A kanadai vasember a túlélésért lefagyasztotta a saját ujjait, aztán csonkokkal átszelte az Atlanti-óceánt

Ha valaki meghallja, hogy vasember vagy acélember, jó eséllyel Tony Stark és Clark Kent ugrik be neki, de a történelem során rengeteg valódi emberre is hivatkoztak már így, noha nem tudtak repülni, és nem lőttek lézert a szemükből. Ott van például az idén 93 éves vasapáca, aki 48 éves kora óta egy rakás maratont és triatlont tudott le, vagy a legkeményebb svéd bringaversenyt 66 évesen elcsaklizó acélnagypapa, Gustaf Håkansson.

És ott van még a 19. század végén vasembernek elnevezett Howard Blackburn is, egy kanadai halász, akinek minden számítás szerint halálra kellett volna fagynia 1883 januárjában, de az evezőre fagyott kézzel is képes volt öt napig evezni a túlélésért, és bár elvesztette az ujjait, előbb sikeres boltos lett, aztán csonkokkal kétszer átszelte az Atlanti-óceánt.

Howard Blackburn a kanadai Nova Scotiában született 1859-ben, de 18 éves korában átköltözött az amerikai határ túloldalára, a massachusettsi Gloucesterbe, ahol halászattal kezdte keresni a kenyerét. Blackburn életerős fiatalemberként hamar kivívta az ottani halászközösség tiszteletét, 1883 januárjában pedig már a Grace L. Fears nevű szkúner fedélzetén hajózott ki az Új-Fundland szigetétől délkeletre fekvő Grand Bankshez az arrafelé ma is gyakran felbukkanó laposhalakért.

A laposhal ára a 19. század vége felé tetőzött, nem is véletlenül, hiszen Gloucesterből több száz kilométert kellett hajózni a kifogásukhoz, az eleve veszélyes munkát pedig tovább nehezítette a hideg, meg a szél- és hóviharok. Erre a munkára pont olyan emberek kellettek, mint Howard Blackburn, ám amikor a Grace L. Fears laposhallal megpakolva hazatért, ő nem volt a hajón, a legénység ugyanis hiába várta, hogy visszatérjen a csalétkes horgok kihelyezése után.

Blackburn egy Thomas Welch nevű társával ült csónakba, és eleinte úgy tűnt, hogy minden flottul is fog menni. Egy óra után kihúzták a halakkal teli horgokat, és elkezdtek visszaevezni a hajóhoz, menet közben azonban elkezdett havazni, és rövidesen már semmit nem láttak az úti céljukból. Blackburn és Welch egész nap felváltva eveztek, hogy megtalálják a hajót, de nem jártak sikerrel, az erős szél miatt pedig a csónakjuk teljesen irányíthatatlanná vált.

Az egyre mostohább körülmények között a két halász úgy döntött, hogy nem eveznek többet körbe-körbe, hogy megtalálják a hajójukat, inkább elindulnak nyugatra, amerre biztosan ott a szárazföld, és menet közben is megtalálhatják őket. Ez jókora hazárdjáték volt, hiszen közel 200 kilométeres távról volt szó, Blackburn azonban így is egész éjjel evezett, míg a társa lassan halálra fagyott a csónakban. Blackburn ekkor újabb vakmerő lépésre szánta el magát:

levette a kesztyűit, és az evezőkhöz fagyasztotta a tenyereit, hogy morbid legóemberkeként stabilan tudjon evezni. Aztán öt napig húzta kitartóan az evezőket, étlen-szomjan, mire elérte Új-Fundlandot.

A sarkkutató Ernest Shackleton hihetetlen mentőexpedícióját idéző megmenekülés végén egy helyi család fogadta be Blackburnt, és azonnal elkezdték sóoldattal, halolajjal, lisztes borogatással és egyéb ősi módszerekkel kezelni a megfagyott végtagjait, de hiába. Blackburn a két kezén minden ujját elvesztette, és néhány lábujja is odalett, de végül túlélte a kalandot. Welchet eltemette, és hazatért Gloucesterbe, ahol már mindenki feladta a reményt, hogy még életben lehet.

Ujjak nélkül természetesen halászhajón nem dolgozhatott tovább, a gloucesteri közösség így összedobott neki 500 dollárt, ami akkoriban elég nagy összegnek számított, Blackburn pedig nem is herdálta el. A pénzből nyitott egy boltot a parton, ahol szivarokat, majd később alkoholt árult. Blackburn boltja népszerű volt a helyiek és az itt kikötő tengerészek körében is, hiszen a portékája mellett lenyűgöző történetei voltak, és rövidesen nyitott egy másik boltot is.

A legendás tengerész nem érte be ezzel, a tengerre is visszavágyott, és előbb 1897-ben hajózott el Dél-Amerikát is megkerülve egészen a Yukonig, hogy belevesse magát az aranylázba, majd a projekt kudarca után elkezdte tervezni az Atlanti-óceán átszelését. Nem ő lett volna az első, aki ezt megcsinálja, de ujjak nélkül természetesen még senki nem vállalkozott arra, hogy egymaga elvitorlázzon Európába. Blackburn viszont nemcsak vállalkozott, hanem meg is csinálta: egy átalakított vitorlással 62 nap alatt ért át Angliába.

És ha ez nem lett volna elég, 1901-ben megint átszelte az óceánt, ezúttal Portugáliába vitorlázott át, mindössze 39 nap alatt.

Két évvel később ismét nekiindult, de az időjárás és a testi korlátai ekkor már az útját állták. A következő évtizedekben egyre nehezebb lett a dolga, az állapota mellett az amerikai szesztilalom miatt is, de az alkoholcsempészettől sem riadt vissza, így mindig ki tudta szolgálni a helyi igényeket, és sikeres üzletember maradt. 1932-ben, 72 éves korában, újra fejébe vette az óceán átszelését, és el is kezdte tervezgetni a projektet, megvalósítani azonban már nem maradt ideje.

Howard Blackburn 1933-ban halt meg, a temetésére rengetegen mentek el Gloucesterből. Emlékét a róla szóló történetek mellett egy 1987 óta a Cape Ann félsziget körül megrendezett nyílt vízi hajóverseny is őrzi, egy Allen Estes nevű amerikai zenész pedig meg is zenésítette Blackburn sztoriját:

Források:capecodfishermen.org, Cape Ann Museum