23 embert öltek meg a történelem legbizarrabb álhírkampánya miatt

Az ember hajlamos azt hinni, hogy az álhírek a 21. század tipikus problémái, és az internet előtti régi szép időkben egyáltalán nem is létezett ilyesmi, legalábbis nem olyan nagyipari méretekben és véresen komoly következményekkel, mint manapság. Ez persze nem igaz, az ember alapvető pszichológiai természetéből adódik az igény a kamuhírekre, és mindig is akadtak olyanok, akik ezt kiszolgálták, mert bizniszt láttak benne. Ennek egyik legbizarrabb példája, ami Brazíliában történt a helyi japán közösségben a második világháború után.

Oké, egy kicsit messzebbről kell kezdenünk a történetet:

Mit keresnek egyáltalán japánok Brazíliában, méghozzá százezerszámra?

Brazília gazdaságának egyik tartópillére a kávétermesztés, és ez még inkább igaz volt a 19. század közepéig, amikor a munkaerő szabad áramlása és érdekérvényesítő képessége kicsit halványabb volt a mainál, ez pedig eléggé költséghatékonnyá tette a termelést. Amikor 1850-ben eltörölték a rabszolgaságot, ez alapvetően megváltozott, és az ültetvényeseknek sürgősen utánpótlást kellett szerezniük, mert az addig halálra dolgoztatott rabszolgák előszeretettel választottak új karriert maguknak.

Eleinte Európából próbáltak vendégmunkásokat Dél-Amerikába csábítani, főleg olaszokat, de a 20. század elején, és főleg az első világháború után Japánból is elkezdtek özönleni a gazdasági migránsok. Mire kitört a második világháború, több mint 150 ezren érkeztek, a leszármazottaik máig a legnagyobb etnikai csoportot alkotják Brazíliában. (Érdekesség, hogy az 1980-as években százezres visszavándorlási hullám indult a brazil-japánok körében az óhazába, majd a hazaköltözöttek közül újabb tízezrek mentek vissza Brazíliába a 2010-es évek elején.)

A japánok beilleszkedése nem ment könnyen, nem beszélték a nyelvet, szokatlan volt a klíma, az étrend, a kultúra, és azzal is szembesülniük kellett, hogy a brazil kávéipar azért nem az a tejjel-mézzel folyó kánaán, amit ígértek nekik, amikor felszálltak a hajóra odahaza. Az egykori rabszolgáknál éppen csak egy fokkal bántak jobban velük, és mivel portugálul nem nagyon tudtak, olyan papírokat írattak alá velük az ültetvényesek, amilyet nem szégyelltek. Ezzel aztán jól magukhoz is kötötték az éhbérért agyondolgoztatott japánokat – ha valaki reklamált volna, csak széttárták a karjukat, mondván, bocs, szerződések vannak, lehet visszamenni az ültetvényre.

Japán bevándorló család Brazíliában az 1930-as években
Fotó: Museu Histórico da Imigração Japonesa / Wikipedia

És ez csak még rosszabb lett, amikor kitört a második világháború

Latin-Amerika ugyan a harcokból kimaradt, de fontos kereskedelmi partnere volt a háborúzó felek felpörgetett hadigazdaságainak. Brazília pont az amerikaiakkal kereskedett sokat, aminek nem annyira ideológiai, inkább földrajzi okai voltak. Mindenesetre a németek ezt nem nézték jó szemmel, és akkoriban a nem jó szemmel nézés nem azt jelentette, hogy berendeli a külügyminiszter a nagykövetet, és egy élesen kritikus hangvételű diplomáciai jegyzéket ad át neki. 1942 elején a német tengeralattjárók elkezdtek az Atlanti-óceánon brazil kereskedőhajókra vadászni, és gyors ütemben el is süllyesztettek 36-ot, megölve 2700 civilt. Erre aztán a brazilok hadat üzentek a tengelyhatalmaknak: a légierő és a haditengerészet is beszállt az Atlanti-óceán hadszínterére, de harcoló alakulatokat is küldtek Európába, több mint 25 ezer katonát.

Mivel így formálisan Brazília Japán ellen is hadba lépett, a helyi japán közösségek sorsa még sanyarúbbra fordult. Sokukat kitoloncolták vagy internáló táborba zárták, de aki ezt megúszta, az se járt túl jól. A japán nyelvű újságokat betiltották, a rádiókat elkobozták, a levélforgalmat Japán felé leállították – tökéletesen elvágva ezzel őket az óhazától. Akiknek volt, azoknak lefoglalták az ingatlanjaikat, eltiltották őket az autóvezetéstől, de még a japán nyelv használatától is közterületen.

Mindez tökéletes hátteret biztosított a Shindo Renmei nevű szervezet felemelkedésének, ami a brazíliai japánok ellenállási mozgalmának indult, és fénykorában 50 ezerre becsülték a tagjai, illetve támogatói számát. Főleg szabotázsakciókat hajtottak végre az amerikai hadigazdaságnak termelő üzemek ellen. Aztán amikor a két atombomba után Hirohito császár bejelentette Japán kapitulációját, a Shindo Renmei úgy döntött, ez egyszerűen nem lehet igaz.

És kreáltak egy új igazságot helyette

Mivel a brazil-japánok el voltak vágva a külvilágtól, portugálul nem nagyon tudtak, az elnyomó brazilokat meg gyűlölték, nem volt nehéz elhitetni velük, hogy az elvesztett háború valójában csak amerikai propaganda, a valóságban Japán nyert. A röplapokon terjesztett alternatív valóságban egy csodafegyver, a “magas frekvenciás bomba” fordította meg a háború menetét, ami egy szempillantás alatt százezer amerikai katonát ölt meg, és 400 amerikai hadihajót pusztított el az okinawai csatában. Truman elnök megadta magát, a japán csapatok partra szálltak San Franciscóban, Douglas McArthur tábornokot, az amerikai csendes-óceáni flotta főparancsnokát háborús bűnösként állították bíróság elé. Brazília is megadta magát a szövetségeseivel együtt, és az ország élére kinevezett új vezető (természetesen egy japán herceg) már hajóra szállt, hogy felszabadítsa a brazíliai honfitársait. Mindezt érzékletes leírásokkal, helyszíni tudósításokkal, sőt hamisított fényképekkel is illusztrálták.

Persze akadtak a japán közösségben, akik nem hitték el a meseszerű történetet a háború megnyeréséről, őket azonnal hazaárulónak kiáltotta ki a Shindo Renmei, és halálra ítélte őket. Ez nem valami szimbolikus húzás volt: a szervezet legfanatikusabb tagjai megkeresték az árulókat, és felszólították őket, hogy kövessenek el szeppukut, azaz rituális öngyilkosságot (a később nyugaton elterjedt nevén harakirit). Aki ezt megtagadta – azaz minden érintett –, azt megpróbálták megölni. Nem is akárhogyan, a tradicionális japán szamurájkarddal, a katanával. Ez a korabeli rendőrségi statisztikák szerint 23 esetben sikerült is (további 147 áldozat megúszta kisebb-nagyobb sérülésekkel), az elkövetők jellemzően a gyilkosság után feladták magukat a rendőrségen, mert így diktálta a becsület.

Shindo Renmei tagjai 1946-ban
Fotó: Museu Histórico da Imigração Japonesa no Brasil

Hogy szerencsétlen brazil-japánoknak még rosszabb legyen, pár gyilkosság után a brazil közvélemény még jobban ellenük fordult, elvégre ők csak annyit láttak az egészből, hogy a japánjaik teljesen megőrültek, nem hiszik el, hogy elvesztették a háborút, és embereket szeletelnek fel kardokkal. Rendszeresek lettek a japánverések, lincselések, és a rendőrség is rájuk szállt, a Shindo Renmei közel 30 ezer tagját tartóztatták le, 400-at börtönbe zártak, 155-öt kiutasítottak az országból. A szervezetet ezzel nagyjából le is fejezték, szórványosan azért fel-felbukkantak még a tagjai a következő években, de előbb-utóbb nyilvánvalóvá vált számukra is, hogy valójában mi lett a háború vége.

De mi volt ennek az egésznek az értelme?

Az álhírek mögött valahol a háttérben szinte mindig vannak olyan szereplők, akik jól járnak az egésszel. Ha esetleg nem is ők találták ki az akciót, a zavarosban halászva anyagi vagy politikai hasznot húznak belőle. Ez a Shindo Renmei esetében is így volt. Mivel az volt az alapállás, hogy Japán megnyerte a háborút, elkezdtek földterületeket árulni a “meghódított területeken”, Japánba szóló hajójegyeket, illetve japán jent, jó drágán (a valóságban persze teljesen összeomlott a jen árfolyama a kapituláció után). Ezen néhányan meggazdagodtak, sokan teljesen elszegényedtek, páran az öngyilkosságba menekültek.

A Shindo Renmei utolsó komolyabb, már békés akciója 1955-ben volt, amikor nagyjából százan tüntettek a São Paulo-i japán nagykövetség előtt, hogy most már tényleg elég a hazugságokból, ismerjék el végre a dicsőséges japán győzelmet.

Források: BBC Brasil, Discover Nikkei, The Japanese in Latin America, National Myths