„Be kell vallanunk, hogy a modern társadalom nem tud mit kezdeni a halálélménnyel, a halálra való készülődéssel. Eltávolítja, elkendőzi a problémát, és még a haldoklónak is hazudik” – írja Polcz Alaine Ideje a meghalásnak című könyvében. Polcz a Magyar Hospice Mozgalom alapítója és a tanatológia magyarországi úttörője. A tanatológia a pszichológia egyik ága, ami a haldoklással, halállal és a gyásszal összefüggő lelki megnyilvánulásokat kutatja.
Zana Ágnes tanatológussal, magatartáskutatóval beszéltünk arról, hogyan viszonyulunk manapság a halálhoz, és hogyan változik az, ahogy a halálról gondolkodunk, illetve ahogy a halál a médiában megjelenik.
Hogyan lett tabu a halál?
Zana Ágnes szerint a halál a 20. századra vált tabuvá a magyar társadalom gondolkodásmódjában. Míg régebben teljesen természetes velejárója volt az élet körforgásának, manapság elfojtás övezi, tagadjuk, eltávolítjuk magunktól, menekülni akarunk előle.
„A halál magánügy lett.”
Sokszor nem akarunk szembesülni sem a saját, sem a hozzátartozónk eljövendő halálával, és nem tudjuk elfogadni azt. A haldokló körül vagy eltűnnek az emberek, mert nem tudnak megküzdeni a nehéz érzelmekkel és a tehetetlenséggel, vagy akár szélsőségesen pozitívak lesznek, mert nem akarnak szembenézni a halál tényével. Gyakran elhangzanak olyan mondatok, mint hogy „ki kell tartanod, helyre fogsz jönni, úgyis meggyógyulsz, nem halhatsz meg”. Sokszor sajnos elkerülhetetlen a halál bekövetkezte, és magunknak és a haldoklónak is megnehezítjük ezt az időszakot, ha nem nézünk szembe vele.
A tanatológus kiemeli, hogy a Covid sokat változtatott a halálképünkön: „2020-tól különböző hullámokban közel került hozzánk a halál, és már nem lehetett félrenézni, szembejött velünk.” Ennek ellenére társadalmi szinten még mindig tabu övezi a témát.
A halál tabuvá válása a gyászfeldolgozásban és az emberi kapcsolatunkban is nehézséget okoz. A gyászfolyamat nagyon hosszú, aminek időt kell hagyni. A „szedd össze magad, az élet megy tovább” típusú mondatok mantrázása a tanatológus szerint elfojtáshoz, izolálódáshoz vezet, és nehezíti a feldolgozást.
De miért lett tabu a halál? Ez több mindenre visszavezethető.
Felbomlottak a halál feldolgozását segítő rítusok
A tradicionális közösségek felbomlásával, átalakulásával a rítusok is megváltoztak, sok esetben kikoptak. A tanatológus kiemeli, hogy a betegség, a halál és a gyász régebben közösségi élmény volt. A haldokló otthon volt, körülötte volt a család, rokonok, szomszédok, barátok. Nem hagyták egyedül a haldoklót, de a gyászolót sem.
Ha valaki meghalt, fontos volt, hogy a hozzátartozók az érzelmeiket, a fájdalmukat megfelelően ki tudják fejezni, ebben segítettek a siratóasszonyok: a felszakadó érzelmek kiadásában és a gyászfeldolgozásban. De voltak olyan rítusok is, mint például a bejárati ajtó kinyitása, hogy kimenjen rajta a fájdalom, a halál után az ablak kinyitása, hogy távozhasson a lélek, a tükör letakarása. Ezek idővel kikoptak, mivel megváltozott a gondolkodásmódunk.
Ez igaz a vallásra is. Míg régebben a hit sokkal erőteljesebben jelen volt az emberek életében, és a halál elfogadásában is segített, addig napjainkban kikopni látszik ez a kapaszkodó is, de a pszichológiai és/vagy spirituális segítségnyújtás még sokszor idegen az embereknek, a közösség pedig már nem tud olyan módon támogató lenni, mint korábban.
A múltban a gyászruhának is fontosabb szerepe volt: jelezte a közösségnek, hogy az adott személyre oda kell figyelni, segíteni kell őt. A közösség tekintettel volt a gyászolóra.
Mivel a múltban a gyerekek egy háztartásban éltek a nagyszülőkkel, születésüktől fogva természetes volt nekik a betegség, a halál látványa, nem beszélve arról, hogy jóval gyakoribb volt a gyerekhalál is. A betegeket is otthon ápolták, de a ravatalok is otthon voltak, így a család összes tagja szembesült a halott látványával.
A modern világban megváltozott a családmodell. Manapság a legtöbb esetben nem együtt élnek a nagyszülők és az unokák. A gyerekektől így távol kerül a halál, és a szülők is arra törekszenek, hogy megóvják őket a traumától. A tanatológus szerint olykor nagyobb traumát okozhat egy gyereknek, hogy váratlanul eltűnik a nagyszülő, mintha beszélnének velük a gyógyíthatatlan betegségről, veszteségről – életkortól függően – ami szintén nehéz és fájdalmas, de tudatosítható, feldolgozható élmény.
Az orvostudomány fejlődése, a betegellátás változása
A tanatológus kiemeli, hogy az orvostudomány fejlődése és a betegellátás változásai is hozzájárulnak a halálképünk változásához. Míg manapság az orvosok célja az ember életben tartása minden áron, régebben sokkal megengedőbb volt az erről való gondolkodás, és az orvos nem feltétlenül kudarcként élte meg a beteg halálát. A múltban az orvos szerepe is máshogy nézett ki: házhoz járt, és ha nem tudott már mit tenni, hívták a papot. A gyógyítás tere és a halál helyszíne is az otthon volt. Az orvostudomány drasztikus fejlődésével párhuzamosan a kórház beszippantotta a súlyos betegeket, és sok esetben a kórház vált a halál helyszínévé.
„A modern egészségügy arra lett kitalálva, hogy gyorsan meggyógyítsa a betegeket, majd elengedje őket, nem pedig a beteggondozásra.”
A haldoklóknak ezért manapság is gyakran az a legnagyobb félelmük, hogy egy kórteremben, vadidegenek között halnak meg, távol az otthon biztonságától, a családtól. A halálra való békés felkészülés és a halál tényének elfogadása ezért jóval nehezebb, mivel a beteg azzal szembesül, hogy folyamatosan küzdenek az életéért, és neki is ezt kell tennie.
A haláltabu-jelenséghez kapcsolódhat az ageizmus is: a fogyasztói társadalom emberideálja a fiatal, egészséges, szép ember. Az idősek, a betegek és a haldoklók megbélyegződnek, ezért menekülni akarunk az öregedés, a halál elől, nem merünk szembenézni az elmúlással.
Az ember egy ingerkereső állat
Míg a hétköznapjainkban tabuként kezeljük a halált, a filmekben, hírekben, könyvekben lépten-nyomon találkozunk vele. A halál sokszor hírszenzációként jelenik meg, például egy ismert ember esetében, de olyan jelenségként is, amivel el lehet adni egy filmet.
Zana Ágnes kitér arra, hogy a filmekben inkább a halál szélsőséges formái hoznak nagy nézettséget, nem a csendes elmúlás képe, hanem a gyilkosságok. A halál iránti érdeklődés nem új keletű dolog, a nyilvános kivégzések is óriási érdeklődést keltettek.
„Az ember egy ingerkereső állat, stimulusokat keresünk. Az emberek nagy része számára izgalmas kérdés a halál, érdekel minket, kíváncsiak vagyunk rá – mondja a tanatológus. – Abban, hogy érdeklődünk a halál iránt, benne van az is, hogy jó, hogy nem velem történik, de az is, hogy szeretnék valamit megérteni belőle.”
Meg kellene tanulnunk beszélni a halálról
A tanatológus megjegyzi, hogy léteznek olyan közösségek és események, ahol az emberek kötetlenül beszélgethetnek a gyászról, a halálról. Ilyen jellegű esemény a Death Cafe avagy Halál Kávéház, amit 2004 óta a világ több pontján is megszerveznek, többek között Magyarországon is.
Fontos, hogy az elfojtás helyett merjünk beszélni a halálról a családtagjainkkal és a haldoklóval. Adjunk lehetőséget a végső stádiumú betegnek arra, hogy felkészüljön a halálára, forduljunk oda hozzá, és hagyjuk beszélni a félelmeiről, gondolatairól.
A hospice szemléletű ellátás sokat segíthet a haldoklónak abban, hogy úgy készüljön fel a halálra, ahogy az neki a legjobb, és abban, hogy biztonságos környezetben távozzon el. Az életvégi dúlák szintén segíthetnek: vigaszt és útmutatást nyújthatnak a halálos betegeknek.
