Japán egyik legkülönlegesebb része a Nagaszakitól nagyjából 14 km-re délkeletre található elhagyatott sziget, amelyet a profilnézete miatt Hadihajó-szigetnek is szoktak nevezni. Valójában Hasima a sziget neve, és kulcsszerepe volt a japán iparosodásban. Ma elsősorban az elhagyatott épületei miatt számít népszerűnek az egyik Bond-filmben is felbukkanó egykor zsúfolt bányászváros, amelynek kényszermunkát rejtő múltjával még nem igazán tudott szembenézni Japán.
A japán partoktól nem messze található sziget első ránézésre inkább tűnik egy ismeretlen, háborúból visszamaradt romnak vagy valami katasztrófa helyszínének, mint a természeti erők alatt meghajolva hanyatlásnak induló helynek. A több évtizeden át tájfunok, óriási tengeri hullámok által megtépázott betonházak viszont nem csak a látványuk, hanem kettős, megosztó történetük miatt is érdekesek.
Az iparosodás emelte ki a vízből
A 63 ezer négyzetméter, vagyis 6,3 hektár területű sziget nem valami nagy – nagyjából a Hévízi-tó másfélszereseként kell elképzelni. Sokáig teljesen lakatlan volt, meredek szikláit pár növény borította, egészen addig, amíg az 1800-as évek elején felfedezték, hogy a Hasima a többi környékbeli szigettel együtt feketekőszénben gazdag. A kitermelést eleinte a szigetek nagy részét megkaparintó Fukahori család kezdte meg a helyi lakosoknak munkát adva, de ahogy az 1800-as évek közepétől elkezdett nőni a szén iránti kereslet, rájöttek, hogy növelniük kell a kapacitást.
Egy skót vállalkozó, Thomas B. Glover segítségét kérték, aki modern, Nagy-Britanniában is használt technológiai alapokra helyezte az addig lényegében csak kézi erőt és csákányt használó álló, kisebb-nagyobb gödrökig jutó helyi szénbányászatot. Neki köszönhetően 1869-ben már 45 méteres mélységig jutottak a szénbányászok.
Mivel rendkívül jó minőségű szenet tudtak a felszínre hozni, a Fukahori család rendesen megszedte magát – az 1800-as évek végén, 1890-ben mégis eladták a Hasima szigetet a felénk főként az autóiról ismert Mitsubishi vállalatnak, amely eleinte a hajózásban volt érdekelt, és a hajóihoz szükséges szén miatt jelent meg a bányászatban is.
Ők kezdték meg a sziget fejlesztését, elsőként hullámtörő falat építettek köré, majd belekezdtek Japán első nagyobb tenger alatti szénbányászati projektjébe. A sziget megvásárlása után 26 évvel, 1916-ban felhúzták az első komolyabb épületet a munkások elszállásolására, egy hatemeletes betonházat, ami az első többemeletes betonépület volt egész Japánban – ez jól jelzi, mennyire pörgött az iparosodás miatt a sziget bányája.
A betonházra szükség is volt, 1916-ban ugyanis már háromezren dolgoztak a szigeten, így a hatemeletes épületet hamarosan egy kilencemeletes lakókomplexum követte. Később összesen 30, betonból készült lakóépületet zsúfoltak a kicsinyke szigetre. A folyamatosan növekvő szénkitermelés miatt 1959-ben már 5259-en éltek a szigeten, a munkások a családjukkal együtt költözhettek az apró lakásokba – miattuk általános és középiskola, egy fedett játszótér, egy tornaterem, egy mozi, több kocsma és étterem, illetve 25 bolt és egy buddhista templom is épült a szigeten.
Ezek, kiegészülve a meredeken magasodó hullámtörő falakkal, a távolból úgy festettek, mint egy hadihajó profilja, ezért is ragadt a szigetre a Gunkandzsima (hajók szigete) elnevezés, ami később Hadihajó-szigetként terjedt el.
Az 1959-ben elért népességi csúcs egyben azt is jelentette, hogy a Hasima sziget volt a Föld legsűrűbben lakott területe – négyzetkilométereként 82,5 ezer emberre jött ki a népsűrűség, ami a négyszerese a jelenlegi legsűrűbben lakott önálló területnek, Makaónak.
Az 1960-as években viszont fordulat állt be, a szén helyét egyre jobban kezdte átvenni az olaj, így sorra zártak be a szénbányák, a sorsát pedig a Hasima sem kerülhette el. A Mitsubishi szép lassan kezdte átképezni a bányászait, 1974-ben pedig végleg bezárták a bányát és vele a szigetet is, amiről mindenkit kiköltöztettek.
A kilakoltatás ellenére a sziget egészen 2002-ig maradt a Mitsubishi tulajdonában, amikor is átadták azt a 2005-ben Nagaszakiba olvadó Takasima városának. A tulajdonosváltáson kívül lényegében nem történt más a szigettel, csak a természet tépázta évtizedeken át kénye-kedve szerint.
A második aranykor
Némi felújítás után Nagaszaki 2009-ben turistalátványosságként nyitotta újra a szigetet, igaz, a csoportok az omladozó épületek jelentette veszély miatt csak előre meghatározott útvonalon tekinthették, tekinthetik meg a betonromokat. A látvány a filmeseket is megihlette, a 2012-es James Bond-filmben, a Skyfallban itt volt az MI6-ügynökből lett főgonosz Raoul Silva (Javier Bardem) titkos bázisa berendezve. Legalábbis a film szerint, a készítők ugyanis úgy ítélték meg, hogy a romos, omladozó épületek túl nagy veszélyt jelentenének a forgatás közben, ezért pár légifelvételt csináltak csak a helyszínen, a többit egy stúdióban rendezték be.
A szégyenteljes múlt
A sziget utóélete szempontjából akár a másodvirágzáshoz is írhatnánk, hogy 2015-ben az UNESCO világörökségi helyszínei közé került a Hasima sziget a Meidzsi-kor ipari műemlékeinek tagjaként, ám nem volt problémamentes a világörökségi helyszínné válásra való pályázás.
A terület fontosságát hangsúlyozva kiemelték, hogy milyen kiemelkedő szerepet játszott az 1850-es évektől kezdve 1910-ig a japán iparosodás fellendülésében, arról viszont egy szót sem ejtettek, hogy a világörökségre pályázó helyszínek közül hét – így a Hasima sziget – is érintett volt a kényszermunka alkalmazásában, és összesen nagyjából 60 ezer koreait és kínait fogtak kényszermunkára.
Többségüket a második világháború idején besorozott munkások pótlására szállították a szigetre, de sokakat már Korea 1910–45 közötti japán megszállása idején kényszermunkára fogtak, melléjük érkeztek aztán a második világháborúban a kínai hadifoglyok. A kényszermunkát túlélők beszámolói szerint alig kaptak enni, ha megálltak a bányában, akkor brutális verés következett. A hivatalos feljegyzések szerint 123 koreai és 15 kínai halt meg, a valós adatot történészek 1300 fölé teszik. A holttestek egy részét elásták, a többiekét a tengerbe dobták.
A fentieket elhallgató japán pályázat miatt Dél-Korea tiltakozott az UNESCO-nál, így Japán végül vállalta, hogy létrehoznak egy tájékoztató központot a szigeten, amely bemutatja az ott dolgoztatott kényszermunkások történetét, bár a japán kormány elzárkózott a kényszermunka és a rabszolga szavak használatától.
A sziget mai idegenvezetői között többen gyerekként éltek is a szigeten. Kobata Tomodzsi (Tomoji Kobata) elmondása szerint „Az élet rendkívül nehéz volt, de semmit nem változtatnék meg ezen a téren. Ez adott egy olyan belső erőt, amire életem későbbi részében is támaszkodni tudtam.” Kobata beszélt a kényszermunkások családjáról is, az iskolában a legjobb barátja egy koreai gyerek volt például. Sem rajta, sem máson nem tapasztalta, hogy a gyerekeket megkülönböztetnék, ám rajtuk keresztül hallott olyan történeteket, miszerint a nem japán munkásokkal brutálisan bántak a bányában.
A sziget ma már virtuálisan is bejárható a Google Street View-nak köszönhetően, de aki nem akar vesződni a barangolással, az az itt készült városi felfedezős videók között is válogathat.
