arra, hogy a következő aktívak majd eltartják őket, amikor ők idősek lesznek.

Banyár szerint fontos látni, hogy a folyó finanszírozású rendszert a háború utáni babyboom (Magyarországon a Ratkó-korszak) idején vezették be, amikor a fertilitási ráta jóval 2 felett volt, vagyis a rendszer azon a feltételezésen alapszik, hogy mindig több gyerek születik majd, mint ahányan nyugdíjba mennek. Mostanra már látszik, hogy ez téves feltételezés volt. Mint mondta, a folyó finanszírozású rendszer azt az érzést kelti a nyugdíjba vonulóknál, hogy azért kapnak nyugdíjat, mert egész életükben fizették a nyugdíjjárulékot, miközben a valóságban azért kapják, mert továbbra is az a feltételezés, hogy jön a következő nemzedék, noha a számok egyre kevésbé támasztják ezt alá. „Ha pedig nincs következő nemzedék, akkor nincs nyugdíj se.”

„A folyó finanszírozású rendszernek átmenetinek kellett volna lennie, ehelyett a válságüzemmódot rendszerszintre emelték, a válságüzemmódban működő rendszer pedig maga is válságot generál.”

Mi lehetne akkor az alternatíva? Banyár szerint akár még kézenfekvőnek is tűnhetne az államtól független, tisztán tőkefedezeti rendszer, hiszen ekkor mindenki magának tesz félre nyugdíjra, ez azonban nagyon ki van téve a gazdaság ingadozásának. Nem véletlen, hogy egyetlen modern jóléti államban sincs kizárólag tőkefedezeti rendszer. A megoldást a két modell között kell tehát keresni. Ilyen lehetne például a Fidesz által 2010-ben lebegtetett, majd elvetett svéd modell, vagy a logikailag hasonló elven működő német pontrendszer. Utóbbi bevezetését szorgalmazza – néhány fontos javítással – Bányár és Simonovits is.

A német rendszerben az aktív évek alatt összegyűjtött pontok alapján állapítják meg, ki mennyi nyugdíjat kap. Pontokat alapvetően a nyugdíjjárulék befizetése után lehet kapni, de adnak pontokat egyebek között felsőfokú tanulmányokért, hozzátartozók ápolásáért, és gyereknevelésért is. A nyugdíjpontok értékét minden évben korrigálja az állam a bérnövekedéssel, illetve egy úgynevezett fenntarthatósági faktorral, ami a nyugdíjasok és a járulékfizetők arányának a változását mutatja. Utóbbival reagál az állam arra az előbbiekben részletezett problémára, hogy egyre kevesebb gyerek születik, így egyre kevesebb járulékfizetőnek kell egyre több nyugdíjast eltartania – bár a bevándorlás elvileg enyhíteni tudja ezt a problémát.

„Kell egy államilag szervezett rendszer. Ez megvan, csak rossz a logikája – mondta Banyár azzal kapcsolatban hogy a pontrendszert gyakorlatilag egy az egyben át lehetne ültetni a magyar kontextusba. – Ha áttérnénk a német pontrendszerre, azonnal lennének pozitív hozadékai. Most elég rendezetlen a magyar rendszer, a rendezetlenség pedig költséges, jól példázza ezt a Nők 40. Ezzel szemben a pontrendszer teljesen rendezett.”

Az egyik legfontosabb előnye, hogy átlátható, hiszen minden munkavállaló minden pillanatban pontosan tudja, hogy éppen hány pontja van, és hogy ennek alapján körülbelül milyen nyugdíjra számíthat. Banyár emellett külön fontos elemnek tartja, hogy a gyereknevelésért is járnak külön pontok, mivel ez – egyelőre minimálisan – reflektál arra, hogy a jelenlegi nyugdíjakat valójában az új járulékfizető generáció biztosítja, tehát a rendszer alapja a gyereknevelés.

Banyár József szerint, ha bármelyik ország logikus és fenntartható nyugdíjrendszert szeretne, akkor humántőke-alapú nyugdíjra lenne szükség. Az aktív munkavállalók által fizetett járulék ebben a rendszerben gyakorlatilag átminősül a saját felnevelésük törlesztésévé az állam és a szülők felé (persze a mértéke és a fizetés időtartama emiatt változna). Ezt továbbra is kötelező lenne fizetni, de nem a befizetőnek járna belőle nyugdíj, hanem a szüleinek, illetve mindazoknak, akik az adófizetésük révén hozzájárultak a felneveléséhez. Emiatt valamennyi nyugdíjat az adófizetés arányában mindenki kapna, a gyermektelenek azonban a jelenlegihez képest jóval kevesebbet. Ezen felül pedig mindenkinek két lehetősége lenne: vagy gyerekeket vállal, akik majd aktív korba lépve fizetik a nyugdíja jelentősebb részét; vagy nem vállal gyereket, ekkor azonban azt az összeget, amit utód híján nem költ gyereknevelésre, egy erre külön létrehozott, részben állami szervezésű, feltőkésített résznyugdíjrendszerben kellene kötelezően gyűjtenie időskoráig. Persze lehet kombinálni is a kettőt, például ha egy házaspár csak egy gyereket vállal. Ezt persze csak fokozatosan lehetne megvalósítani, felmenő rendszerben, a legfiatalabb (például a 35-40 év alatti) felnőtt generációval kezdve. Ez azért fontos Banyár szerint, mert az egész életpályára vonatkozó döntéseket leginkább a pályánk elején érvényes szabályok alapján tudjuk meghozni, később egyre nehezebb ezeket a döntéseket korrigálni. Az egyik legfontosabb előnye ennek a rendszernek, hogy – a jelenlegivel szemben – a születésszámtól függetlenül fenntartható lenne. A gyakorlatban ez a rendszer még sehol nem valósult meg, de a közgazdász szerint a pontrendszert viszonylag könnyen át lehetne állítani erre a logikára.

Nyugdíjreformról zajló vitákban rendre felmerül az a kérdés is, hogy hány pillérre lenne szükség. Európában van példa mind egy-, mind többpilléres rendszerekre. Németországban például két nyugdíjpillér van, az állami felosztó-kirovó rendszer mellett létezik a munkáltatók által biztosított, feltőkésített részrendszer is. Banyár szerint persze nem kell feltétlenül pontosan ezt a modellt átvenni, a német rendszer sem hibátlan, de mindenképp szükség lenne valamilyen tőkésített elemre.

Simonovits nem tartja feltétlenül szükségesnek, hogy legyen az állami mellett még egy pillér, ugyanakkor megfelelő kialakításban lehet előnye a többpilléres rendszernek. „Például, ha fele-fele arányban lenne két pillér – egy állami és egy államtól független –, akkor nem lenne értelme az állami rendszerben politikai okokból 13. havi és 14. havi nyugdíjat osztani, mert ez érdemben nem befolyásolná az emberek nyugdíját.” Az idősebb korosztály kevésbé lenne kitéve a politikai manipulációnak.

Szerinte a Fidesz 13. és 14. havi nyugdíja, és a Tisza által ígért 100 és 200 ezer forintos SZÉP-kártya, a Férfi 40 lehetséges bevezetése is elsősorban szimbólum. Igaz, a Tisza pénzbeli ígéretei valamivel nagyobb segítséget jelentenek a szegényebb nyugdíjasoknak, mint a Fideszéi. A Tisza terveiben ugyanis fel lehet fedezni valamilyen elképzelést a szolidaritásról, de még így is csak inkább egy „egalitariánusabb 14. havi nyugdíjnak” lehetne nevezni. Simonovits szerint ráadásul elég furcsán veszi ki magát, ha valaki 499 ezer forintos nyugdíjjal még kap egyszeri 100 ezer forintot, de akinek 501 ezer forint a nyugdíja, az már nem, miközben az életminőségükben valószínűleg nincs észrevehető különbség.

Az ilyen jellegű ígéretek azonban legfeljebb arra jók, hogy elvonják a figyelmet a rendszer alapvető problémáiról. „Lehet úgy gondolkodni, hogy a nép az hülye, a különböző politikai pártok pedig abban versengenek egymással, hogy ki tudja jobban félrevezetni a társadalmat, csak ez hosszú távon sehova nem vezet” – mondta Simonovits András. Ennek a helyzetnek az előidézésében persze a Fidesznek van a legnagyobb szerepe, elég csak arra gondolni, hogy a kormány egy teljes kampányt húzott fel arra, hogy az EU el akarja venni a 13. havi nyugdíjat, miközben ez egyértelmű hazugság. „Ha ilyen torzítás megengedhető, hogyan akarunk értelmesen vitatkozni?” – érvel Simonovits.

Pedig szükség lenne vitára, hiszen nem egyértelmű, hogy milyen reformot és hogyan kellene végrehajtani, és maga a tervezés is több évig eltarthat. Svédországban 15 éven át tartott a tervezés, a régi rendszer teljes kivezetése pedig 25 évet vett igénybe. A bevezetés hossza alapvetően függ a reform típusától, de az alapos tervezést egyik szakértő szerint sem lehet megspórolni. Persze a tervezés előtt konszenzusnak kellene lennie a politikai pártok között, hogy szükség van reformra, enélkül gyakorlatilag halálra van ítélve bármilyen reformkísérlet. Politikai konszenzus kell, mert ha az ország belevág egy nyugdíjreformba, azt nem szabad visszafordítani, ha 4 évvel később más kerül hatalomra. „A nyugdíjnak tipikusan nem pártpolitikai kérdésnek kéne lennie” – mondta Banyár József.

Simonovits a nyugdíjszakértők szerepével kapcsolatban arról beszélt, hogy ők legfeljebb egy „menüt” tudnak mutatni a politikusoknak, az pedig már az ő politikai bátorságukon múlik, hogy mit és hogyan mernek vagy szeretnének bevezetni. Ugyanakkor, az egypárti nyugdíjreform könnyen ráég arra, aki csinálja, főleg akkor, ha az ellenzék „jobban érdekelt a politikai ellenfél tönkretételében, mint a probléma megoldásában”.