A Parlament épülete minden nemzet szempontjából szimbolikus, hiszen itt születnek az adott ország életét meghatározó törvények. Persze nem mindegyik jut el a nemzetközi ismertség szintjéig, mint mondjuk a washingtoni Capitolium, a londoni Westminster-palota, a berlini Bundestag – vagy épp a budapesti Parlament, ami egyértelműen Magyarország egyik legismertebb épülete a határainkon túl.
Bár az csak legenda, hogy a Queen énekese, Freddie Mercury szerette volna megvenni (igazából csak viccelődött a Dunáról, egy csónakból látva a Parlamentet), tény, hogy a Steindl Imre által tervezett épület lényegében minden Budapesten járó figyelmét felkelti. Sőt, még alternatív módon is terjed az épület szépsége, hiszen bekerült a világszerte már jóval több mint 30 millió példányban elkelt Civilization-játéksorozat hatodik kiadásába csodaként, Országház néven.
Nem sok kellett volna viszont ahhoz, hogy a most látható 96 méter magas, 17 745 négyzetméter alapterületű hatalmas, a világ harmadik legnagyobb parlamenti épületének számító, neogótikus palotaszerű épület helyett valami egészen más, akár egy keleties hatású épületet kapjon az Országgyűlés.
Sokadik nekifutás
Arról, hogy saját épületet kapjon az Országgyűlés, már 1830 környékén is volt komolyabb gondolkodás, több körben is nekifutottak a megvalósításnak, de végül csak öt évtizeddel később oldódott meg a kérdés.
1839–1840-ben Pollack Mihály József nádor felkérésére készített egy tervet, ám a firenzei reneszánsz palotákra hajazó épületből nem lett semmi. 1844-ben rendes pályázatot írtak ki, akkor a mai Erzsébet tér helyére gondolták az épületet, de hiába érkezett be több – szám szerint 42 – pályamű, az 1848-as forradalom és szabadságharc elsodorta azt, hogy a következő, 1847–1848-as országgyűlés el tudja bírálni őket. Ezzel együtt a tervek nagy része is megsemmisült, jórészt csak olyanok maradtak meg, amelyeket ilyen-olyan helyeken a pályázattal párhuzamosan megjelentettek, bár nem tudni, hogy az ilyen tervek közzététele egyúttal azok pályáztatását is jelentette-e.
Az Országgyűlés épületének gondolata napirenden maradt, de 1861-ben csupán egy ideiglenes képviselőház építéséről döntöttek, amit 1865-ben, Ybl Miklós tervei alapján kezdtek építeni a Főherceg Sándor utcában. Ezt ma már Bródy Sándor utca néven kell keresnünk a térképen, de szerencsére nemcsak az utca, hanem az épület is megvan: ma a Budapesti Olasz Kultúrintézet működik benne. Érdekesség, hogy az épületet rohamtempóban, alig 11 hónap alatt húzták fel.
Az állandó országgyűlési épület pályázatához csak 1880-ban jutottak el végérvényesen, ekkor döntöttek a pályázat kiírásáról, amire 1882-ben került sor, a leadási határidőt pedig 1883. február 1-jében jelölték meg.
Hivatalosan nemzetközi volt ugyan a pályázat, a felhívás egy kivételével csak magyar nyelvű lapokban (A Hon, Budapest Közlöny, Épitési Ipar, Ellenőr, A Magyar Mérnök- és Épitész-Egylet Közlönye, Egyetértés, Pesti Napló) jelent meg; az az egy kivétel a német nyelven írott Pester Lloyd volt. Így papíron nem zárták ki ugyan a külföldi tervezőket, de a magyar építészek jelentős előnyhöz jutottak.
A feltételek között több terem funkcióját is meghatározták (a méretüket viszont nem), kiadták, hogy az épület főhomlokzatának a Duna felé kell néznie, illetve hogy a terveknek neoreneszánsz, neogótikus, neobizánci vagy neoromán stílusban kell készülniük.
A megadott határidőre 19 pályamű érkezett be – valójában 20, de egyet határidőn túl adtak le, így azzal nem igazán foglalkoztak. A korlátozott kiírás miatt főként ismert magyar és osztrák tervezők jelentkeztek. Ez a szám egy Parlament esetében meglehetősen alacsonynak számít, 40 évvel korábban több mint kétszer ennyi jelentkező volt, a német Reichstag pályázatára pedig, pár évvel a magyar pályázat előtt, több mint 180 pályamű érkezett. Részben ez is lehetett az oka a mérsékelt érdeklődésnek, a legtöbb európai építésziroda ugyanis rengeteg energiát ölt a Reichstag terveibe, és nem akartak egy újabb nagy projektbe fogni.
Keleti nyitás
A jelentkezők között ott volt például a Rumbach utcai zsinagóga tervezője, Otto Wagner, aki az egész Bécset behálózó Stadtbahn állomásépületeivel az osztrák főváros képi világához is nagy mértékben hozzájárult. Vagy a számtalan ismert budapesti épületet, például a New York-palotát, a Néprajzi Múzeumot, a Műegyetem központi épületét, a Fővárosi Törvényszék épületét, illetve a Budavári Palota átépítésének egyes részeit tervező Hauszmann Alajos. Szintén adtak be pályázatot az akkori legnagyobb közép-európai színházépítő cég tulajdonosai, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer – ők tervezték a Vígszínházat, a Budapesti Operettszínházat, a kecskeméti Katona József Színházat, valamint a Szegedi Nemzeti Színházat is.
A Millenniumi emlékmű, a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum tervezője, Schickedanz Albert is összeállt a többek között az Andrássy út több palotáját, a Kozma utcai izraelita temető ravatalozóját, illetve a Chevra Kadisa Aggok Menházát (ma az Uzsoki Utcai Kórház Krónikus és Rehabilitációs Belgyógyászati Osztályai) tervező Freund Vilmossal.
A Deák Ferenc síremlékét és a Kossuth-mauzóleumot is tervező Gerster Kálmán egy viszonylag kisebb, de annál érdekesebb épülettel pályázott, míg Palóczi Antal egyedüliként egy nem szimmetrikus tervvel hívta fel magára a figyelmet. Természetesen a pályázók között volt a végső győztes Steindl Imre is, bár érdekes, hogy az általa beadott pályamű és a végleg megvalósult megoldás nem teljesen egyezik, mondhatni, átdolgozták a neogótikus műremeket.
Neobizánci terveket egyedüliként Gerster készített, talán ez a munka tér el leginkább a többitől. A legtöbben neoreneszánsz terveket adtak be, ketten a neogótikus stílust választották, a neobizánci mellett neobarokkból is csak egy terv készült.
A bírálat reggelén megjelenő Magyar Hírlap külön méltatta is ezért Gerstert, és úgy sejtették, ott lesz a díjazottak között:
„addig is amíg alkalmunk lesz a pályaművekkel behatóbban foglalkozni, annyit mondhatunk, hogy legalkalmasabb és legtetszetősebb erre a bizánci stylü terv. Nemcsak azért vagyunk e terv mellett mert e styl egyáltalán nem oly elkoptatott, mint a többiek, hanem főleg azért mert leginkább megfelel a magyar izlésnek és román motívumaiban van valami a régi magyar építkezésekből, ami által az képezheti legbiztosabb alapját a magyar stylnek. De mindezektől eltekintve is azért tartjuk még e tervet a legalkalmasabbnak a kivitelre, mert egyszerű, díszes és impozáns külsője mellett oly kitűnő berendezéssel dicsekszik, minőt a többi terveknél nemigen találunk.”
Mivel a lap egyértelműen leírja, hogy Gersteré a neobizánci terv, így több mint valószínűsíthető, hogy a közvéleménnyel együtt a bírálók is tisztában voltak azzal, hogy az elvileg névtelenül, jeligékkel leadott pályázatok nagy része kitől érkezett, amivel egyébként pont a jeligés lebonyolítás lényege veszett el.
A hivatalos indoklás szerint amúgy Gerster terve is tetszetős volt – dicséretet is kapott –, de az épület méretei nem tudták volna kiszolgálni az Országgyűlés igényeit – mármint az akkoriéit, hiszen az idő tájt még alsó- és felsőházi teremre is szükség volt, ma már csak az alsóházét használják a Parlamentben.
A 19 beérkező pályázat közül nem mind maradt fenn, de ami kiállta az idő próbáját, az ma is megtekinthető a Levéltár honlapján, többet pedig az Országház Filmműhely YouTube-csatorna egyik videója is bemutat, 3D-ssé alakított látványtervekkel.
A győztest is fel kellett turbózni
1883. április 22-én hirdették ki a pályázatok elbírálásának eredményét, de az Ybl Miklós, Pártos Gyula, Hieronymi Károly és Pilisi Neÿ Béla alkotta bírálóbizottság hamar leszögezte, hogy a benyújtott tervek között egy olyan sem volt, amelyet változtatás nélkül elfogadhatónak találtak volna.
Egészen a végső szavazásig hivatalosan csak a pályázatok jeligéit ismerték a bírálók, a hozzájuk tartozó építészt nem, de mint feljebb taglaltuk, ez nem biztos, hogy tényleg így volt. Az Alkotmány I. és a Patres conscripti jeligével leadott pályázatok 19-19 szavazatot kaptak, ezek Steindl Imre és Hauszmann Alajos munkái voltak. A második helyre 16-16 szavazattal Schickedanz Albert és Freund Vilmos kettőse, illetve a magyar Kallina Mór és Bernt Rezső által segített Otto Wagner került.
Steindl Ybl Miklós és Schulek Frigyes mellett talán a 19. század végének legmeghatározóbb építésze volt: mire kiírták az Országház pályázatát, már az ő nevéhez kötődtek a Margit híd hídfőinek, a mai Múzeum körúti ELTE-épületeknek, a mai Állatorvostudományi Egyetem épületének tervei is.
A neogótikus stílus választása viszont nagy vitát váltott ki, sokak szerint ennek semmiféle múltja és hagyománya nem volt Magyarországon, de pár módosítás elvégzésével mégis ez nyert.
Ami az átdolgozást illeti, az elbíráló bizottság egy plusz emelettel, két főtoronnyal toldotta meg az eredeti terveket, míg az üléstermek fölé tervezett kupolákat csúcsosabb tornyokra cserélte le. Az egyszerű volt: már a pályázatban is az szerepelt, hogy
„A benyujtott terv szerint emelendő országház a leghatalmasabb épület lesz a Duna egész mentén”.
„A bírálatban dicsérték a rakparttal való kapcsolat remek megoldását és sok más pályázóval ellentétben a díszlépcső, az üléstermek és társalgók, valamint a hozzájuk kapcsolódó termek kiváló elrendezését” – írja az eredményről Az Országház építéstörténete című könyvében Andrássy Dorottya.
Hivatalosan egyébként Steindl sem nyert, csak négy díjazottat hirdettek a pályázat után, majd Steindlt megbízásos úton kérték fel a tervek átdolgozására. Az épület hossza így 260-ról 265 méterre nőtt, a szélessége 115 helyett 123 méter lett, és ezzel természetesen az alapterülete is növekedett. Az eredetileg tervezett 14 rendes és 4 világítóudvar helyett végül csak 10 udvar lett, és a pluszként bekerült emelet miatt csökkentették az egyes szintek magasságát is.
Steindl végül a pályázaton kapott 5000 forintos díjazás mellé a végleges építési költség 4,7 százalékát kapta fizetésként, ez kerekítve 450 ezer forintot hozott neki akkoriban.
