A színes tévé megjelenése előtt évtizedekig úgy tartották a tudósok, hogy az álmaink alapvetően fekete-fehérek

Sokan nem emlékeznek az álmaikra, a tudomány jelenlegi állása szerint azonban álmodni mindenki szokott, még azok is, akik később sosem tudják felidézni ezt. Az viszont, hogy miért, mit álmodunk, és hogy pontosan hogy néznek ki az álmaink, már összetettebb kérdés. Pont emiatt ért váratlanul, amikor a Persona 5 című videójátékban az egyik iskolai tesztkérdésnél – ne kérdezzék, hosszú lenne elmagyarázni – azzal szembesültem, hogy a játék szerint

a színes televíziózás megjelenése előtt az emberek jellemzően fekete-fehérben álmodtak, és az álmaik csak ezt követően lettek újra színesek.

Nem lepődünk meg, ha erre ön is felhúzta a szemöldökét, és képtelenségnek tartja az egészet, ám az a helyzet, hogy a játékot fejlesztő japán Atlus stúdió kreatívjai nem egy légből kapott elmélettel próbálták meg felduzzasztani a főszereplőt megizzasztó kérdések listáját. Az álmok szakirodalmában tényleg komoly szerepet játszik a fekete-fehér média, de könnyen lehet, hogy az ilyen filmek és tévéadások nem magukra az álmokra, hanem inkább az emberek álmokról való gondolkodására gyakoroltak hatást.

Az álmok színes hullámvasútja

Azzal alighanem mindenki tisztában van, hogy alvás közben meghökkentően élethű élményben lehet részünk, melyet az audiovizuális élmény mellett szagok és ízek is kiegészíthetnek, és akár még fájdalmat, vagy gyönyört is érezhetünk álmunkban. Ha pedig még a tudatunkra is ébredünk álmunkban, akkor pláne valóságosnak érezhetjük a helyzetet, nem véletlen, hogy a tudatos álmodásnak megvan az a kockázata is, hogy elkezdjük megkérdőjelezni a minket körülvevő valódi világot.

Ennek ellenére sokszor úgy sem tudjuk megmondani, hogy pontosan hogy nézett ki egy álmunk, ha emlékszünk rá, azt meg aztán végképp nem, hogy színes volt-e, vagy sem. Elsőre biztosan mindenki számára evidensnek tűnik, hogy az álmai színesek, hiszen a minket körülvevő világ is az, mindent így ismerünk meg, azaz semmi nem indokolja, hogy az álmainkban ne ugyanez legyen a helyzet. A 20. század előtt nem is igazán merült fel ettől eltérő álláspont, többek közt Arisztotelész és Descartes, de még a 19. században alkotó Freud és több kortársa is színes álmokról számoltak be. A századfordulót követően viszont valami megváltozott,

az '50-es évekre pedig odáig jutottunk, hogy a korábbi leírások ellenére a tudóstársadalom egyetértett abban, hogy az álmok alapvetően fekete-fehérek.

Ennek fő katalizátora egy 1942-ben megjelent, nagy hatású tanulmány volt, melyben egy Warren C. Middleton nevű pszichológus 277 egyetemi hallgatót kérdezett az álmairól. A válaszadók több mint 70 százaléka mondta azt, hogy ritkán, vagy sosem látott színeket az álmaiban, és mindössze 10 százalék válaszolt úgy, hogy gyakran, vagy nagyon gyakran tapasztal ilyesmit. Mivel akkoriban számos más kutatás is a monokróm álmok tézisét támasztotta alá, az álmokkal foglalkozó kutatók a színes álmokat az érzelmeinkre nagy hatást gyakorló eseményekkel azonosították. Az argentin pszichoanalízis atyjának számító Ángel Garma azt is felvetette, hogy az ánuszhoz kötődő elfojtott vágy és szorongás állnak a színes álmok hátterében.

A '60-as években aztán egyre gyakrabban kezdtek el megint színes álmokról beszámolni az emberek, miután több kutatásban is közvetlenül a REM fázisból ébredés után faggatták a résztvevőket az álmaik színéről. 1970-ben pedig már az is felmerült, hogy minden álom színes lehet. Mára egyértelműen ez az uralkodó nézet, senki nem kérdőjelezi meg a színek jelenlétét (sőt, dominanciáját), így a kutatók nem is nagyon foglalkoznak már a témával. Egy Eric Schwitzgebel nevű amerikai filozófus 2001-ben Middleton korábbi kutatását is megpróbálta reprodukálni, ebből pedig az derült ki, hogy az amerikai egyetemisták körében jelentősen nőtt a színes álmokról szóló beszámolók mennyisége.

A fekete-fehér média fontos lehet…

A néhány évtized alatt bekövetkező éles váltások megfejtése kemény diónak tűnik, ám létezik rá kézenfekvő magyarázat, méghozzá pontosan az, amit a Persona 5 kész tényként tálal. A 20. század első fele a fekete-fehér média aranykora volt – a színes fényképészet sem volt még igazán elterjedt, az ekkoriban megjelenő mozgóképek pedig évtizedeken át túlnyomórészt fekete-fehérek voltak. A ‘30-as években a technicolorral készült Elfújta a szél, illetve az Óz, a csodák csodája is rettentően népszerű lett, de a színes film végleges térhódítására az ’50-es évekig kellett várni, a fekete-fehér filmek pedig még ezután is évekig komoly tényezőnek számítottak a filmiparban.

A fekete-fehér média fontos kulturális tényező volt, és fontos szerepet játszott az emberek mindennapjaiban, így nem tűnik valószínűtlennek, hogy az álmaikat is befolyásolhatta. Ezt az elméletet támasztja alá az ún. Tetris-hatás is, melynek lényege, hogy ha valaki nagyon sok időt tölt egy bizonyos tevékenységgel, az előbb-utóbb a gondolataira, sőt, az álmaira is kihatással lehet. A jelenség nevét adó Tetris esetében ez álmainkban potyogó Tetris-elemek – egészen pontosan tetrominók – képében jelenhet meg,

itt meg abban, hogy az eredeti Frankenstein megnézése után fekete-fehér rémálmokban üldöz minket Frankenstein rémes szörnye.

Sokan úgy gondolták, hogy akármennyire is nagy volt a kulturális hatása a fekete-fehér médiának, ez nem befolyásolhatta az álmainkat úgy, hogy egyébként színes világ vesz körül minket. Szerintük nagyobb szerepet játszott a fekete-fehér álmok tündöklésében, hogy a '60-as évektől a kutatók közvetlenül ébredés után, sokszor a REM fázisból felébresztve faggatták ki a kutatások résztvevőit. Ezt megelőzően véletlenszerűen, gyakran a nap közepén kérdezték meg az embereket az álmaikról, amikorra simán elfelejthették, hogy milyen színűek voltak az álmaik, és hasraütésszerűen, a külső befolyásoktól sem mentesen válaszolhattak a kérdésre.

Ennek az elméletnek egy 2008-ban megjelent kutatás járt utána, melyben Eva Murzyn mindkét módszert alkalmazva próbált igazságot tenni a kérdésben. A kutatás során harminc 25 év alatti, és harminc 55 év felett embert kért meg arra, hogy töltsenek ki egy kérdőívet az álmaik színéről, illetve arról, hogy gyerekkorukban mennyit tévéztek. A résztvevőket aztán arra kérte, hogy ébredés után minden reggel egy naplóban vezessék az álmaikat. Mint kiderült, a két különböző módszer között nem volt szignifikáns különbség, azaz nem az új módszertan állt a változás hátterében.

Murzyn kielemezte az így kapott adatokat, ez pedig meglepő módon ugyancsak azt támasztotta alá, hogy a fekete-fehér adás szerepet játszhatott a fekete-fehér álmokban. A 25 év alattiaknak kevesebb mint 5 százaléka számolt be monokróm álmokról, és azoknál az 55 év felettieknél sem nőtt számottevően ennek mértéke, akik gyerekkorukban már színes adásokat néztek. Azoknál viszont, akik csak fekete-fehér adásokat néztek gyerekként, durván a negyedük mondta azt, hogy ez évtizedekkel később is megjelenik az álmaikban. A kutató akkor úgy fogalmazott, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy a gyerekkorunkban lehet egy olyan kritikus időszak, amikor a filmek komoly hatással vannak az álmainkra.

…de nem úgy, ahogy gondoljuk

Azt ugyanakkor Murzyn is beismerte, hogy bár a kutatás tovább erősíti a média hatását, továbbra sem lehet egyértelműen megmondani, hogy ez magukat az álmokat változtatja meg, vagy azt, ahogy utólag rekonstruáljuk őket, pedig ez nagyon fontos különbség. Pláne mert nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy az álmaink színskála szerinti beskatulyázása eredendően rossz gyakorlat. Erre a korábban már emlegetett Schwitzgebel mutatott rá, aki egy 2002-es tanulmányban részletesen foglalkozott a témával.

Schwitzgebel a regényeket hozta analógiaként, melyekre ugyancsak nem lehet sem színesként, sem fekete-fehérként hivatkozni. Dacára annak, hogy gyakran implicit, vagy akár explicit hivatkozások vannak a szövegben a színekre, sokszor kizárólag az olvasón múlik, hogy pontosan hogy képzel el egy adott jelenetet. Sőt, még a konkrét leírások esetében is elég nagy mozgástere van a képzelőerőnknek, hiszen egy színnek elég sok árnyalata lehet. Olvasóként ráadásul legtöbbször egyáltalán nem is gondolkodunk a színeken, valószínűleg elég kevesen vannak azok, akiknek olvasás közben színes filmhez hasonló képsorok játszódnak a fejében.

Ha végiggondoljuk a helyzetet, ugyanez igaz az álmokra is. Lehet, hogy reggel részletekbe menően emlékszünk arra, hogy mi történt az álmunkban, és azt el is tudjuk mesélni, ám arra jó eséllyel nem emlékszünk, hogy milyen színű volt az álmunkban látott világ. Ha viszont valaki megkérdezi, hogy milyen színű volt az álmunk, manapság magabiztosan vágjuk majd rá, hogy színes, hiszen semmi okunk nincs arra, hogy mást feltételezzünk.

Pont emiatt nem is igazán lehet megmondani, hogy milyen színűek az álmaink, legfeljebb azt jelenthetjük ki, hogy jelen állás szerint azt gondoljuk, hogy színesek.

Ez a bizonytalanság egyébként nemcsak az álmainkban, hanem a tudatos gondolkodásunkban is megjelenik, nem véletlenül tűnik fel minden évben új szenzációként az interneten az afantázia, vagyis az az állapot, ahol az illető nem, vagy csökkent mértékben képes vizualizálni, vagyis képként elképzelni az emlékeit. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pszichológiai Intézetében tavaly külön program indult a jelenség feltárására, melyhez egy részletes kérdőív is tartozik (ezt itt lehet kitölteni), de legegyszerűbben úgy lehet tesztelni, hogy az ember becsukja a szemét, és megpróbál elképzelni egy almát.

Ha kép helyett az alma inkább egy absztrakt, szavakkal körülírható fogalomként jelenik meg a tudatában, akkor nincs kizárva, hogy önt is érinti valamennyire ez az állapot. Ezt persze kizárólag ennyi alapján nem lehet megállapítani, többek közt azért sem, mert akármit is lát az ember, annak értelmezése és leírása kizárólag a saját tudatán múlik. Ez az értelmezés pedig, ahogy az álmok esetében, úgy itt is jelentősen eltérhet a valóságtól.