2022. november 26. – 14:02
Az olimpia fővárosa – szerényen ez a kiírás fogadja a lausanne-i vasútállomáson az érkezőket, mint engem is, amikor elindultam a városban található olimpiai múzeumba. A jelző nyilván kelt némi disszonanciát, hiszen ekként előbb gondolna bárki Athénra, de persze megvan az oka, amiért így alakult. Az ókori olimpiák újraélesztését a párizsi történész, Pierre de Coubertin álmodta meg 1894 táján, az általa alapított Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) székhelye Párizsban volt, csak az első világháború idején költözött át Svájcba, aztán ott is ragadt a Genfi-tó partján, és az azóta eltelt több mint száz évben össze is fonódott az öt karika a város történelmével. Az állomás a hegyoldalban van, onnan egy kellemes sétával vagy a siklóval lehet eljutni a kikötőbe. A jó sok lépcsőt választottam, úgy értem el a tó partjáig, ahol van egy visszaszámláló óra, amely napról napra jelzi, mennyit kell várni arra, hogy ismét fellobbanjon az olimpiai láng – ezúttal Párizsban.
Ami először eszembe jutott az érkezés után, hogy Lausanne-nak van természetes illata. Nem olyan, mint egy jól behatárolható parfümé, de a villahatású társasházak kertjeinek virágaiból édeskés illat áradt még ősszel is. Jó volt mély levegőt venni, de eközben az egymás melletti elegáns villák is vonzották a tekintetemet. A másik, ami rögtön bevillant, az elegancia. A lefelé vezető utakon alig találkoztam autókkal, a tó partján voltak csak forgalmasabb kereszteződések. Az olimpiai múzeum is a tó partján van, ahol a széles park és a távoli hegyek kontúrjai még inkább emelik a helyszín rangját. A parkban a 2012-es londoni olimpia rekortánján akár le is futhatunk egy százméteres távot, de enélkül is gyorsan olimpiai hangulatba lehet kerülni.
Annyi előtanulmányt végeztem csupán, hogy két magyar szobrász alkotását állították ki a múzeum előtt, először ezeket néztem meg. Fodor-Lengyel Zoltán Ippon című alkotása és Mihály Gábor Kerékpárosok című műve bekerült a 20 kiválasztott közé. Egyébként csak át akartam adni magam az élménynek, és választ kapni arra, hogy
a 21. században, annak is a húszas éveiben mit lehet elmesélni egy múzeumban az olimpizmusról, a világ egyik legnagyobb eseményéről.
Arra nem számítottam, hogy hologramon ott fut majd mellettem Usain Bolt, de amikor a táskámat leadtam a bejáratnál, az ő szekrényét választottam. Jó sokan tettek előttem is így, ez látszik a neve U betűjén. Magyar sportolóról elnevezett szekrényt egyébként nem találtam, pedig alaposan körbenéztem.
A belépő újságíróknak ingyenes, egyébként 20 frank (nagyjából 8500 forint); az olimpiai bajnokok ingyen mehetnek be, miután kikeresték a nevüket egy nagy könyvből. A városhoz köthető nemzetközi szövetségek dolgozói is ingyen nézhetnek szét, ha emlékezni támad kedvük. Mivel először voltam ott, a jegy mellé adtak még egy USB-t rejtő kis kártyát, amelyen néhány fotót is elhozhattam, de persze itt mindenki fotózik.
Odaálltam a startvonalhoz, és elkezdtem az utazást. Az első teremben egy kis mitológiai visszatekintés fogadott, majd Zeusz után máris Coubertin újraépített, valósághűen berendezett dolgozószobájában találtam magam, ahol ha kihúztam a fiókot, felcsendült az olimpiai himnusz, ha megmozdítottam egy könyvet, akkor is olimpiai dallamokat hallhattunk, illetve az ikonikus mondatot a különböző helyszínekről, hogy a játékokat megnyitják. Coubertin báró szobája mellett kifeszítették a falra az első olimpiai zászlót, az olimpiai mozgalomnak ugyanis csak 1914-ben lett az öt földrész miatt az öt karika a szimbóluma. A Citius, Altius, Fortius (gyorsabban, magasabbra, erősebben) jelmondatot is gyorsan ki lehet szúrni.
A következő helyiségben megmutatták az olimpiai lángot, a stadionokba vivő fáklyákat, egy üvegszekrénybe helyezték el a kabalákat, például Misa mackót 1980-ból, Hodori tigrist 1988-ból. A falakra kifüggesztették a játékok plakátjait. Az 1984-es szarajevói téli olimpiánál önkéntelenül elidőztem kicsit, mert megrázó élménnyé vált, hogy a bobpályából szűk tíz év múlva lövészárok lett. Aki az érmek hatása alá akar kerülni, nem kell sokat bolyongania, a kollekciókat időrendi sorrendben állították ki. Kézbe nem lehet venni őket, üveg alatt vannak. A megnyitóünnepségek ikonikus kellékeit is szemügyre vehettem, a 2008 kínai dobból egy itt van, Pekingben ezekkel a sötétben világító dobokkal oldották meg a visszaszámlálást.
Ha a magyar sport nem lenne régóta olimpiacentrikus, akkor is keresném a magyarokat, ahogy az utánam érkező csehek vagy etiópok is elsősorban arra voltak kíváncsiak, a nemzetük bajnokairól mit tartott fontosnak kiemelni a NOB, ki váltott ki olyan hatást, hogy ebben a környezetben megemlékezzenek róla. Az 1896 óta eltelt időszakot hat szakaszra bontották, a fekete-fehér képekből, jelenetektől így értünk el a színesekig, illetve a jelenig.
Egy-egy korszak múltidézésében segített egy hatalmas kivetítő, amelyen a fontos momentumokat – nagy futást, nagy dobást, drámai célba érkezést – megjelenítették, de volt egy kis monitor is, amelyen az adott korszak szimbolikus sportolói jelentek meg, kisebb szöveges méltatással.
A magyarokról több is lehetett volna
Négy magyar életutat ismerhettünk meg angolul. Hajós Alfrédnál kiemelték, hogy az apja belefulladt a Dunába, ezért tanították meg úszni, és ez olyan jól sikerült, hogy 1896-ban mindjárt nyert is két aranyérmet (100 és 1200 méteren). A második igazi túlélőverseny volt, mert a 12 fokos, erősen hullámzó vízben kellett tempózniuk Athénban. Takács Károly jellegzetes arcéle is szembenézett velem a kis monitoron, a sztorija filmbe illő, hiszen a jobb kezét levitte egy gránát, ezért átvette a bal kezébe a pisztolyát, és a gyengébbik kezével nyert két olimpiát ötalakos gyorstüzelő pisztolyban. A győzelmi beszédét mindkétszer előre megírta. Papp László volt az első ökölvívó, akinek sikerült a triplázás, Gyarmati Dezső szintén triplázott, de ő nem zsinórban szerezte az aranyait, 1952 és 1956 után 1960-ból bronza van, 1964-ben állt ismét a dobogó tetején, de még 1968-ban is közel volt a sikerhez. 1976-ban pedig már mint kapitány kapott aranyérmet.
Itt azért maradt bennem hiányérzet jócskán, mert az ötszörös olimpiai bajnok tornász Keleti Ágnesről, a jelen legidősebb olimpiai bajnokáról nem találtam semmit. Pedig nemzetközileg is ismert, még karikatúrát is készítettek róla Olaszországban, amelyiken lerúgja a náci horogkeresztet, tavaly a századik születésnapjának híre is bejárta a világsajtót. Januárban már 102 éves lesz, a NOB eljött korábban hozzá forgatni Budapestre, de a múzeumban még egy képkocka sem volt róla. Keleti csellista akart lenni, nem tornász, de úgy is nyert öt aranyat, hogy az első olimpiáján megsérült.
Írásos leírást a közelmúlt emblematikus alakjairól, Egerszegi Krisztináról vagy Darnyi Tamásról sem találtam, de ők a képeken feltűntek úszás közben. Ahogy Szabó Katalin tornász is, aki Ecaterina Szabó néven 15 évesen négy olimpiát nyert 1984-ben Romániának, és Nicolae Ceaușescu ezért úgy jutalmazta meg, hogy a zágoni szobáját kifestették, miután hazatért Los Angelesből.
Egy ilyen múzeumban kicsit a hiánypótlás is lehet a cél. Nekem a lexikonokból volt csak ismerős az amerikai Ray Ewry neve, de arcképet mindeddig nem tudtam mellé társítani. Nyolc aranyérmet nyert, paralízises volt gyerekkorában, a betegségéből felépült, ezért biztatták a sportra, és az akkor nagy népszerűségnek örvendő helyből távolugrás egyik fenoménje lett. A képsorok azt is megmutatták, hogy kell ezt az azóta már nem létező sportágat elképzelni.
A filmek mellett kifejezetten nagy hangsúlyt kaptak a tárgyak a kivetítők előtt, mintha arra utalnának a tervezők, hogy ha ezek mesélni tudnának, mennyi gyötrelemről és győzelemről számolnának be. Az asszociációk beindítása nálam gyorsan ment, különösen, ahogy eljutottam a nyolcvanas évekhez.
Az 1988-as volt ugyanis az első olimpia, aminek 11 évesen minden közvetítését megnéztem. A miénk is az a család volt, amelyik Katarina Wittet és a korcsolyázását sokáig nem láthatta színesben, csak Gyulai István szavaiból képzeltem el a tűzpiros ruháját, és csak tanakodtam magamban, hogy a bézs vagy a türkiz vajon milyen szín is lehet. A szöuli nyári olimpia előtt vettünk színes tévét (természetesen Videotont), és élőben Borkai Zsolt aranyérmet hozó lólengésgyakorlatát láttam először, ha szellemképesen is, de már színesben. Egerszegi és Darnyi győzelmei is belém ivódtak, és az is, ahogy Sike András birkózó úgy játszadozik a bolgár Balovval, mint egy rongybabával. A nyári olimpiára kiadott olimpiai kalauzba írtam az eredményeket, azt is tudtam, hogy a súlyemelő Jacsó József hány kilóval lett ezüstérmes, a szakítás és a lökés eredményét is kapásból vágtam.
Ha a cipők mesélni tudnának
A súlyemelőemlékek előhívásához rögtön kaptam egy tárgyat: Salamanov cipőjét. 1988-ban még bolgár színekben nyert, később Szulejmanoglu néven török lett, és még kétszer (1992 és 1996) volt a 60 kilós súlycsoport legerősebb embere. Testsúlyának háromszorosát tudta felemelni, 148 centije miatt minidarunak nevezték. A cipője nem lehetett nagyobb, mint 36-os, és a sportág sajátosságaihoz alkalmazkodva, meglepően magas volt a sarka. Pár éve, 50 évesen halt meg májzsugorban, Isztambulban.
A múzeum tervezői a cipőkre egyébként is kimondottan rezonáltak, a hitleri fajelméletnek ellentmondó afroamerikai sprinter, Jesse Owens 1936-os cipőjét is megszerezték és kiállították, nekem pedig mínusz ötfokos hideg futkosott a hátamon, mert meglepően kicsinek tűnt, körülbelül negyvenegyesnek. A cipőt amúgy az Adidas gyártotta, de még a három csík hiányzott róla.
Egy másik sprintersztár, Carl Lewis 1984-ben viselt cipője már egészen más anyagból készült, a bőrt felváltotta a textil. Az egyedi tartással futó Michael Johnson aranyszínű cipőjéről is lehetne áradozni, milyen világcsúcsokat ért el benne 200 és 400 méteren 1996-ban. A magasugrást forradalmasító Dick Fosbury cipőjénél és a hegyes szögeknél is érdemes megállni egy pillanatra, de a teniszező Rafael Nadal is adott egy párat a múzeumnak. Usain Bolt cipőjével nem találkoztam, de az atlétáját, amiben a 2008-as világcsúcsot elérte, természetesen központi helyre tették.
A győztesek mellett odafigyeltek azokra is, akik csak kijutottak, hiszen Coubertin rendre a részvétel fontossága mellett érvelt. A hétszeres olimpiai bajnok úszó, Mark Spitz nadrágja mellett így felfedezhettem Erik Moussambainét, vagyis az Angolnáét, aki a 2000-es olimpián minden erejét megfeszítve ért célba 100 gyorson, másodpercekkel elmaradva attól az időtől, amivel benevezték, és amit a többiek lazán megúsztak. A jamaicaiak bobját, Eddie, a Sas sílécét is közszemlére tették, mindkét történet ismerős lehet a mozikból.
Sőt, ott van a falon a pekingi uszodának az az eleme, amelyhez Michael Phelps és a szerb Milorad Čavić beérkezett. Úgy tűnt, hogy az amerikai nagy meglepetésre veszít 100 pillangón, úgy csaptak be a célba, mintha a riválisa előbb lenne, de végül Phelps jobb technikájának köszönhetően egy századdal nyert – azt a falat érte el hamarabb, amelyet aztán idehoztak. És persze van egy csomó labda – a baseballtól a futballig –, diszkosz, gerely, pisztoly, íj. Azt a labdát is kiállították, amelyikkel a lengyelek legyőzték a magyarokat 1972-ben, ha ezen a mérkőzésen döntetlent játszanak, akkor mindkét csapat aranyérmes lehetett volna. (A bronzon így osztozott az NDK és a Szovjetunió.)
Az interaktivitásra is gondoltak, kipróbálható, milyen nehéz a biatlon, vagy éppen milyen felszökkenni a dobogó tetejére. Vannak más játékok is, és eközben folyamatosan mennek a nagy jelenetekről a képkockák, egy pillanatra felvillant például a magyar női kajaknégyes is. Úgy elbambultam, hogy észre sem vettem, nem is az első figyelmeztetést kapjuk, hogy a tárlat hatkor zár, már jóval több mint két órát bent töltöttem. Kifelé menet majdnem elsuhantam a már említett Witt ruhája mellett, de a szemem sarkából szerencsére kiszúrtam. Amit még nem láthattam színesben 1988-ban, ott volt előttem életnagyságban, szinte széles vásznon vörösben és feketében, amiben Carmenné változott a jégen.