Az SZFE, amit korábban ismertünk, ahova felvételiztünk, megszűnt, élt 156 évet

Két és fél hónap után a járványügyi szigorítások miatt a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói novemberben elhagyták az addig elfoglalt egyetem épületeit, ezután a föléjük rakott alapítvány, élén az új kuratóriummal, hatalmas és gyors átszervezésbe kezdett. Február végén kezdődik a tavaszi félév az egyetemen, csak épp új helyszíneken: az oktatás a Duna Tv egykori épületében lesz, az adminisztráció pedig az Infoparkba költözik. A kuratórium új tanárokat is hozott, köztük köztévéseket, közben a hallgatók Neptun-hozzáférését elvették. Az SZFE önrendelkezésének, függetlenségének felszámolására hivatkozva decemberben huszonkét tanár lépett vissza az osztályindítástól, többen fel is mondtak.

A diákok vasárnap megemlékezést tartottak az egyetem Vas utcai főépülete előtt, ahol a tanárokkal együtt búcsúztatták el a régi épületeket, köztük a 62 éves Ódry Színpadot. A félévet elvileg február 19-én fogják lezárni, ekkor fog biztosan kiderülni, hogy az SZFE vezetése elfogadta-e az első félévüket – addigra viszont a hallgatóknak el kell dönteniük, hogy a tavaszi félévben aktív hallgatók lesznek-e, vagy passziváltatják magukat. Közben új alkotóműhelyt hoztak létre, Freeszfe Egyesület néven, a hetedik kerületi Damjanich utcába költöztek egy többek által bírált önkormányzati épületjuttatás után. Céljuk, hogy demokratikus keretek közé átmentsék az egyetem 156 éves szellemiségét.

Az eddigi történésekről és a jövőbeli tervekről kérdeztük a hallgatókat, amihez a portréképeket Todoroff Lázár fotós készítette.

„Erasmus+ programmal érkeztem Marosvásárhelyről, hogy az őszi félévet cserediákként az SZFE-n töltsem. Hivatalosan csak egy félévre lehet pályázni nálunk, ami esetekben meghosszabbítható. Próbáltam is hosszabbítani a második félévre, viszont az SZFE új vezetésétől azt az információt kaptam, hogy sajnos nem tudnak cserediákokat fogadni a tavaszi félévre, és időközben az Erasmus-szerződésem is lejárt, szóval nekem ez sajnos csak egyetlen félév volt. Egészen néhány nappal ezelőttig abban a félelemben tartottak, hogy nem fogják megadni a kreditjeimet időben, ezzel kockáztatva, hogy vissza kell fizetnem egészen nagy mennyiségű Erasmus-támogatást. Szerencsére ez rendeződött.

Már az Erasmus-jelentkezésnél tudtam arról, hogy valami történni fog az SZFE körül. Tudtam a modellváltás belengetéséről, arról, hogy zajlanak a demonstrációk. Mindezek ellenére úgy gondoltam, hogy érdemes bátornak lenni, és idejönni, bármi történjen. Eleinte keveset voltam bent az egyetemen, csak az óráimra jártam be, aztán egyre több emberrel ismerkedtem meg, októberre teljesen beszippantott, és teljesen a saját ügyemnek éreztem és érzem ma is azt, hogy kiálljunk egymásért, az alkotói szabadságért, kiálljunk az ellen, ha el akarnak taposni.

Az SZFE-vel kapcsolatban pusztán az új oktatók szakmai programjára, oktatási tervére vagyok kíváncsi, amire folyamatosan hivatkoznak, amire az ígéreteket alapozzák, hogy ennek mentén sokkal jobb lesz az oktatás, hiszen mégsem egy épülettől tanul a diák, és nem minden jó szakember jó pedagógus. A Freeszfe Egyesület pedig egy valódi új kezdet. Egyelőre még a tűzoltás zajlik, a károk felmérése és az építkezés előkészítése, amit persze minden eszközzel el akarnak majd lehetetleníteni. De a közösséget ismerve nagyon bizakodó vagyok, hogy ez néhány év múlva egy virágzó, gyümölcsöző, kulturális intézménnyé válik.”

„Nem passziváltatok, és meg sem fordult a fejemben ilyesmi. Az SZFE-n most zűrzavar van, a magyar színházi szakmán belül pedig kettészakadtság. Ezek problémák, amiket meg kell oldanunk, és a megoldás talán a mi kezünkben, fiatal színházi nemzedék kezében van. Együtt kell alkotunk – mert alkotni mindig lehet – a tőlünk telhető legjobbat és legőszintébbet. Meg kell mutatnunk, hogy a tiszta tehetség és alkotási vágy olyan, mint a tavirózsa: a legzavarosabb vízen keresztül is utat tör magának és kinyílik. Ha egymás felcímkézése foglal le minden energiát, a színházra aligha maradnak szabad gyökök.

Ez a konfliktus politikával átitatott kultúrháborúvá nőtte ki magát, ezen persze nem segít az otthonra kényszerülés, ami az alkotásnak nem igazán táptalaja, az ítélkezésnek annál inkább. Ebből az elfajult helyzetből nem látok olyan kiutat, ami nem károsítja rettenetesen az egyetem diákközösségét, de remélem, hogy hamarosan kiderül, csak én voltam túl korlátolt, hogy elképzeljem. Igyekszem nem hinni a pesszimista gondolataimnak, és azt remélem, hogy legalább a legifjabb színházi generáció nem szakad ketté vagy többfelé. Remélem, hogy a Free SZFE mozgalom nem válik megközelíthetetlen elefántcsonttoronnyá, és amit a legőszintébben remélek, hogy nem eszi be magát közénk, fiatal alkotók közé alattomosan és végérvényesen a gyűlölet.”

„Az utolsó félévemet aktív státuszban fogom tölteni, de hogy végső soron a diplomámat szeretném-e az illegitim vezetők aláírásával kézhez kapni, abban már nem vagyok olyan biztos. Valószínűleg nem. Minden nagyon sűrű és indulatokkal teli volt ebben az időszakban, de már kezdek lenyugodni. A reményt már elvesztettem, hogy visszaadják a szabadságunkat, és az egész szakmát igencsak féltem ettől a hatalomtól, akik elvek helyett csakis további hatalomért küzdenek. Reménykedni tudok csak, hogy a példánkból mások is tanulnak, és nemet mondanak a jogszerűtlen beavatkozásokra és az elnyomásra, de azért hiszek benne, hogy így lesz, és pár év múlva az országunkban kiállnak magukért a jogfosztott polgárok. Én ki fogok.”

„Én már aktiváltam a félévemet a tavaszi szemeszterben – ez lenne az utolsó félévem, nyáron diplomázom. Ha diplomát szeretnék, sajnos nincs más lehetőségem, mint az SZFE kötelékében maradni. Azokkal a tanárokkal szeretném befejezni a képzésemet, akikkel elkezdtem, és akikkel másfél éve dolgozom. Mi már elkezdtük a közös munkát az osztállyal, dolgozunk a diplomamunkáinkon és a szakdolgozaton. Szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem most kezdtem a tanulmányaimat, és elvileg csak fél évem van hátra ebben az intézményben. A mostani gólyáknak nem lehet könnyű.

Mindig azt mondjuk, hogy az átalakítás miatt kialakult helyzet amilyen rossz és méltatlan, legalább annyira jó és felemelő is, mert egy széles körű összefogás jött létre az egyetem polgárai között, amiben iszonyatosan jó érzés létezni. A járványhelyzet nem könnyíti meg az életünket, de igyekszünk kihasználni a lehetőségeinket. Látványtervezőként én az ellenállás alatt elsősorban az arculat munkacsoportban vállaltam szerepet – ez most is így van. Személy szerint nekem nagyon hiányzik a Vas utcában való személyes találkozás és alkotás, a külső ingerek és a közös munka, de próbáljuk ezt megoldani és megteremteni virtuálisan is. Abban a helyzetben vagyok, hogy papíron az SZFE diákja maradok, azonban ez már nem az az SZFE, ahova én anno jelentkeztem, és ahol elkezdtem tanulni. A Freeszfe Egyesület létrejötte reményteli számomra, én ebben az egyesületben képzelem el majd a jövőmet, nagyon hiszek benne, és szeretném építeni. Amivel tudom, továbbra is segíteni fogom a közösséget, és remélem, hogy az igazi SZFE szellemisége megmarad számunkra.”

„Nekem ez az utolsó félévem, ezért sok szempontot kellett megvizsgálnom, például azt, hogy át akarom-e venni a papíromat a jelenlegi » vezetőségtől«. Nagy vonalakban két lehetőséget látok magam előtt: bennmaradok az egyetemen és megkapom azt a papírt, amiért végigjártam a képzésemet, vagy hivatalos papírt nem kapva a Freeszfe szellemiségét viszem tovább. Én az utóbbit választottam. Mindenki az élethelyzetének és a lelkiismeretének kedvezőbb utat fogja választani. Megosztottság lesz, de nem a szó rossz értelmében. Tiszteletben fogjuk tartani egymás döntését, és senki nem lesz presszionálva egyik vagy másik irányba. Ez most egy olyan döntéshelyzet, ami hosszabb vagy rövidebb távon mindenképpen hatással lesz a jövőnkre.

Az ellenállás továbbra is gőzerővel folyik. A követeléseink nem teljesültek, lehet, nem is fognak, de nem adjuk fel, alternatíváink vannak, és lesznek is, mint például a Freeszfe Egyesület és annak új székhelye a Damjanich utcában. Rengeteg kitartó munka van ezek mögött a folyamatok mögött.”

„Az én státuszom jelenleg aktív, azonban, hogy az is marad-e péntekig – a Színház és Filmművészetért Alapítvány kinevezettjei február 12-ét jelölték meg végső dátumnak –, vagy a továbbiakra nézvést ez mit jelent részemről, annak csak a Jóisten a megmondhatója. A tavaszi félév pedig szerintünk már elkezdődött. Az egyetemfoglalás minden felemelő vagy éppen indulatos pillanata, ezek megélése együtt közösséget csinált belőlünk. Ezt az online térbe magunkkal hoztuk. Továbbra is fórumozunk, próbálunk, vizsgáztunk, maszkban főztünk vagy csomagoltunk cipősdobozokat, tesszük a dolgunkat, és úgy vagyunk együtt, ahogy tudunk. Ahogy mindenki másnak, nekem is rengeteget adott ez az időszak, sokat tanultunk – és tanulunk még mindig – ebből az intenzív együttélésből egymásról, magunkról. Ezért tulajdonképpen hálás vagyok az Innovációs és Technológiai Minisztériumnak, az alapítvány illegitim kuratóriumának és kinevezettjeinek, mert ebben a formában mindez nélkülük nem jöhetett volna létre, noha igény lett volna rá. Ennek ellenére mindig meglepődöm, hogy ez a valóság, és nem Örkény, vagy Molière tollából származik ez a modellváltás história. Az ellenállás emiatt marad, a módszerek változnak. Vasárnap temettünk, hétfőn örökbe fogadtunk. Az SZFE, amit korábban ismertünk, ahova felvételiztünk, megszűnt, élt 156 évet, az Ódry Színpad 62-t se. Nem tudni, mi lesz ezután. Egy hely lelkét, szellemiségét vagy éppen az ott működők elhivatottságát nem lehet fehér falfestékkel pótolni, aztán odavetíteni, mintha ott lenne.

A Freeszfe Egyesület pedig talán az az eszme, most már hely is lehet, ahol nem tiltják be a tanulást és tanítást, ahol alkotni lehet, mert odaadják a kulcsot, a saját bábokat, díszletet, nem kötik ki a projektort, mert az illegitim kuratórium által kinevezett kancellár ezt az utasítást adta. Ahol nem mondják azt egy hétköznapon déltájban, hogy négy óra múlva minden cuccommal költözzek ki a kollégiumi szobából, közben otthonról három óra az út. Ahol nem abszurd utasításokban, sajtónak hamarabb továbbított nyilatkozatokban, vagy ultimátumokban kommunikálnak velünk, ahova beengedés szempontjából nem az akármilyen tévé, hanem mi, az ott élő diákok élvezünk elsőbbséget. Aminek életében anélkül vehetünk részt, hogy egy hozzá tartozó vezetés – vagy csak olyan, amely annak gondolja magát – cifrákat fog nyilatkozni rólunk a beleegyezésünk nélkül, hogy hitetlenül meredhessek a telefonomra a metrón. Ahol együtt lehetünk, közösen csinálhatunk valamit, nem Budapest egymástól távol eső pontjain elszigetelten.”

„A modellváltási folyamat kezdete óta rengeteg ikonikus dátum volt már. Július 3., augusztus 31., szeptember 30., november 11. Nem gondolom, hogy február 22-e ezek közé tartozik (ekkor kezdődik hivatalosan a tavaszi félév – a szerk.). Mi, hallgatók továbbra is ugyanazt akarjuk: egy autonóm közegben tanulni, alkotni. Mindenki azt nézi, hogyan maradhat együtt az osztályával, a tanáraival, hogyan folytathatja a lehető legeredményesebben önmaga művelését, valósíthatja meg önmagát, és hogyan harcolhat a közösségünket érő igazságtalanságok ellen. És közben több folyamat zajlik a háttérben jelenleg is – egy ilyen folyamat eredménye például a Freeszfe Egyesület is, de még mindig nincs ítélete az alkotmányjogi pernek sem – amelyek kimenetele mind-mind új helyzeteket teremt. Most ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy az osztályommal el fogjuk kezdeni a második félévet, de nekem még három és fél év lenne hátra, az rengeteg idő. És ha arra gondolok, hogy végig egy lenézett, kellemetlen kolonc lennék egy olyan egyetemen, ahova nem jelentkeztem, ezt még azért át kell gondolnom.

Biztosan életem legsűrűbb, legemberpróbálóbb és legtanulságosabb szakasza ez, nagyon gyorsan kellett felnőnünk. Mégis, a legfőbb érzet bennem az elégedettség: egy borzasztó igazságtalan és méltánytalan helyzetben kell helytállnunk, és ezt példaértékűen tesszük. A járvány persze ebben is új helyzetet teremtett, a »csatamező« átkerült a Vas utcából a Neptun és az emailek útvesztőjébe, legnagyobb ellenfelünkké pedig a közöny és a megalkuvás vált. A novemberi zárás mégis kevésbé rendített meg, már megszoktam, hogy fél nap alatt kell az egész életemet egy bőröndbe meg néhány szatyorba csomagolnom. A kolitól való búcsú volt csak fájdalmas, sejtettük, hogy örökre hagyjuk el. Aki valaha járt ott »békeidőben«, tudja, hogy az a »pusztulat« micsoda egy elvarázsolt kastély. Folyamatosan pezseg benne az élet, az egyik konyhában forgatnak, a másik szobában énekelnek, a folyosón szöveget tanulnak, minden a művészet körül forog. És aztán ott vannak a szobák, egy-egy külön birodalom, tele kellékekkel, jelmezekkel, emlékekkel és persze a roskadozó könyvespolcokkal – mindenki a könyveit pakolja ki először.

Ez a történet már a kezdetektől mellőz minden logikát, így egy ideje már letettem arról, hogy megpróbáljam kitalálni, mi történik legközelebb. Azt viszont tudom, hogy generációnk legfontosabb feladata most az elemzés és az emlékezés. Hogy amikor hamarosan mi jövünk, mi ne kövessük el azokat a hibákat, amik ilyen mértékű szakadást okoztak a művésztársadalomban. Ennek első lépése az, hogy ne ítélkezzünk se afölött, aki megy, se afölött, aki marad. Mert egy közösség vagyunk.”