Orbán megint eltemette a globalizációt, pedig egyáltalán nem biztos, hogy tényleg széthullik

Idén nyár elejére újra feléledt a nemzetközi sajtóban és a nagy elemzőcégeknél a deglobalizációról szóló vita, azaz annak a kérdése, hogy valóban visszaépülőben van-e az elmúlt évtizedekre jellemző globalizációs folyamat, és tényleg egy kevésbé integrált és összefonódott alapú gazdasági világrend felé haladunk-e észrevétlenül. A kormány és Orbán Viktor már évek óta beszél kész tényként a mai formájában ismert globalizáció végéről, pontosabban annak egy extrémebb változatáról, a blokkosodásról. A kormányfő július végén a szokásos tusnádfürdői beszédében már egyenesen világrendszerváltásról beszélt, de a blokkosodás és a gazdasági semlegesség kérdése a kötcsei polgári pikniken tartott beszédében is visszaköszönt szeptemberben.

Az elmúlt években több olyan sokk is felrázta a nemzetközi gazdaságot, ami alapján valóban úgy fest, hogy átrendeződés van a fennálló rendszerben, már nem úgy érvényesülnek a szabadkereskedelmi szabályok, ahogy eddig. Túlestünk egy világméretű járványon, annak minden tanulságával együtt, elkezdődött egy kereskedelmi háború az Egyesült Államok és Kína között, amibe idén az Európai Unió is beszállt, és a nyugati világ példátlan mértékű szankciókat vetett ki Oroszországra, miután az 2022 februárjában kiterjesztette a háborút Ukrajna teljes területére.

Ebben a cikkben bemutatjuk, mi az alapjuk a deglobalizációt tényként kezelő, illetve az azt csak félreértésnek tartó közgazdászok érveinek, illetve hogy milyen kockázatai vannak az elemzők szerint annak, ha a politikusok nem veszik elég komolyan a kérdést – vagy ellenkezőleg, ha túlságosan is ennek rendelnek alá mindent.

Trump óta téma

A globalizáció visszaépülésének kérdése 2018-ban, az amerikai–kínai kereskedelmi háborúval párhuzamosan vált egyre égetőbbé, de az első diskurzusok már Donald Trump 2016-os elnökké választása után megkezdődtek, hiszen retorikája, később pedig a Trump-adminisztráció döntései határozottan elutasították a második világháború után kialakult kétpárti konszenzust a szabadkereskedelem fontosságáról. A legélesebb döntések egyértelműen Kínát célozták, 2018 elejétől kezdve Trump fokozatosan egyre több vámot vetett ki külföldi, majd főleg a Kínából érkező termékekre.

Erre a hangulatra aztán rárakódtak a koronavírus-járvány világgazdasági következményei. Az átlagember először tapasztalta meg, milyen kockázatokat rejtenek az elmúlt évtizedekben beláthatatlan hosszúságúra nyúlt ellátási láncok, olyannyira, hogy a járvány egyik elsőként levont, és később is unalomig ismert tanulsága lett, hogy mindenki azzal járna a legjobban, ha lerövidítenénk őket. A legújabb aktualitást az Oroszország ellen az elmúlt két és fél évben meghozott szankciók, végül az EU Kínára kivetett védővámjai hozták el. Így jutottunk el 2024 nyarára oda, hogy vezető nemzetközi lapok hosszú cikkekben foglalkoznak a deglobalizáció kérdésével, és mondatról mondatra szedik ízekre egymás érveit és elemzését.

A globalizáció leépülésének kérdése azonban jóval túlmutat az érvényben lévő szankciók számán, az árukereskedelmi hadakozásokon, és azon is, hogy hány lépésben jut el hozzánk egy online megrendelt cipő.

E miatt az értelmezésbeli probléma miatt az sem egyértelmű a közgazdászok között, hogy valóban nagyban zajlik-e egy deglobalizációs válság, vagy csak egy hangos kisebbség tulajdonít túl nagy jelentőséget az elmúlt évek trendjeinek.

A deglobalizációt tényként kezelők szerint a globalizációs folyamat visszafordulása olyan kockázatokkal jár, amelyeket egyelőre felmérni sem tudunk, a szkeptikusok szerint viszont inkább mindenkinek le kellene nyugodnia. Ők úgy látják, a globalizáció leépülése miatt pánikolók csak azokat az adatokat akarják meglátni, amelyek alátámasztják az igazukat, de ha jobban a számok mögé nézünk, látszik, hogy a világ nemhogy nem halad visszafelé, de globalizáltabb, mint valaha. Olyan vélemény is van, ami szerint az egész kérdést csak a sajtó kapta fel. A vita azonban kétségkívül foglalkoztat más szférákat is, neves elemzőcégek, amerikai elit egyetemek, nemzetközi szervezetek és jegybankok is sorra adják ki elemzéseiket arról, hogy mit gondolnak a deglobalizációs kérdésről.

Szankciók, vámok, hanyatló WTO, elszabadult iparpolitikák

Májusban az Economist látványos címlapanyagban pingelte meg a témát: a címlapon egy szétszaggatott világtérképen vörös betűk hirdették, hogy megérkezett az új gazdasági világrend. A lap szerint a nemzetközi kereskedelem kilábalt ugyan a világjárványból, és az előrejelzések egészséges növekedést mutatnak 2024-re, de más adatokat megvizsgálva sokkal törékenyebb kép rajzolódik ki. A világgazdaságot a második világháború óta irányító rend évek óta erodálódik, mára pedig közel áll az összeomláshoz, hiába tűnik úgy az elmúlt évek alapján, főleg a továbbra is jelentős amerikai dominanciának köszönhetően, hogy a világgazdaság bármit túlélhet, ami rázúdul.

Az Economist szerint három jelenség utal arra, hogy a globalizáció leépülése a szemünk előtt zajlik:

• a különféle gazdasági büntetőintézkedések, vámok, szankciók elszaporodása;
• a nemzeti iparpolitikák növekvő népszerűsége; és
• a nemzetközi intézmények hanyatlása.

Hiába az amerikai–kínai egymásnak feszülés, történelmi mércével nézve a vámok továbbra is alacsonyak, és sok ország továbbra is inkább az eltörlés mellett dönt (Ausztrália például nemrég közel ötszáz vámot vezetett ki). Annál népszerűbbek viszont a szankciók: a Global Sanctions Database szerint ma több mint négyszer olyan gyakran vezetnek be kereskedelmi szankciókat a kormányok, mint az 1990-es években, csak a nyugati kormányok több száz szankciót hoztak Oroszországgal szemben Ukrajna 2022-es lerohanása miatt.

Alaposabban ellenőrzik a kormányok a külföldiek befektetéseit is, főleg akkor, ha azok stratégiainak kikiáltott vállalatokat céloznak. Hasonlóval a magyar kormány is élt négy éve, a járványhelyzetre hivatkozva a magyar ipar döntő részében miniszteri engedélyhez kötötték a külföldiek, köztük az uniós jogi személyek tulajdonszerzését magyar cégekben. Az Egyesült Államokban 2013-hoz képest 2022-re közel megháromszorozódott a külföldi befektetésekkel foglalkozó bizottság ügyeinek száma. A brit kormány nemrég jóváhagyta az ország legnagyobb csipgyártójának eladását egy amerikai csoportnak, miután nemzetbiztonsági okokra hivatkozva kiszállásra kényszerítette az eredeti kínai tulajdonost. Rendszeresen blokkol kínai ajánlatokat a kanadai kormány is.

Szélsőséges esetekben az is előfordul, hogy egy-egy állam külföldi vagyont sajátítson ki: februárban Mexikó államosította egy francia cég hidrogénüzemeit, Dél-Afrikában egy új törvény lehetővé teszi földterületek elkobzását, ha az nemzeti érdekből történik, közben pedig két és fél éve zajlanak a viták arról is, hogyan lehetne felhasználni Ukrajna megsegítésére a befagyasztott orosz vagyont.

Ezzel párhuzamosan megindult a versengés a hazai ellátási láncok és helyi iparágak kiépítéséért, szén és acél helyett elsősorban a megújuló energia, az elektromos járművek és a csipgyártás piacán folyik a harc. A kérdés a gyárországot építő Magyarországon aktuálisabb, mint a rendszerváltás óta bármikor, de tőlünk jóval nyugatabbra is vannak példák az újraiparosodásra, a kanadai kormány például a tavalyi költségvetését egyenesen Made-in-Canada tervnek nevezte el. Azaz a kormányok egymás közötti harca nemcsak a vámok és a szankciók, de a támogatások terén is zajlik: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tanulmánya szerint

74 százalék a valószínűsége annak, hogy ha egy nagy gazdaság támogatást nyújt egy termékre, egy másik nagy gazdaság egy éven belül hasonlóan tesz.

És végül a nemzetközi intézmények hanyatlása: bár a nemzetközi intézményrendszer működtetése kétségkívül mindig is nehézkes volt, több nemzetközi szervezet ma már nyilvánvalóan csak árnyéka korábbi önmagának. Gazdasági szempontból ilyen az IMF, aminek régen szinte kizárólagos hatásköre volt a szegényebb országok adósságproblémáinak megoldására, ma viszont már egyre inkább átveszik feladatait az alternatív hitelezők, például India és Kína. Az IMF olyan szempontból is válságban van, hogy úgy küzdene a klímaváltozással és a globális egyenlőtlenséggel, hogy az közben eredeti küldetése, a gazdálkodásra való ösztönzés rovására megy.

Látott már jobb napokat a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) is, aminek az utolsó tárgyalási fordulója húsz éve kisiklott, a vitarendezésre szolgáló Fellebbezési Testülete pedig 2019 óta nem működik, és a problémát a legutóbbi, 2024. eleji csúcstalálkozón sem sikerült orvosolni. A kialakult helyzetet jól tükrözi az a 2018-as tanulmány is, ami szerint az ötvenes évek óta létrejött nemzetközi gazdasági szervezeteknek csak a fele működik ma rendesen, tizedük elhullott, 38 százalékuk pedig zombiállapotban vegetál – a nemzetközi intézmények válságáról és a háttérben álló elméletekről korábban mi is írtunk.

Ez a három trend – a büntetőintézkedések elterjedése, az újhullámos iparosítás és a nemzetközi szervezetek hanyatlása – tehát arra utalhat, szól az érvelés, hogy a világgazdaság inkább a széttöredezés irányába tart. Az Economist szerint

a mostani rendszer hanyatlása azzal fenyegethet, hogy lelassul az a fejlődés, amit a globalizáció aranykora hozott a globális szegénység csökkenésében.

Szintén probléma lehet hosszú távon, hogy a bizalom és az együttműködés intézményes keretei nélkül az országoknak egyre nehezebb lesz megbirkózniuk a huszonegyedik század problémáival. Sőt, ha az együttműködés átadja a helyét a versengésnek és a konfliktusoknak, a béke fenntartására is kevesebb ok marad. Az S&P Global elemzése szintén arra figyelmeztet, hogy a deglobalizáció széles körű kereskedelmi hatásokkal járhat: a vállalkozásoknak és a piacoknak meg kell küzdeniük a szankciókkal, kormányzati beavatkozásokkal és a fokozott protekcionizmussal, amik geopolitikai kockázatokat is magukkal hozhatnak.

A deglobalizáció csak egy mítosz?

A deglobalizáció miatt nyugtalankodó közgazdászok azonban rengeteg irányból kapnak kritikát: a vehemensebb kritikusok szerint nem megfelelő adatokból vonják le a következtetéseket, például előfordul, hogy az elemzések a deglobalizációt csak annak alapján mérik, hogy az Egyesült Államok mennyire függ az importtól az eddig megszokotthoz képest, és nem veszik figyelembe a világ többi részére jellemző trendeket.

Az óvatosabb kritikák, mint amilyen például a J. P. Morgan év eleji elemzése, arról szólnak, hogy bizonyos trendek valóban változásra utalnak, de a globális gazdasági integráció egyelőre nem bomlik fel. Tanulmányuk arra jutott, hogy az elmúlt évek történelmi jelentőségű vámjai és szankciói ellenére a gazdasági integráció és a nagyvállalati profit is érintetlen maradt.

A kereskedelmi adatok elemzése azt mutatja, hogy deglobalizáció helyett tulajdonképpen csak az történik, hogy áthelyeződik máshova a termelés, diverzifikálódnak az ellátási láncok. A kínai koncentrációtól való lassú elmozdulás például több országban is pozitív hatással van a gazdasági növekedésre, és jót tesz a globális kereskedelmi rendszer ellenálló képességének a jövőbeli gazdasági sokkokkal szemben. Ez egyben azt is jelenti, hogy az amerikai gazdaság továbbra is jócskán támaszkodik Kínára, elsősorban a gyógyszer-, a biotechnológia- és a fegyveralkatrész-piacon, ami nemzetbiztonsági kockázatot is jelenthet. Az MIT tavaszi gyorselemzése egy friss tanulmányt idézve szintén arra jutott, hogy

inkább egy átrendeződés, Kínától való eltávolodás zajlik, de velünk marad a globalizáció.

Az ellenérv itt is az, hogy milyen adatokat nézünk. A Kínából származó import aránya az összes amerikai importon belül valóban jelentősen, a 2017-es 21,6 százalékról 16,5 százalékra csökkent, és valóban egyre népszerűbb a friendshoring (amikor egy ország geopolitikai szövetségesekhez helyezi át a gyártást vagy a beszerzést), a nearshoring (földrajzilag közel lévő országokba történő befektetés) és a reshoring (a tőke, cégek, beruházások hazahozatala). Közben azonban Kína továbbra is aktív a globális értékláncban, az amerikai vámokra válaszul például fokozta befektetéseit Vietnámban és Mexikóban, ami továbbra is jelentős arányt tesz ki az amerikai importban. Az Egyesült Államok tehát átcsoportosít, máshonnan rendeli be a kínai exporttermékeket, de a gyakorlatban, közvetetten továbbra is szoros kapcsolatban áll Kínával, és ugyanúgy függ tőle, mint eddig.

A Foreign Affairs nemrég megjelent cikke viszont egyenesen azt írja, a deglobalizáció csak egy mítosz, és szinte mondatról mondatra szedi szét az Economist és a pánikoló közgazdászok érveit. A cikk szerint a viták leginkább vámokról és kereskedelmi megállapodásokról szólnak, pedig ezen túl kellene mutatniuk: a gazdasági adatok közelebbi vizsgálata leginkább azt mutatja, hogy

a kormányok egyre inkább a saját ellenálló képességüket akarják megerősíteni, és ez alapján hoznak új jogszabályokat.

De a világgazdaság továbbra is úgy fejlődik, hogy a kulcsterületeken nemhogy kevésbé, inkább egyre jobban globalizálódik – és mellette egyre jobban függ Kínától. A folyóirat cikke szerint tényként kell kezelni, hogy Kína olyan csúcstechnológiai termékeket gyárt az elektromos járművek, a megújulók, az akkumulátor-alkatrészek és az elektronikai alkatrészek terén, amivel a világ képtelen versenyezni.

A közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) globális visszaesését sem kell túldimenzionálni, mert az elsősorban az adószabályok változásának tulajdonítható, mintsem deglobalizációs törekvéseknek – a mutatót épp emiatt érdemes fenntartásokkal kezelni, mert részben az adóelkerülést mutatja a produktív gazdasági teljesítmény helyett. Nem változtat a globalizáció mértékén az sem, hogy milyen kereskedelmi politika zajlik Kína és az Egyesült Államok között, az MIT elemzéséhez hasonlóan a Foreign Affairs írása is arra jutott, hogy a kétoldalú vámok legfontosabb hatása nem a függőség csökkenése volt, mindössze az ellátási láncok hosszabbodtak meg.

A deglobalizáció elmélete ellentmond Kína gazdaságpolitikájának is: az országban óriási exportboom van, ez most a növekedés legfőbb hajtóereje.

2024 első negyedévében tízszázalékos növekedést mutatott a GDP-arányos exportnövekedés, és egyelőre biztosan nem várható, hogy Kína letérjen erről a pályáról, mert a növekedésben nem tud a hazai teljesítményre támaszkodni. Azaz van egy erős nyomás, hogy Kína a belső gazdasági problémákat az export növelésével oldja meg, ami minden szereplőt a mélyebb gazdasági integráció irányába terel.

Ha azonban tényleg igaz, hogy a deglobalizáció csak egy leegyszerűsített magyarázat, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen következményei vannak, ha a politikusok egy tévesen értelmezett jelenségre reagálva akarnak döntéseket hozni. Azaz mi történik akkor, ha elkezdik „megvédeni” a globalizációt, vagy ellenkezőleg, elkezdenek felkészülni az új világrendre, ahogy azt a magyar kormány is teszi? Elképzelhető, hogy az igazi rizikó inkább ebben rejlik: ha a döntéshozók lebecsülik, hogy milyen mélyen integrált még mindig a világgazdaság, akkor alábecsülik azoknak a lépéseknek a költségeit, amelyek viszont ténylegesen szétzilálnák a világgazdaságot – ilyen lenne például egy Tajvan körüli konfliktus kirobbanása. Problémát okozhat az is, hogy a deglobalizációs vita elfedi a globalizált világgazdaság egy sor olyan gondját, amit egyébként kezelni kellene, például az óriásvállalatok adóelkerülési manővereit.

A Harvardon kutató spanyol kereskedelmi közgazdász, Pol Antràs úgy látja, voltaképpen a 2008 előtti állapot volt abnormális: szerinte korábban fenntarthatatlan ütemű hiperglobalizáció folyt, és ami most van, az csak a konszolidáció. Az ellenérveket a legérthetőbben talán Brad Setser, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának közgazdásza foglalta össze: szerinte akkor lehet blokkosodásról beszélni, amikor már nem lesz igaz, hogy „a világ legnyereségesebb vállalata (az Apple) termékei nagy részét néhány kínai városban, amerikai vállalatok Szingapúrban bejegyzett leányvállalataitól licencelt technológiával Tajvanon előállított csipekből gyártatja, majd azokat eladja egy ír leányvállalatának, amely újraexportálja őket a világba, miközben a nyereség nagy részét az Egyesült Államokon és Kínán kívül könyveli el”.

Legutóbb 2023 elején írtunk a vitáról, ekkor szintén összegyűjtöttük a folyamat ellen szóló érveket.

De hogy jön ide Orbán Viktor és a blokkosodás?

A blokkosodás, amiről Orbán Viktor és más jobboldali populista politikusok évek óta beszélnek, tulajdonképpen ennek a folyamatnak a radikális, politikával is átitatott továbbgondolása, mely szerint a globalizáció leépülése „blokkok” kialakulásához vezet a világgazdaságban. A fejtegetés lényege az, hogy a mostani globalizációs modell alapja egy unipoláris, az Egyesült Államok által vezetett világrend, ami 2008-ban válságba jutott – erre válaszként Amerika és a Nyugat megszakítja, felügyelet alá vonja a kapcsolatait (azaz blokkosodik), ami a kis országok, így Magyarország perifériára szorulásával fenyeget.

Orbán Viktor tehát azok közé a politikusok közé tartozik, akik már igyekeznek felkészülni a vélt vagy valós deglobalizációs folyamatra, hogy az ne érje az országot váratlanul. Arról már korábban is beszélt, hogy a blokkosodás Magyarországnak nem érdeke, szeptember elején Kötcsén pedig belefűzte beszédébe, hogy az új gazdaságpolitikával ellen kell állni mindenféle blokkosodásnak, ki kell maradni azokból a konfliktusokból, amelyek arra kényszerítenek, hogy válasszunk kelet és nyugat között, és mindenkivel fenn kell tartani a jó kapcsolatot.

A Magyar Nemzeti Bank két közgazdásza viszont az MNB által szerkesztett és kiadott Hitelintézeti Szemle júniusban megjelentetett tanulmányában részben ellentmond Orbán víziójának. A kutatás azt vizsgálta, milyen deglobalizációs és blokkosodási folyamatok vannak a visegrádi országokban. A tanulmány azt írja, a régió túlnyomórészt hasonló politikai és gazdasági elveket valló partnerekkel kereskedik, de az elmúlt négy évben nőtt a nem nyugati partnerekkel folytatott nemzetközi kereskedelem aránya. A szerzők viszont összességében arra jutottak, hogy 2019 és 2022 között a régióban „nem voltak azonosíthatók” tartós deglobalizációs trendek. Sőt, mint írják, a GDP-arányos kereskedelem meghaladta a világjárvány előtti szinteket, vagyis napjainkban a kelet-közép-európai régió jobban beágyazott a világkereskedelembe, mint 2019-ben volt.

Ugyanúgy, ahogy a globalizációnak is megvannak a hátrányai és vesztesei, a deglobalizáció is olyan folyamat, amiből néhányan akár nyertesként is kijöhetnek. Török Zoltán, a Raiffeisen vezető elemzője tavalyi röpelemzésében azt írta, Magyarország egyelőre a nyertesek oldalán áll, de a stratégiánk rizikós. „Nearshoring” (azaz a beszállítók közelebbre telepítése) szempontjából Magyarország még viszonylag szerencsés, mert elérhetők a nagy és gazdag európai piacok, az EU-s tagság pedig vonzóvá tesz minket az EU-n kívüli befektetőknek – erre játszik rá a kormány is.

„Friendshoringban” viszont már bizonytalanabbak és jóval kockázatosabbak Magyarország kilátásai: bár elméletben a legjobb stratégia az lehet, ha egy ország fenntartja a nyitottságát minden gazdasági tömb irányába (ahogy azt Orbán deklarálta is), minél inkább előrehalad a tömbösödés, ez annál kevésbé működik, hiszen ha elvész a bizalom, elvész a baráti státusz is. Az IMF egy tanulmánya szerint a mostani globális környezet valójában jelentős politikai bizonytalanságot jelenthet azoknak a gazdaságoknak, amelyek megpróbálnak minden irányban nyitottak maradni, mert olyan keskeny úton kell járniuk, ami azzal a kockázattal jár, hogy akár mindkét blokkból kieshetnek. Magyarország pedig egyelőre ezt az utat választotta.