Hiába digitalizáljuk az egészségügyet, ápolók nélkül emberek halnak meg

Ön nemcsak közgazdász, orvos is, és a koronavírus-járvány idején önkéntesként dolgozott egy Covid-osztályon. Hogy került oda?

Már az első hullám elején jelentkeztem önkéntesnek a hivatalos állami felületen, amikor toborozni kezdtek orvosokat, de se akkor, se azóta nem hívtak be. Igazából mint mindenhez Magyarországon, ehhez is személyes protekció kellett: a harmadik hullámban egy kórházigazgató barátom segítségével lehettem önkéntes az egyik budapesti kórházban. Az első naptól kezdve nagyon jólesett, hogy idegenként is hamar befogadtak, és nagyon hasznosnak éreztem azt, amit csinálok.

Orvosként dolgozott?

Nem, külön kértem, hogy segédápolói feladatokat láthassak el, mert hiszem és vallom, hogy a Covid-ellátás nagyon nagy mértékben ápolói feladat. A betegek ellátásában Magyarországon ápolókból van leginkább hiány. Gondoljunk bele, hogy

a járvány előtt a magyar egészségügyben az amúgy is leterhelt ápolók feladatait jelentős részben eleve a hozzátartozók, rokonok, látogatók látták el, a Covid idején viszont látogatási tilalom van.

Tapasztalataim szerint a legjobban épp az hiányzott, hogy valaki megigazítsa a beteg takaróját, tisztába tegye őt, megitassa, beszélgessen vele, mondjon neki néhány megnyugtató mondatot.

Milyennek látta az önnel együtt dolgozó ápolók és orvosok munkáját ebben a rendkívüli helyzetben?

Megható volt látni számomra azt, milyen hihetetlenül keményen dolgoznak elsősorban az intenzívesek, a Covid-ellátásban milyen klasszul beleálltak elsősorban a fiatal orvosok vagy az ápolók, a mentősök, és ne felejtsünk el köszönetet mondani a kórházi háttérszemélyzetnek is. Orvosok is, ápolók is 12 órás műszakban izzadtunk a védőfelszerelésekben, közben nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megterhelő ez a munka. A szakdolgozók aztán hazamennek, ahol sokukat várja a család, vacsorát kell készíteni vagy másnapra ebédet, tanulni a gyerekkel, aztán másnap hajnalban megint kelni, és reggel hétkor ismét szolgálatba állni. Eddig is tudtam, milyen megterhelő ez a munka, de ezután nagyon hangsúlyosan azt mondom: ezek az emberek minden anyagi és erkölcsi elismerést megérdemelnek.

Milyen rossz tapasztalatai voltak?

Elméleti szinten tudtam, mennyire esetleges Magyarországon az, hogy ki milyen ellátást kap. Sajnos látnom kellett, hogy egy vészhelyzetben összetoborzott csapatban az egészségügyi dolgozó felkészültsége között jelentős különbségek vannak. Nagyon nem mindegy, hogy éppen ki van szolgálatban és hogyan látja el a beteget. Normális országokban a protokollok, kötelező érvényű és békeidőben begyakorolt részletes szakmai útmutatások biztosítanak egységes színvonalat, hogy a beteg Nyíregyházán, Budapesten és Győrben is ugyanazt az ellátást kapja. Láttam, milyen sokat számít, ha egy kórházban van elkötelezett szenior orvos, aki megszervezi, egy kézbe fogja a dolgokat, segít a fiatal kollégáinak. És persze itt is sok minden egyéni kezdeményezéseken, házilagos megoldásokon múlott.

Az orvosok egy zárt Facebook-csoportban, Google Drive-dokumentumokban cseréltek tapasztalatot más kórházakban dolgozó kollégákkal arról, hogy hogyan érdemes adagolni például a gyógyszereket,

vagy melyek a legjobb betegellátási megoldások. Ez egyfelől a civil kurázsi megnyilvánulása, másfelől az én szememben súlyos rendszerbeli hiányosságot mutat. Ezt a feladatot ugyanis a minisztériumnak vagy a népegészségügyi hatóságnak kellene végeznie. Nekik kellene összegyűjteniük és szervezett formában terjeszteniük az egész országban ezeket a szakmai tapasztalatokat, ajánlásokat, tudást. A magyar kórházakban nincs minőségbiztosítás, egységes szakmai protokollrendszer. Az ember az egyik helyen, jó időben és kipihent profi személyzettel olyan ellátást kaphat, mint Németországban, a másikban pedig rosszabb esetben olyat, mint Albániában.

Milyen körülmények között dolgoztak az orvosok és ápolók? Volt elég eszköz?

Most, a harmadik hullám vége felé nem volt gond az ellátottsággal: minden eszköz és védőruha megvolt. Nagyon jó volt látni, és külön dicséretet érdemelnek az egészségügyi háttérdolgozók. Hogy két példát mondjak: a kórház oxigénigénye 10-12-szerésre nőtt, vagy 12 műtőt kellett intenzív ellátó részleggé átalakítani – ezt minden zokszó nélkül megoldották a műszakiak és a vezetőség. Ahogy mondtam, a szűk keresztmetszet a humánerőforrás. A covidos betegek nagy része állandó megfigyelést igényel, a kórházaink klasszikus kórtermi beosztása erre nem alkalmas. Ezért is kellett például az intenzív ellátás részére a nagyobb alapterületű műtőket átalakítani, mert ott könnyebben átlátható, mi történik a betegekkel. Sajnos velem is előfordult, hogy egy beteg ellátását végeztem az egyik kórteremben, majd átmentem egy másikba, aztán öt-tíz perc múlva a szobatársa szólt, hogy az addig elfogadható állapotban lévő ember már nem lélegzik. Ő aztán sajnos meg is halt, ami engem nagyon megrázott.

Hogy lehet ezt mentálisan feldolgozni?

Nekem szerencsém van, mert van egy szerető, támogató családom. Ez olyan, hogy

az ember hazamegy, és vagy kibeszéli, vagy elmegy futni, de aztán amikor lefekszik és megpróbál elaludni, nem biztos hogy ez az egész olyan könnyen elengedi. Volt, amikor azon járt a fejem, hogy aznap éppen hány hullazsákot kellett felhasználni, és kiket kellett belerakni.

Hogy látta, mennyire viselte meg ez a helyzet azokat, akik hosszú évek óta ezt csinálják? Ők milyen segítséget kaptak ennek feldolgozásához?

Ez hatalmas teher, és az ott dolgozókban természetes módon működik egyfajta lelki védekező mechanizmus. Sokan próbálják meg bizonyos távolságtartással vagy humorral feldolgozni az egészet, de a dolog másik kifutása, hogy depressziós lesz az ember, vagy kiég, elfárad. Megértettem a kórházi dolgozók betegeket dehumanizáló módszerét is: a beteget azért nem szólítják egymás között Józsi bácsinak vagy Marika néninek, hanem csak az 5/2-es betegnek, mert ezzel is csökkenteni akarják azt a veszteséget, amit éreznének, ha ezek az emberek egyik pillanatról a másikra meghalnak. A Covid nagyon sok ember hozzáállását megváltoztatta. Beszéltem olyan fiatal, most végzett orvosokkal, akik eredetileg nem akartak a közvetlen betegellátásban dolgozni, de a covidos tapasztalataik alapján most nagyon határozottan emellett kötelezték el magukat, és emiatt más, sokkal nehezebb szakterületet választanak maguknak. De a baráti társaságunkban ápoljuk a lelkét több olyan praktizáló orvos barátunknak, aki kiégett, elfáradt, és frusztrálja a rendszer szervezetlensége, kilátástalansága.

Ez nem csak nálunk van így: Angliában is több ezer brit orvos szeretne kiszállni az egészségügyből a covidos időszak után. A járványhelyzet miatt nálunk még most is felmondási moratórium van a kórházakban, de ön is arra számít hogy sokan otthagyják az amúgy is munkaerő-hiányos egészségügyet?

Várható ilyen is, de emögött azért egy hullámzó emberi magatartás van. Egy időre mindenkinek elege lesz az egészből, aztán amikor átgondolja, hogy 40-50 évesen milyen új dologba kezdjen, mit tanuljon, hol lesz rá szükség, akkor sokan egy idő után mégiscsak a maradás mellett döntenek. A lényeg az, hogy minden eszközzel segíteni kell ezeknek az embereknek a szellemi és fizikai rehabilitációját, javítani kell a rendszer hatékonyságát, jobban meg kell becsülni és egyben kihasználni a jól képzett munkaerőt. Ez lenne a magyar egészségügy, és az egész társadalom alapvető érdeke, hogy mindenki a végzettségének, tudásának megfelelő munkát tudja végezni, hatékonyan, nagy számú esetet ellátva, és mégis szellemileg frissen. Tipikus, hogy Magyarországon ezt is civil szervezetek végzik – pszichológusok, pszichiáterek fognak például össze, és próbálnak önkéntes segítséget nyújtani a traumák és a kiégés leküzdésére az egészségügyi dolgozóknak, vagy karolják fel a betegelégedettség, a visszajelzések vagy a szakmai protokollok kérdését, hogy jobb legyen a rendszer.

A statisztikákkal óvatosan kell bánni. Az egyik szerint nálunk haltak meg a legtöbben a Covidban a világon, a másik szerint Európa középmezőnyében vagyunk. Akárhogy is nézzük, a hivatalos magyar statisztika szerint több mint 28 ezer embert veszítettünk el a Covid-19-cel összefüggésben. Önnek mi a megfejtése arra, hogy Magyarországon miért volt ilyen magas a halálozás?

Ha azokat a statisztikákat nézzük, amelyek a korábbi évek adataival hasonlítják össze a koronavírusos időszak halálozását, akkor nálunk 17-18 ezerrel emelkedett a halálozás. Ez is nagyon sok. Nem akarok belemenni semmilyen számháborúba,

mindenki láthatta, milyen keményen érintett minket ez a járványhullám, bármennyire is szeretnék elfelejtetni és a felelősséget hárítani azok, akiknek ebben döntéshozói felelősségük volt.

A magas halálozásnak több oka van. Köztudottan nagyon rossz a magyar lakosság egészségi állapota, a vírus sok, eleve magas rizikófaktorú, illetve krónikus betegségekkel terhelt szervezetet támadott meg.

Milyen hibákat lát a kormányzat oldalán?

Szerintem sokat számít, hogy Magyarország egy év alatt sem tudott felkészülni megfelelő intézkedésekkel a járvány lelassítására. Nem épített fel kontaktkutatási hálózatot, nem hozott létre ingyenes tesztelési lehetőséget, nem épített ki hatékony izolációmenedzsmentet. Utóbbi alatt azt értem, hogy az emberek karanténba helyezéséhez egy csomó dolgot meg kellett volna oldani állami vagy önkormányzati segítséggel: kapjanak anyagi támogatást, teljes táppénzt az emberek a munkából való kiesésre, hogy érdekeltek legyenek az otthon maradásban, vagy szállítsák nekik házhoz az ételt, az élelmiszert. Egy járványt akkor lehet elfojtani, ha idejekorán közbelépünk.

A magyar kormány különböző okok miatt a második és a harmadik hullámnál is jó másfél-két hónapos késlekedésben volt az intézkedésekkel.

Továbbá a hiteles kommunikáció és adatszolgáltatás hiánya és fejlődésképtelensége bizalomvesztéshez vezetett, amely mind egyéni mind közösségi szinten rontotta a járvány elleni védekezés eredményességét. Én úgy láttam, a magyar politikai vezetés olyan hadsereg-parancsnokságként viselkedett, amely kalkulált ezzel a magas halálozási számmal annak érdekében, hogy a másik oldalon bizonyos előnyöket érjen el a háborúban.

Milyen előnyökre gondol? Gazdaságira? Politikaira?

Mindkettőre. Gazdaságilag azért, hogy megmaradjanak a munkahelyek, politikailag pedig azért, hogy az embereket ne tartsák túl hosszú ideig otthon bezárva.

Tényleg vállalja ezt a súlyos kijelentést? Kalkulált volna a kormány a magas halálozással?

Én nem vagyok a miniszterelnöknek vagy a kormányzati döntéshozóknak a tanácsadója, és nem tudom hogy a járványmatematikus szakemberek milyen szcenáriókat vázoltak föl a kormánynak. Nem tudom, miket számoltak ki, hogy adott betegszám esetén mekkora halálozással lehet számolni. Azért vállalom ezt a kijelentést, mert az ilyen számításokra szükség van a tervezéshez. Tudni kell, milyen terhelést bír még el a magyar egészségügy. Az elmúlt hónapokban aztán azt láthattuk, hogy a magyar egészségügy épp a maximális terhelhetőség határán egyensúlyozott. A baj az, hogy ez a kalkuláció azzal a járulékos költséggel nem számol, amit a sok ellátatlan nem covidos beteg jelent. Több ezer, tízezer eset maradt ellátatlanul. Ezeknek később lehetnek súlyos következményei.

Mennyire kompenzálja mindezt az, hogy közben az oltásokkal most a 4. helyen állunk a világban?

Mi, szakmabeliek kritizáltuk a keleti vakcinák beszerzését, elsősorban a kínai oltóanyagét, amelynek hiányos volt a vakcina szakmai dokumentációja. Mostanra én is és mások is belátták, hogy a kormány ezzel a merész, tizenkilencre lapot húzok stratégiával korán fel tudta gyorsítani a tömeges vakcinálást. Elismerem, hogy

ez egyben önző és vagány, de jó döntés volt.

A járványkezelés lényege azonban pont az, hogy nincs egyutas megoldás. Nem lehet és nem lett volna szabad – még ha a politikai kommunikációban jól is működik – szakmailag mindent egy lapra feltenni. Ilyen volt tavaly az irdatlan költségekkel járó lélegeztetőgép-beszerzés, idén a vakcinációra való összpontosítás. Örülök, hogy ez van, büszke vagyok, hogy már, 4,5 millióan be vannak oltva, de ez sem az egészségügyi szakembereknek, sem a Covidban elhunytak hozzátartozóinak nem fedi el valóságot az egészségügy valós problémáitól.

Egy bizonyos átoltottság elérése után több országban is megtorpanni látszik az oltási kedv. Így vajon hogy lehet beoltani a tömeges védettséghez szükséges 6-7 millió embert?

Szerintem nehéz lesz átlépni a ötmilliós átoltottságot. Az idősek beoltatják magukat, mert félnek, a fiatalok is beadatják a vakcinát, mert bulizni akarnak, a probléma a középgenerációval van. Ők alaposan utánaolvasnak, megbeszélik a haverokkal a dolgokat, okoskodnak, összeesküvés-elméletek gyártanak ahelyett, hogy védettséget szereznének. Nem tartom jó ötletnek, hogy online regisztrációhoz kötik az oltást, amikor Magyarországon vannak olyan leszakadó régiók, ahol az ott élők nem használnak internetet, és emiatt kiszorulnak a tömeges immunizációból.

Számít negyedik hullámra?

Amennyiben a jelenlegi vakcinák a negyedik hullámot okozó vírus ellen védenek, akkor már egy relatíve mérsékelt járvánnyal számolhatunk, ami nem fog elviselhetetlen terhelést jelenteni az egészségügynek. Rendkívül fontos, hogy világszinten legyünk képesek kezelni a járványt. Az oltóanyagot a legszegényebb országoknak is meg kell kapniuk, mert ha ott terjedhet a vírus, akkor újabb és újabb veszélyes mutációk jelenhetnek meg.

Most, hogy a harmadik hullám lassan véget érni látszik, hogyan fog tudni visszarendeződni az egészségügy a korábbi normál működésbe? Ugyanaz lesz, mint a Covid előtt volt?

Én ebből a szempontból szkeptikus vagyok, és inkább egy „poszt-Covid-egészségügyről” beszélnék. Ahogy ugyanis a Covid–19 betegségnek is vannak hosszú távú utóhatásai, úgy az elmúlt időszaknak is lesznek hosszú távú következményei az egészségügyre. Beszéltünk már arról, hogy ebbe az úgynevezett „normál üzembe” teljesen kiégett és fáradt orvosok, szakdolgozók kezdenek el dolgozni. Márciustól ráadásul az orvosok az egészségügyi szolgálati jogviszony keretében dolgoznak. Ennek vannak nagyon jó lépései, gondolok itt a hálapénz betiltására, vagy az orvosok fizetésének emelésére.

Az új státusz azonban számos belső feszültséget is létrehozott, mert nem emelte a nővérek és ápoló fizetését, vagy az orvosokat teljesítménytől függetlenül egy közös kommunista szellemiségbe terelte.

Magyarországon a nővérek, egészségügyi szakdolgozók száma már eleve sokkal alacsonyabb, mint az uniós átlag, és minimum 20 százalékkal kevesebb annál, mint amennyi a rendes ellátáshoz kellene. A másik probléma: ismerjük be, hogy Magyarországon korábban orvos és orvos valós jövedelme között jelentős különbségek voltak. Egy rendelőben fix munkaidőben, lényeges stressz nélkül, rutinból dolgozó orvosnak a mostani fizetésemelés szuper, de mondjuk ki, hogy egy műtétes szakmában dolgozó, esetleg paraszolvenciát elfogadó orvos ennél jóval többet keresett, és ő most rosszabbul járt.

Sokszor hallom ezt az érvelést orvos körökből, de nagyon furcsa számomra. Évtizedeken át beszéltünk a hálapénz eltörléséről, és amikor ez megtörténik, akkor sok embernek az a problémája, hogy nincs paraszolvencia. Komolyan mondja, hogy vissza kéne hozni a hálapénzt?

Szó sincs erről! Én ezzel csak azt mondom, hogy ezek az orvosok biztosan elveszítették a motivációjukat. Ez az orvos korábban bement a kórházba, és egy nap alatt, mondjuk, három-négy operációt is elvégzett, amelyből két-három esetben kapott hálapénzt. Érdekelt volt abban, hogy pörgesse a betegeit, több műtétet végezzen el. Most bemegy a munkahelyére, és teljesen mindegy, hogy hány és milyen műtétet végez el, folytat-e tudományos munkát, végez-e kutatásokat, esetleg ő képzi-e tovább a kollégáit, ugyanannyi pénzt kap. Mit fog csinálni ez az orvos? Elvégez egy-két műtétet a legjobb lelkiismerete szerint, nem vesz részt az oktatásban, továbbképzésben, hanem ha lejárt a munkaideje, akkor hazamegy, vagy ha megengedik neki, délután egy magánklinikán rendel.

Nem értem, mi ezzel a baj? Egy ember így nem végez egy nap túl sok műtétet, nem terheli túl magát, ami betegbiztonsági kérdés, és talán több lehetőséget kapnak a műtéti szakmákban a fiatalok. A törvényben egyébként megvan a lehetőség arra, hogy egy jól dolgozó orvos alapilletményét 20 százalékkal emeljék meg, ami akár 100-200 ezer forint pluszt is jelenthet.

Én lennék a legboldogabb, ha ezzel motiválni lehetne a kollégákat. Én azt látom első lépésben, hogy a műtétes szakmák orvosai elveszítették a motivációt, és nem tudom, hogyan lehet így majd ledolgozni azokat a várólistákat, amelyek most a koronavírus-járvány miatt nyúltak meg. Mindezt hátráltatja az úgynevezett teljesítményvolumen-korlát (TVK), tehát az, hogy az egészségbiztosító csak bizonyos mennyiségű ellátást és műtétet fizet ki egy hónapban. Ezen talán enyhíthet majd valamit, ha a biztosító eltörli ezt a korlátot a szemműtéteknél, az urológiai, szívsebészeti, hasi vagy ortopédiai műtéteknél, ahol már kétéves várólisták vannak.

Volt olyan időszak a Covid idején, amikor ellátást szinte csak úgy lehetett kapni, ha az ember fizetett érte egy magánrendelőben vagy magánklinikán. Mennyiben változtatta meg az elmúlt egy év az állami- és a magánegészségügy viszonyát, és az emberek hozzáállását a privát ellátásokhoz?

Ez egy valóban létező probléma. Sok embernek lehetett olyan tapasztalata, hogy az állami egészségügyben nem kap ellátást vagy nagyon sokat kell várnia erre, azért inkább a magánellátás felé fordult. Egyre erősebb ez a szektor, de nem eléggé szabályozott, és mondjuk ki: ott azért mégiscsak a profit számít, nem a lakosság egészségi állapotának javítása. Magyarországon a magánegészségügy mostanra már annyira kiterjedt, hogy ez komoly társadalmi esélyegyenlőtlenséget okoz. Nem mindenki tud megengedni magának egy 20-30 ezer forintos szakorvosi vizsgálatot, vagy egy több százezer, több millió forintos műtétet.

Ha egyszer kimondtuk, hogy Magyarországon rendes társadalombiztosítási rendszer van, és az egészségügyben biztosítani kell a betegeknek az esélyegyenlőséget, akkor nem lenne szabad hagyni, hogy a magánellátás ennyire kiterjedt legyen. Ha az államnak szűkösek a kapacitásai, nem tud elég műtétet végezni, akkor dönthetne úgy, hogy vagy növeli a saját kapacitásait, vagy ezeket a beavatkozásokat a magánszolgáltatóknál fizeti ki a lakosság helyett. Kvázi az államnak kellene szabályozott formában, megfelelő minőségbiztosítási kritériumok mentén, tömegével kapacitásokat vásárolnia a magánszolgálatóktól, annak érdekében, hogy ledolgozzák a várólistákat.

Milyen új távlatokat nyithat meg az, hogy Magyarország most a koronavírus utáni uniós helyreállítási alapból 850 milliárd forintot fordíthat az egészségügy megreformálása?

Az egészségügyben minden egyes plusz forint jól jön. Magyarország évek óta konzekvensen sokkal kevesebbet költ az egészségügyre, mint az uniós átlag vagy a hasonló fejlettségű országok. A GDP-nek minimum a 2-3 százalékával többet kellene költenünk közkiadásokból az egészségügyre. Ebből az uniós pluszpénzből épülhet meg a dél-budai centrumkórház, egy részéből az orvosbéreket fedezzük – amit nem hiszem, hogy uniós pénzből kellene megoldani –, a maradék egyharmadot pedig a háziorvosi praxisközösségek fejlesztésére, a digitalizációra vagy a kis kórházak feladatainak átalakítására fordítják.

Ezek között számos olyan dolog van, aminek a megoldásáról hosszú évek óta beszélnek az egészségügyben.

Igen. Én azt vallom, hogy egy dolog a pénz, de nagyon fontos, hogy ennek a nagy részét ne betonra és üvegre költsék. Ilyenkor ugyanis a pénz egy része, ugye, ott landol, ahol landol, a politikusok pedig szeretnek a folyamat végén átvágni egy szalagot egy ünnepélyes átadáson, és úgy állni, hogy jól nézzenek ki a fotón. Sokkal nagyobb probléma azonban, hogy Magyarországon az egészségügyi rendszer nincs kellően jól megszervezve, nem tiszták a betegutak, nem átlátható és nem egységes az ellátás színvonala.

Máig nincs egy olyan szereplő, akihez a beteg fordulhat, hogy hova menjen, milyen vizsgálatokat kell elvégeznie, mikor kell elmennie szűrővizsgálatra vagy kontollra.

Mindenki elveszetten bolyong a rendszerben, sokan ezért is kénytelenek inkább a magánegészségügy felé fordulni. Ott az ellátás mértékét a beteg fizetőképessége határozza meg. Ez igazságtalan, és növeli a társadalmi feszültséget, elégedetlenséget, végső soron nem szolgálja az össztársadalom egészségi állapotának javulását.

Ez a betegirányító pont ma Magyarországon hivatalosan a háziorvos lenne. Miért nem tudják ellátni ezt a feladatot?

A háziorvosok átlagéletkora egyrészt 59 év, másrészt most végtelenül túlterheltek. A járvány csúcspontján rájuk lőcsölték a lakosság tömeges oltását úgy, hogy közben el kellett volna látniuk az egyéb betegeiket is. A pácienseiket nem tudtak továbbküldeni szakorvoshoz, a krónikus betegekkel, az új esetekkel senki nem foglalkozott egy éve. Ez lehetetlen helyzet! Ugyanez történt az amúgy is túlterhelt kórházakkal. Nem véletlenül mondtuk mi, szakemberek azt, hogy az oltást le kell választani erről: nyissák ki a sportcsarnokokat, a művelődési házakat vagy a templomokat, és ott végezzék a tömeges oltást. Nem kell többdiplomás szakorvos ahhoz, hogy naponta 200-szor megkérdezze a beteget, nem lázas-e, aztán beadjon neki a vállizomba egy intermuszkuláris injekciót. Ezt el tudja végezni egy szakképzett ápoló is. Csak néhány mentőtisztre, orvosra lenne szükség ezeken az oltópontokon, akik a ritka – kvázi nem létező – anafilaxiás oltási reakciók esetén be tudnak avatkozni. Az oltás szervezési feladat, amivel nem kell az egészségügyet, a háziorvosokat és asszisztenseiket terhelni.

Jó, de akkor ki végezze a betegek irányítását?

Erre két megoldási lehetőséget látok. Az egyik az, hogy a háziorvosok kapjanak megfelelő finanszírozást és segítséget ehhez, hogy egy csapatot tudjanak mozgatni. A háziorvosok mellé kell egy ellátásszervező asszisztens. Ez a szakember egy komplex betegirányító informatikai rendszer, egy betegút-menedzselő szoftver segítségével nyomon tudja követni a beteget, helyet és időpontot tud neki találni a vizsgálatokra, szól, ha vissza kell menni kontrollra, vissza tud jelezni a háziorvosnak a páciens állapotáról, és így tovább. A másik megoldás, amelyre több országban van példa, a központi betegirányítás, és az online vagy telefonos betegedukáció, áttekinthető, érthető ellátási folyamatok. A páciensnek tudnia kell, milyen telefonszámot kell hívnia, hogyan tud online bejelentkezni vizsgálatokra. A 21. században vagyunk, amikor magáncégek vagy akár étel-házhozszállítást végző cégek gond nélkül meg tudják oldani azt a logisztikai feladatot, hogy az ügyfelet oda irányítják, ahol vannak szabad kapacitások. Miért ne lehetne ugyanezt megoldani a magyar egészségügyben 2021-ben?

Néhány évvel ezelőtt államosították és központosították a magyar egészségügyet. Hosszú szakmai vita folyt arról, hogy ez jó-e, vagy sem. A központosítás azt a lehetőséget mindenesetre megadja, hogy egy rendszert racionalizáljanak, megszüntessék a párhuzamosságokat. Ez miért nem történt meg eddig?

Én úgy látom, hogy az egészségügyben egyszerre van szükség centralizációra és decentralizációra. Valóban nincs szükség annyi kórházra, ahány jelenleg működik.

Nem lehet minden településen minden ellátást nyújtani. A kis kórházaknak új feladatot kell találni, a magasabb szakmai tudást és eszközparkot igénylő ellátásokat pedig a megyei központokba kell koncentrálni, és inkább oda utaztatni a beteget. Emellett lenniük kell olyan ellátásoknak, amelyek viszont közel vannak az emberekhez. Annak azonban már rég lejárt az ideje, hogy egy körzetet egy háziorvos és egy asszisztens lásson el. Kell melléjük gyógytornász, dietetikus, krónikus betegellátást végző gondozó, prevenciós nővér, mentálhigiénés szakember vagy a már említett ellátásszervező.

Ez a kaotikus helyzet azért is van, mert az egészségpolitika irányítása teljesen kicsúszott az egészségügyért (is) felelős minisztérium kezéből. A koronavírus helyzetre való tekintettel egy erős kezű minisztérium és miniszter vette át az irányítást. A belügyminiszter az egészségügyben is a maga katonás, rendvédelmi gondolkodásmódja szerint jár el, és nagyon helyesen, igyekszik tisztába tenni dolgokat. Közben azt látjuk, hogy a BM mellett van még két-három másik, akár döntéshozó pozícióban lévő szervezet is – ott van a külügyminisztérium, az innovációs minisztérium vagy a kivéreztetett Nemzeti Népegészségügyi Központ. Mind-mind beleszólnak a rendszerbe, miközben az egészségügy megszervezése, az érdekeltségi rendszerek figyelembevétele, a hatékonyság, és társadalmi igazságosság, esélyegyenlőség megteremtése és biztosítása mind olyan kérdés, amely politikai ciklusokon átívelő komoly szakmai feladat, erőskezű szakértő vezetőkkel, jó stratégiával.

Ez nem túl biztató. Hogy lehet így majd menedzselni és jó irányba fordítani ezt az ön által említett „poszt-Covid-egészségügyet”?

Nagy baj, hogy az egészségügynek nincs szakmai irányítása. Nincsenek döntéshozó helyzetben olyan emberek, akik valóban tanultak volna a népegészségügyről, az egészségügy szervezéséről és menedzseléséről. Pedig a vezetőink látják, hogy a jól működő közfinanszírozott egészségügy a mai magyar társadalom egyik legfontosabb elvárása. A politika tehát ismeri a problémát, azt is tudja, hogy ez a saját megválasztása és jövője miatt is kulcskérdés, de a megoldást még nem tudja.

Még nagyobb baj, hogyha nem tudjuk vonzóvá tenni a szakmát, nem tudjuk kellőképpen motiválni az orvosokat és az ápolókat a minőségi hatékony munkára. Az egészségügyben dolgozóknak segítségre, megbecsülésre van szükségük, de ezt a mostani, számos különböző érdeket szolgáló, széttagolt egészségügyi vezetés nem tudja megvalósítani. Hiába lesznek jó műszereink, jó gyógyszereink és uniós támogatással még esetleg szép kórházaink is, jól képzett, motivált és jól szervezett, hatékony ellátást végző egészségügyi szakdolgozók nélkül ugyanúgy idő előtt meg fognak halni a betegeink. Egy kicsit demonstrációs cél is volt bennem, amikor elmentem orvosként segédápolónak, hogy lássuk már be: a 21. században hiába tudunk mindent digitalizálni, az emberi kéz és az emberi jó szó egy beteg mellől nem hiányozhat. Ezt tudni kell megbecsülni.