Trash of Pest: a csoportnak most vége, de Budapest gyönyörű mocska velünk marad

„Ma nem fogom megkísérelni, hogy meghatározzam, milyen anyagokat értek e rövidített leírás alatt; és talán soha nem is sikerülne ezt érthetően megtennem. De felismerem, ha látom” – hangzott el az azóta sokat idézett mondat a hatvanas években az Egyesült Államokban Potter Stewarttól, az amerikai legfelsőbb bíróság egyik bírájától, amikor egy eljárás során megpróbálta definiálni, hogy mi is az a pornó. A vitatott ügy egyébként egy amerikai moziban levetített filmről szólt, konkrétan arról, hogy az pornográf tartalom-e, vagy művészet. Ugyanebbe a problémába ütközünk, ha megpróbáljuk körülírni, mi az, hogy „trash kultúra”, „trash művészet”.

A „trash kultúra” kifejezés az 1980-as évektől kezdve került be az angolszász köznyelvbe. Alapvetően olyan kulturális termékeket illettek ezzel a kifejezéssel, amelyek silány, alacsony színvonalú és kulturálisan elszegényedett tartalommal próbálják meg bevonzani a minél szélesebb közönséget és kiszolgálni a mindenkori közízlést, legyenek ezek filmek, ponyvaregények, popzene vagy tulajdonképp bármi, ami nem éri el az éppen meghatározott nagybetűs nívót. Ebben az értelmében a trash egy címke volt, amit kissé leegyszerűsítve a középosztálybeli értelmiség aggatott rá az általa lenézett kulturális termékekre.

És aztán persze a művészet is reagált erre, elkezdte tudatosan használni ezt a trasht. Ez persze addig sem volt példa nélküli, Marcel Duchamp már 1917-ben egy piszoárt állított ki műtárgyként. A háború utáni gazdasági fellendülés és a fogyasztás kultúrájának berobbanása közepette pedig az ötvenes-hatvanas években megszületett pop-art Andy Warhol leveskonzervjeivel már ennek előképeként is tekinthető, de ez a folyamat igazán az ezredforduló után indult be. És közben pedig felnőtt egy generáció, aminek ez az egész kulturális dömping már szinte az anyanyelvévé vált, szar zenékre bulizott szigorúan ironikusan, az előző generációk által érthetetlen posztironikus mémeket gyártott, és szinte lubickolt ebben az információs és vizuális dömpingben. És nem mellesleg minden pillanatban ott lapul a zsebében a mobilja, amivel bármikor pillanatok alatt tud fotót készíteni.

És hogy hogyan jön mindez egy, a budapesti utcák szürreáliáját gyűjtő csoport témájához? Ajánlok egy kis játékot unatkozó olvasóinknak:

Próbáljanak meg sétálni két sarkot a lakóhelyüktől bármerre úgy, hogy megpróbálják végigszámolni, hány, mások által elkészített vizuális produktumot látnak a környezetükben. Hány felirat, céglogó, fotó, felirat, termékcímke, reklámtábla kerül az útjukba. Én egyszer próbálkoztam ezzel, nagyjából ötven méter után után feladtam, és bőven ötszáz körül volt a szám, pedig szinte biztos vagyok, hogy a nagyját észre sem vettem. Ez jól mutatja, hogy milyen iszonyatos mennyiségű vizuális információ ömlik ki az utcákra szinte teljesen véletlenszerűen.

A történet 2015-ben indult, erről így mesél az alapító Szabó Domán:

„Tagja voltam egy budapesti utcai tipókkal foglalkozó csoportnak, és én is elkezdtem fotózni a városban a betűket meg a régi cégéreket. Volt egy idő, hogy a nyolcban laktam a Bérkocsis utcában, és láttam valahol a környéken egy feliratot, valami ilyesmi volt, hogy:

»Jani szívd ki a terhes picsám«

– tudod, ilyen gyöngybetűkkel felírva. Feltettem a fotót a csoportba, ami kisebb botrányt váltott ki, és az alapító tagok is kiakadtak, végül le is szedték a posztot. Ez akkor tök rosszul esett, de aztán eszembe jutott, hogy tök jó lenne egy olyan csoport, ahol pont ezeket lehetne gyűjteni, nem is feltétlenül tipókat, hanem a város ilyen mocskosabb dolgait, és erre felbuzdulva még aznap meg is csináltam a Trash of Pestet. Be is posztoltam a tipócsoportba, hogy akit esetleg érdekel, az ide jöhet, és azzal beléptek olyan 20-30-an, aztán elkezdtem meghívókat küldözgetni a barátaimnak, majd ők is az övéknek.”

A csoport először viszonylag nehezen indult be, az első évben olyan öt-hatszáz tag lehetett, aztán nagyjából a következő évben volt egy nagy boom, és onnantól kezdve organikusan elindult a dolog, egyre több tag lett, aztán egy ponton túl Szabó Domán rájött arra, hogy nem feltétlenül jó dolog, ha túl hirtelen nő meg a csoport, és két év után nekiállt limitálni a beengedést, hogy tényleg csak az jöjjön, akit valóban érdekel.

Arról, hogy mi a jelentősége, hogy ez a csoport Budapesten és nem máshol született meg, két dolgot mesélt az alapító:

„Van egy nagyon jó barátom, Pál Tamás, egy nagyon tehetséges vizuális művész, és volt egy kiállítása, aminek a középpontjában a szatellitantennák Magyarországra való beérkezése állt. És tök izgi, hogy még ezek előtt volt egyfajta mozgalom, hogy hogyan lehet házilag szatellitantennát készíteni mindenféle kidobott felesleges cuccukból. Tominak a kiállítása tulajdonképpen kicsit erről a guberálásról és a buherálásról szólt, és volt ott egy újság a kommunizmus idejéből, ami kvázi ilyen barkácsújság volt, arról szólt, hogy hogyan tudsz házi szarokból dolgokat eszkábálni, esőgyűjtőt, ernyőtartót, bármit, és le voltak rajzolva, mint egy ilyen posztapokaliptikus képregényben, hogy milyen anyagok kellenek ahhoz, hogy ezeket így össze tudd rakni. És akkor pont ezen röhögtem, hogy a posztkommunista országokban, mint amilyen Magyarország is, ez a mai napig velünk él, és persze ez csak egy kis része a budapesti utcák furcsaságainak, de mégis tök jól megmutatja, hogy mitől lesz egy egyedi egy város."

„A másik dolog, ami eszembe jut, hogy miután a csoport megszületett, az egyik barátom, aki Angliában lakott, viccből létrehozta a Trash of Birmingham csoportot. Össze is gyűlt pár száz tag, benne egy csomó helyivel, és egy darabig működött is a dolog, de egy idő után már nem tudtak mit posztolni, és szépen lassan kihalt a csoport, mert egyszerűen nem volt mit fotózni. Egyrészt Birmingham sokkal tisztább, rendezettebb Budapestnél, másrészt nincsen meg az a fajta társadalmi rétegzettség, és nincsenek meg azok a fajta városrészrajzok, amik jellemzik, és megkülönböztethetővé teszik a város egy-egy adott részét. Szóval ebből a szempontból egy nagyon szerencsés helyen élünk, mert itt volt tartalom, és van is.”

A csoport indulásakor egyébként nem volt semmiféle moderáció, de ahogy nőtt a taglétszám, egyre inkább kiderült, hogy ez nem fenntartható. Szabó így mesél az első durvább esetről:

„Egyszer valaki lefotózott egy pucér hajléktalant, így látszott mindene, és a fotó alapján úgy tűnt, hogy nem élt, vagy legalábbis nem volt magánál. Ezt akkor azonnal leszedtem, és volt egy felhívás, hogy az ilyeneket nem látjuk szívesen, mert ez egy határon már túlmegy. Ekkor elkezdtem kicsit aggódni, hogy mi lesz, ha ez elharapódzik, és nekiállnak emberek arra rámenni, hogy ki tud minél durvábbat fotózni, ami egy kicsit ijesztő volt.”

Ez persze a legextrémebb példa volt, de az ezzel kapcsolatos diskurzus abszolút végigkísérte a csoport életét. Egy-egy hús-vér embert ábrázoló fotó alatt nagy viták alakultak ki arról, hogy meddig tart a fotót készítő művészi szabadsága, és hogy hol kezdődik a tiszta öncélúság, mi számít kigúnyolásnak, és mi az, ami csak rácsodálkozik egy adott jelenségre. Ezekről a vitákról így mesél Szabó:

„Én a legtöbbször ezeknek a vitáknak csupán olvasója voltam, izgalmas volt a különböző szempontokat látni, hogy ki melyik fotóval kapcsolatban mit gondol, és próbáltam ezeket soha nem moderálni. Ha valakinek kirívóbb volt a véleménye, nem töröltem le, soha nem volt szó cenzúráról, de ennek nyilván az volt az alapvető feltétele, hogy a kirekesztő hozzászólásokat nem tűrjük, nyilván nem cigányozunk, nem zsidózunk a csoportban, ez egyszerűen nem fér bele, de minden mehetett, ami szabad vélemény.

Egyszer volt egy fotó, hogy a nyolcban egy iszonyat lepattant babakocsit tol egy nagyon durván aranyláncos fazon, és beindult a gépezet, és jöttek a kommentek, hogy a láncra bezzeg van pénz, és akkor szóltam a srácoknak kommentben, hogy na, azért állj, nem ez a lényege a fotónak, és nem ezért vagyunk itt.

De egyébként szerintem volt egy ilyenfajta érzékenység a tagokban, hogy ezeket a szitukat inkább értékítélet nélkül próbálták bemutatni. Nem az volt a cél, hogy ezekből az emberekből mi tréfát csináljunk, és röhögjünk, hanem ez is a valóságnak egy bizonyos fajta rétege, ami otthon szem előtt van, hogy be van mutatva, és hogyha ezeket érdekes színfoltnak tudjuk látni, akkor ez szerintem egy tök pozitív dolog tud lenni, mert ezáltal el van fogadva, hogy létezik, és ott van, és egy külön síkon be tudja mutatni ezt a világot, ami lehet, hogy nem jut el valakihez, mert nem ott él, mint mi."

A csoportban összegyűlt hatalmas mennyiségű fotóból egyébként két kiadvány is készült: a grafikus Spielmann Lili segítségével született meg Trash of Pest Magazin címmel a zine, ami végül két számot ért meg.

„Lili az unokabátyám osztálytársa volt, így látásból ismertük egymást bulikból, de én nem voltam vele olyan közeli viszonyban. Egy nap felhívott, hogy nagyon szeretne egy zine-t készíteni a Trash of Pestből, hogy mit szólok hozzá. Nagyon megtetszett az ötlet, és mondtam, hogy persze, nyomassuk. Elkezdtünk együtt dolgozni az anyagon, és akkor döbbentem rá én is, hogy iszonyat sok nagyon jó anyag gyűlt össze, és hogy ezzel tényleg kell kezdeni valamit, de nekem nem volt tapasztalatom abban, hogy mi ennek a folyamata, ebben abszolút a Lili volt a koponya. Aztán amikor az elsővel elkészültünk, fellelkesedtünk, hogy mi lenne, ha egy sorozat lenne ebből, és mondjuk havi szinten kiadnánk a legjobb fotókból, de sajnos neki is volt sok más dolga, nekem sem volt erre annyira időm, szóval végül csak két szám született. De nagyon jó volt csinálni, és egészen meglepő volt, hogy mekkora érdeklődés van a kiadvány iránt, pillanatok alatt elkapkodtam mindkettőt.”

Amikor azt kérdeztem, hogy volt-e olyan pont, amikor fenntarthatatlannak tűnt az egész csoport kezelése, így fogalmazott:

„Körülbelül olyan három-négy év után megjelent az első néhány cikk a csoportról – ekkoriban egyébként készítettünk egy anyagot még az Indexben –, és a hírverés hatására hirtelen rengetegen próbáltak belépni, nem is feltétlenül azért, hogy posztoljanak, csak simán kíváncsiak voltak, hogy mi folyik bent, és akkor volt egy dilemma bennem, hogy egy kívülállót jogom van-e kizárni. Arra jutottam, hogy szeretném, ha ezt látná az, akit érdekel, és egy időre kinyitottam a kapukat, nem volt ellenőrzés a belépésnél, és akkor elszabadult egy kicsit a pokol. Elindult egy olyasfajta hírfolyam, amit nagyon nehéz volt karbantartani, akkoriban nagyjából napi egy órát foglalkoznom kellett vele, hogy rendben legyen, itt már nem annyira az etikailag kérdéses fotók, hanem a tartalmi igénytelenség jelentett problémát, elindult egyfajta »napiszar«-effektus. Közben pedig elkezdődött az interneten talált dolgok posztolása, tudod, amiket láttam mondjuk a Vaterán, hogy valaki leguggol, kilóg a heréje, és akkor lefotózza a sütőt, hogy eladó, és persze, értem, vicces, de egyáltalán nem oda való, mert ez egy hétköznapi élethez kapcsolódó csoport akart volna lenni, az volt az alapelképzelés, hogy amit látsz az utcán, azt fotózd. Ezt akartam kicsit visszaszorítani, hogy megmaradjon az igazi valójában az egész, és akkor volt néhány alkalom, ha valaki mondjuk negyedjére is kitett egy ilyen tartalmat, akkor írtam neki, hogy figyi, ez nem okés, légyszi ezt így ne, és ha volt rá példa ötödjére is, akkor kiraktam őket, és amennyire lehetett, elkezdtem visszarendezni a régi sémát."

„Aztán persze eszembe jutott, hogy vajon jó ötlet-e ennyire kontrollálni, mert akkor kvázi majdnem ugyanoda jutok, mint amiért a tipócsoportban felháborodtam, de aztán végül arra jutottam, hogy egy minimális szabályozásra egyszerűen szükség van, hogy fennmaradjon az, amit együtt elkezdtünk, szóval ezen túllendültem.”

Arról is kérdeztem Szabót, hogy szerinte mennyire volt egyfajta oda-vissza kommunikáció a posztolók közt, mennyire húzták egymást a tagok, erről a csoport egyik legikonikusabb fotója, a „kenyérfuxos galamb” és annak hatása jutott eszébe:

„Volt egy iszonyú jó fotó, egy galamb, aminek a nyaka körül volt egy kenyérhéj, ez egyébként, mint kiderült, visszatérő jelenség volt Budapest utcáin, a tagok később is egy csomó galambot fotóztak kenyérhéjjal a nyakukban. Szóval kikerült ez a kép a csoportba, és onnantól kezdve kvázi elkezdődött egy ilyen madaras tematikus hét, és folyamatosan jöttek a különböző madaras posztok.

„Ez a jó értelemben vett versenyszellem amúgy is jellemző volt a csoportra, tök jól látszott, ahogy a tagok próbálnak versenyezni, hogy ki tud jobb fotókat lőni, és ez az egész az általános minőségen is meglátszott, és egy idő után tényleg kicsit presztízs lett egy igazán jó népszerű fotót posztolni a csoportba."

A csoport a csúcson ötezer feletti tagot számlált, ami persze Budapest kétmilliós lakosságához képest nem tűnik hatalmas számnak, de bizonyos körökben tényleg elég komoly kultusza alakult ki a Trash of Pestnek. Ez a népszerűség aztán egyre nehezebbé tette a csoport kezelését, és valahol itt indult el az a folyamat, ami aztán végül talán a megszűnéshez vezetett.

„Ahogy nőtt a létszám, és egyre többen tudtak a Trash of Pest létezéséről, újra ebbe dilemmába kerültem, hogy ki az, akit be lehet engedni és ki az, akit nem. Volt egy eset, amikor az egyik nagy kereskedelmi tévé hivatalos oldala be akart lépni a csoportba, és akkor azt gondoltam, hogy tök jó, hátha van olyan tartalom, ami érdekli őket, és nem baj, ha bent vannak, és jóváhagytam a jelentkezésüket, majd nagyjából négy óra elteltével kitettek egy posztot valami aznap induló műsorról egy streamlinkkel. Azzal a lendülettel persze kitiltottam az oldalt, ez nem is volt kérdés, de aztán rádöbbentem, hogy mégis mit csinálok, próbálok beengedni olyan elemeket, amik egyáltalán nem ide valók, hülye vagyok én, vagy mit gondolok?”

„Ezután megint jobban bezárultak a kapuk, nagyon ráfeszültem, megpróbáltam csak nagyon jó tartalmakat fennhagyni, de az egész nagyon frusztráló volt akkor, és egy idő után átcsapott abba, hogy szinte teljesen elengedtem az egészet. A covidos lezárások évében aztán megint beindult az online tartalmak kiposztolása. Ez persze abszolút érthető volt, nem annyira tudtak az emberek mozogni az utcákon, és amúgy volt is köztük egy-két nagyon jó, de jellemzőbb volt a napiszar típusú tartalom, és akkor már kicsit éreztem, hogy ennek vége.

Emlékszem, az egyik hétvégén sétáltam a Kálvin tér környékén, és láttam egy tök jó jelenetet: egy Burger King-es doboz volt, mellette egy halott egérrel, és gondoltam, hogy ez milyen király lenne a csoportba, de valahogy eszembe sem jutott lefotózni, és akkor kicsit megértettem, hogy ennek vége. De akkor még nem tudtam az egészet elengedni, egyrészt magam miatt sem, másrészt ez a csoport már bőven túlnőtt rajtam, és nem rólam szólt, szóval emiatt is volt egyfajta felelősségérzetem – nem akartam a többiek örömét is elvenni csak azért mert én elfáradtam ebben az egészben."

Ez az elengedés aztán eltartott egy-két évig, aztán nyolc év működés, két zine és megszámlálhatatlan fotó után Domán 2023 februárjában jutott elhatározásra, és ezzel a poszttal vett búcsút a Trash of Pesttől.

Kedves tagok!
A napokban sokat agyaltam és arra jutottam, hogy könnyes búcsút veszek a csoporttol. Közel 8 év utan durva nekem is lezárni egy meghatározó korszakot, de már nem tudom olyan lelkesedássel kezelni a felületet mint az előző években. A Facebook, mint platform is iszonyúan megvaltozott 2015 óta. A legtöbb felhasználó más online feluleteken inspirálódik. Egyrészt a Facebookon sem vagyok egyáltalán aktív, így előfordul, hogy hetekig nem nézek rá a csoportra magam sem, így a tartalom is kicsit felhígult. Átadni nem szívesen szeretném senkinek. Nehéz volt minden fajta reklám és egyéb behatás nelkül ennyi ember előtt karbantartani egy feed-et, és a felépített képet nem merem kockára tenni, és egy ismeretlen admin kezébe adni. Nagyon köszi mindenkinek, aki részt vett bármilyen formában a 2 kiadványunk tartalmi megvalósításában, és nagyon hálás vagyok, hogy itt voltatok. (Az izgalmas tartalom folyamatos biztosítóinak és a passzív résztvevőknek is.)
Vasárnapig él a csoport, aznap délután felfüggesztem határozatlan időre.
Ha a jövőben esetleg jelenne meg könyv a sok éves tartalom legjobbjaiból, tudni fogtok róla, de ezt előre nem merem ígérni.
Köszi még egyszer mindenkinek az élményt! Baromi klassz volt ez a kísérlet es örülök, ha Ti is élveztétek!

Ez volt egyébként a csoportban posztolt legutolsó fotó: