Az olimpiai futballdöntő, amelyen a döntetlenért mindkét csapatnak aranyérem járt volna

Magyarország futballcsapata úgy érkezett az 1972-es müncheni olimpiára, hogy az előző két olimpiai bajnoki cím után sikerülhet a mesterhármas, ami még egyetlen más nemzetnek sem jött össze korábban. A német szervezők a két csoportkörös lebonyolítás mellett döntöttek, és szakítottak azzal, hogy a 16 résztvevőből a csoportmeccsek után a nyolc továbbjutó egyenes kieséses rendszerben mérkőzzön meg egymással. A magyar csapat 1968-ban úgy lett az olimpia legjobbja, hogy európai csapattal először a döntőben találkozott, a bolgárokat akkor simán meg is verte.

1972-ben, Münchenben sokkal nehezebb volt a magyar válogatott útja a döntőig. Irán (5–0) és Dánia legyőzése (2–0) mellett belefért a brazilok elleni 2–2, a második csoportkörben pedig előbb a keletnémeteket (2–0), majd az izraeli sportolókat ért terrortámadás miatt elcsúsztatott időpontban a nyugatnémeteket (4–1) is legyőzte Illovszky Rudolf csapata, hogy aztán Mexikó ellen (2–0) biztosítsa be a helyét a fináléban.

A másik ágról kisebb meglepetésre a lengyelek jutottak el a döntőig. Illovszky jobban örült volna a nem túl jó formában lévő szovjeteknek, mert őket nem gondolta olyan kompakt csapatnak, mint a gyors és technikás lengyeleket. A lengyel kapitány, Kazimierz Górski azt nyilatkozta még az összecsapás előtt, hogy a magyar csapat legutóbbi mérkőzéseire mindig megfigyelőket küldtek, és az általuk szerzett tapasztalatokkal felvértezve az eddigiektől eltérő, új taktikát dolgoztak ki, amivel meglephetik a címvédőt.

A találkozót a müncheni Olimpiai Stadionban bonyolították le szeptember 10-én, vagyis napra pontosan ötven éve. A döntőnek komoly utóélete lett, de egészen különös, hogy nem a lefújás után, hanem inkább az elmúlt években. Az első félidőben Váradi Béla góljával a magyarok 1–0-ra vezettek, a szünet után három perccel jött az egyenlítés, a 68. percben a lengyelek Kazimierz Deyna második találatával megfordították a meccset. Mivel a magyarok ezután nem jutottak el veszélyes helyzetekig, Lengyelország legnagyobb sikerét elérve olimpiai bajnok lett. (Bővebb összefoglaló itt található.)

A lengyelek előre felajánlották a döntetlent

A csapat csatára, Kű Lajos tárta fel, hogy egy döntetlennel mindkét csapat aranyérmes lehetett volna, és a lengyelek jelezték is a magyar játékosoknak az öltözőfolyosón, hogy nekik megfelel az iksz, és az érvényben lévő versenykiírás szerint akkor mindkét ország ünnepelhet. A furcsa helyzetet az szülhette, hogy a tizenegyesrúgásokat 1970-ben vezették be, de ezen a tornán még nem alkalmazták, ezért a megosztott érmek mellett határoztak az olimpia szervezői, de erre a FIFA is rábólintott, nem volt más mechanizmus a győztes meghatározására döntetlen esetén.

Kű szerint a válogatott védőjének, Páncsics Miklósnak fel is vetették a döntetlen és az éremosztozkodás lehetőségét, ő azonban elutasította, mert úgy gondolta, önerőből is meglehet az arany, legyőzhetők a lengyelek.

Az egy nappal korábban lejátszott bronzmeccsen a szovjetek 2–0-ra vezettek, de a keletnémetek kiegyenlítettek, a hosszabbítás sem hozott döntést, és mindkét csapat megkapta a bronzérmet. A szovjetek orvosa, Szavelij Misalov évekkel később elmondta, hogy mivel ő tudott németül, ő közvetítette a kollégáján keresztül a lengyelekéhez hasonló ajánlatot, amibe végül beleegyeztek, és Blohinék nem voltak elégedetlenek, hogy végül egy döntetlennel kaphatták meg a harmadiknak járó érmet.

A magyar csapatból később más is megerősítette Kű szavait, Vépi Péter szerint viszont akikkel tárgyaltak a lengyelek, azok nemet mondtak nekik. Dunai Antal azonban nem emlékszik a megkeresésre, szerinte csak a döntő után jöttek ezek a hangok.

„Amikor hátrányban voltunk, már mi mutattuk az ikszet. Bajnokok akartunk lenni, engem az ezüstérem nem is érdekelt, el is ajándékoztam, amikor hazajöttem. Leforrázva álltunk a dobogó második fokán, azóta látjuk csak, mekkora eredmény az”

– magyarázta a Telexnek a később disszidáló, és a Bruges-zsel az 1978-as BEK-döntőben is szereplő Kű.

A korabeli tudósítások közül egyébként egyik sem utal arra, hogy a döntetlennel mindkét ország ünnepelhetett volna. Meglehetősen kritikusan tekintettek a csapat teljesítményére, még ha a második hely alapvetően nem volt is rossz eredmény. Íme, egy csokorra való a korabeli kommentárokból.

Dávid Sándor a Népsportban azt írta, olyan érzése volt, mintha zsebre dugott kezű magyar futballistákat látott volna a pályán, akik nem küzdenek, miközben más sportolók az utolsó tartalékaikat mozgósították egy olimpián, mert az soha vissza nem térő alkalom.

Zsolt Róbert, Magyar Nemzet: „Nem is olyan régen még a mindennapos edzés sem volt természetes a futballban. Illovszky pedig naponta kétszer dolgoztatta meg a játékosokat. De párhónapos derekas munkával nem lehet egy évtized mulasztását pótolni.

Ha majd minden klubban rendszeresen, esztendőkön át folyik a mai követelményeknek megfelelő felkészülés, akkor mások lesznek az eredmények. Tehetségesek, ügyesek a mi labdarúgóink, csak ki kell hozni – és ha szükséges – ki kell kényszeríteni belőlük a maximumot.”

A kontextushoz annyi mindenképp hozzátartozik, hogy 1969-ben a csehszlovákok 4–1-re nyertek a magyarok elleni pótselejtezőn, és nem jutott ki a csapat a vb-re, ami nagy sokk volt, és már akkor ráébredtek sokan, hogy valamin változtatni kell, ha a focink a világ élmezőnyében szeretne maradni. Zsolt úgy elemzett még, hogy az NDK és a Dánia elleni mérkőzést csupán az eredmény dicséri – a brazil juniorok elleni 2–2-re azonban nem lehetünk büszkék.

Vándor Kálmán a Népszavában így fogalmazott: „Érthetetlennek tűnik, hogy jól képzett labdarúgók ilyen szétesően, ennyire fejetlenül játsszanak egy olimpiai döntőben, ahol a papírformaesélyek teljes mértékben mellettünk szólnak.” Azt is megállapította, hogy az egységes, ütőképes szerkezeti felépítettség hiányzott a csapatból. Egyébként is, helyesebb tizenegyről beszélni, nem pedig csapatról – írta.

Népszabadság: „A magyar csapat veresége csalódást okozott, de erre talán inkább szükség volt, mint a győzelemre. A siker csak késleltette volna a haladéktalan áttérést az igazán korszerű futballra, amelytől a magyar labdarúgók még nagyon messze vannak.”

A Népsport azt fejtegette, hogy a küzdeni akarás sem mutatkozott meg úgy a mieink játékában, mint ahogy azt eddig láttuk az olimpián. Mintha megbabonázták volna a csapatot, mintha valami súly nehezedett volna rájuk, amely lefékezte lendületüket. „Rossz volt nézni, hogy azok a fiúk, akik két vagy négy nappal ezelőtt még kitűnően játszottak, ilyen esős és szeles körülmények között, ilyen játékkal tesznek pontot a nagyon szép sorozat végére.”

Sir Stanley Rous, a FIFA elnöke egyetlen mondatban összegzett:

„Megérdemelten nyertek a lengyelek, ilyen gyenge magyar csapatot nagyon-nagyon régen láttam.”

Magyarország 1972-ben részt vehetett a nyári Európa-bajnoki négyes döntőben, amelyen a negyedik helyen zárt, Kű akkor is gólt szerzett. Az 1974-es vb-re azonban nem jutott ki a csapat, mert hazai pályán nem tudta megverni a svédeket. A lengyelek ellenben nemcsak kijutottak, hanem bronzéremmel fejezték be a tornát. Olimpiai döntőre azóta sem volt esélye a magyar futballnak, a részvétel is mindössze egyszer sikerült, 1996-ban.