Nehéz elhinni, de készült egy jó Marvel-sorozat

Kisgyerekkorom óta fanatikus képregényrajongó vagyok, ezért 2008 óta tényleg minden szart megnézek, amire rányomják a Marvel logóját. Tizenhét év után jutottam el oda, hogy ehhez már se időm, se kedvem, hiszen annyi klassz dolgot lehet még nézni az interneten, hogy semmi kedvem órákat elcseszni B-listás hősök C-listás történetének D-listás megvalósításaira.

Rengeteget írtunk arról a Telexen, hogy mekkora a káosz a Disney-nél, nemcsak a Star Wars, hanem a Marvel esetében is. Mindkét franchise-ban közös, hogy a Disney+ beindításával a stúdió csapágyasra hajtotta a gyártást, és az elmúlt években egy tényleg jó vagy legalább szórakoztató produkcióra jutott legalább három-négy közepes vagy egyenesen rettenes film és sorozat. A Marvel olyannyira elvesztette korábbi varázsát, hogy amikor kijött a Wonder Man előzetese, az emberek nagy része csak legyintett, mert senki se akar megnézni még egy második ligás szuperhős köré összetákolt marketingfogást. Ehhez képest a Wonder Man a legjobb Marvel-sorozat a WandaVízió és a Loki első évada óta.

Amikor a Disney bejelentette, hogy a mozik után az otthoni képernyőket is telerakják szuperhősökkel, akkor olyan ígéreteket lehetett olvasni, hogy ez a közös univerzumos történetmesélés szabályos forradalmat indít el, és majd sitcomokat, kémthrillereket és más hasonló zsánerprodukciókat láthatunk egy rakás ismert Marvel-karakterrel. Az elején ezt még könnyű volt elhinni, mert a WandaVízió és a Loki kifejezetten szórakoztató és egyedi produkciók voltak, de még a kissé átlagos Sólyomszem, illetve a Sólyom és a Tél katonája is elment a maga pár kimagasló pillanatával. Már itt azért érezni lehetett, hogy Kevin Feige, a Marvel atyaúristenének azon vállalása, hogy évente négy mozifilmet és sorozatot készítenek, azért lehet, túl sok lesz már, és végül ez a félelem be is igazolódott.

Persze lehet egy csomó külső tényezőre fogni a Marvel botladozását, a Fox megvásárlása után megváltozott iparági pozíciótól kezdve (visszakerültek a céghez az X-Men és a Fantasztikus Négyes jogai), a hollywoodi írók sztrájkján keresztül Jonathan Majors kirúgásáig, de a lényegi problémákról igenis a Disney tehet. Például az

• elképesztő, eszetlen túltermelés a mozikban és streamingen;
• a filmek és sorozatok utólagos összevissza vagdosása és fércelése, hogy illeszkedjenek a nagy közös történetvezetéshez és marketingcélokhoz;
• a készítők és rendezők folyamatos variálása és lecserélése akár gyártás közben;
• de legfőképpen a nyomorult multiverzumos történetmesélés, amelynek köszönhetően igazából semminek nincs soha semmi súlya, hiszen bármit vissza lehet csinálni.

Nem véletlen, hogy a 2020-as évek második felére a Disney látványosan behúzta a kéziféket, és valamennyire visszavett a tempóból. Talán túl későn, mert a baj már megtörtént, és az emberek egyszerűen kiégtek attól, hogy a moziban ugyanazokat a filmeket nézik újra és újra, csak más akciófigurákkal, míg streamingen már annak is örülni kell, ha hagyják az alkotókat kicsit elszabadulni. De tényleg csak egy kicsit (lásd Agatha), nehogy eltérjenek az ezerszer elhasznált formulától.

Hiába imádtam korábban a netflixes Daredevilt, a tavalyi, viszontagságos sorsú folytatást úgy kellett végigszenvednem, és egy nyomorult képkockára nem emlékszem belőle, de az abszolút mélypontot az ifjú Vasember, vagyis a Vasszív hozta el, ami tényleg annyira érdektelen és nézhetetlen, hogy 6-8 alkalommal futottam neki, de egyszer sem bírtam vele eljutni a harmadik epizódig. Ezért sem lelkesedtem az ötletért, hogy jön majd egy Wonder Man-sorozat, ami elsőre úgy nézett ki, mint egy termékbemutató egy olyan szuperhősről, akit még az amerikai képregényrajongók sem ismernek annyira.

Pedig Wonder Man kifejezetten régi karakter, még 1964-ben bukkant fel először az egyik Bosszúállók-képregényben, azóta pedig másodrangú figuraként funkcionál. A Marvel tradicionálisan New York-központú a történetvezetésben, Wonder Man viszont kifejezetten nyugati parti hős, akit az évtizedek során számtalanszor találtak ki újra. Ami leginkább megkülönbözteti a többi hőstől a képregényekben, hogy a szuperképességei mellett igazi hollywoodi szupersztár, akinek sok más egyéb elfoglaltsága mellett filmkarrierje is van.

A róla szóló tévésorozatban Wonder Man, vagyis Simon Williams karakterét hangsúlyosan átírták, azonban a színészi ambíciói megmaradtak. Amíg a képregényekben Simon gazdag családból származik, akinek az apja a fegyveriparból szedte meg magát, a sorozatban haiti bevándorlók gyereke, aki próbál betörni a hollywoodi filmiparba. Ez az erős váltás itt egyáltalán nem tűnik kényszeresnek, mert Wonder Man tényleg nem egy annyira ismert és kultikus Marvel-hős, hogy tömegek őrjöngjenek az internet sötétebbik felén, amiért nem egy fehér színész játssza őt, hanem az a Yahya Abdul-Mateen II, akit azért eddig inkább kisebb filmes és tévés szerepekből (Aquaman, The Get Down, Black Mirror, Watchmen) lehetett ismerni.

A Wonder Man egyik legnagyobb bravúrja és talán legjobb tulajdonsága, hogy pont annyira kapcsolódik a nagy Marvel-univerzumhoz, hogy a totál laikusok is élvezni és érteni tudják minden egyes percét. Nem dobálóznak Vasember és más Marvel-hősök neveivel, nem kell Wikipédiát görgetni minden új szereplő felbukkanásánál, sőt,

ha az ember egyetlenegy Marvel-produkciót sem látott, akkor is simán tudja majd élvezni a történetet.

Simon a történet szerint fura figura. Ahhoz képest, hogy éppen be akar törni a filmiparba, fafejűsége, önzősége és az állandó okoskodása folyamatosan gátolja az előrejutásban, miközben végig érezni rajta, hogy valami ott belül nagyon nincs rendben vele. A helyzet akkor vesz drámai fordulatot, amikor felbukkan az életében Trevor Slattery (Ben Kingsley). Slatteryt az emberek úgy ismerhetik, mint az embert, aki a Marvel-filmekben a Mandarin nevű főgonoszt alakította, majd kiderült róla, hogy valójában ő csak egy színész, aki azt a feladatot kapta, hogy eljátssza a világot fenyegető terrorista szerepét. Ez a húzás annak idején eléggé megosztotta a rajongókat, és kicsit ócska megoldásnak tűnt a Marvel részéről 2013-ban a Vasember 3 nagy csavarjaként. Itt viszont a több mint egy évtizedes baklövésből olyan előnyt kovácsolt magának a készítőgárda, hogy vadul lengetném a kalapom, ha hordanék ilyet egyáltalán.

Kezdjük ott, hogy a 82 éves Ben Kingsley korosztálya egyik legjobb színésze, akinek normál esetben semmi keresnivalója nem lenne egy papíron alsó polcos Marvel-sorozatban. Kingsley azonban szabályosan lubickol Trevor Slattery szerepében, és minden egyes jelenetét elkerekedett szemmel nézi az ember.

A két főszereplő között kialakul egy nagyon bizarr apa-fia-szerű kapcsolat, ahol az ifjú színészt egy igazi iparági veterán próbálja felkészíteni a pályára. Kingsley sütkérezik a flúgos, sztárallűröktől hemzsegő, bukott színész szerepében, és tényleg nincs egy mondata vagy akár csak egy nézése, ahol ne azt érezné az ember, hogy valami egészen különlegeset lát a képernyőn. Gyakorlatilag egy eldobható mellékkarakternek olyan történetet és karaktert adtak, amit általában a saját szuperhőseivel sem tud megcsinálni a Marvel. Természetesen Slattery motivációja sem teljesen érdek nélküli, de azért nem lőnék le minden poént.

A sorozattal azt a Destin Daniel Crettont bízták meg, aki a 2010-es években pár indie drámával szerzett magának nevet, majd hamar az egész jó, de közel sem emlékezetes Shang-Chi rendezői székében találta magát. (Az egyik színész, Tony Leung róla is beszélt interjúnkban). Sok más kollégájával ellentétben – lásd új Daredevil vagy a vállalhatatlan She-Hulk – a rendezőt itt látványosan hagyta dolgozni a Marvel, és szinte hihetetlen, hogy az egyszerre kihozott, nyolcszor kb. félórás epizódok az elejétől a végéig ugyanazt a színvonalat hozzák, és sehol sem érezni drasztikus minőségromlást. A fókusz végig a mentor és a mentorált közös történetén van, miközben egészen bravúros módon használják a metamodern történetmesélést, amivel a Marvelnek rendre meggyűlik a baja, és már a legutolsó Deadpoolban is kezdett fárasztóvá válni.

Ugyanis a Wonder Man egyszerre dráma, buddy comedy, furcsa sitcom és egy jó nagy kikacsintás a hollywoodi szórakoztatóipar irányába. A sorozatban például feltűnik önmagát játszva a legendás Joe Pantoliano és Josh Gad, miközben Simon Williams legnagyobb vágya, hogy megkapja gyerekkori kedvenc hőse, Wonder Man szerepét, akiről egy híres európai rendező készít új filmet. Ezzel az alkotók remekül modernizálták a kissé bénácska képregénykaraktert úgy, hogy közben megtartották a hollywoodi körítést. Emellé pedig tényleg egy sor vicces iparági poént is kapunk, például rögtön a sorozat elején, ahol a történet szerint Simon az American Horror Story egyik epizódjának forgatásán találja magát.

Az egyik legbravúrosabb része nem is az a sorozatnak, hogy az elmúlt évek Marvel-produkciói által egészen alacsonyra tett lécet gond nélkül, szaltózva ugorja át, hanem az, hogy Simon személyiségét és traumáját gyönyörűen, lassan és aprólékosan bontja ki, miközben a szuperereje sem olyan célt szolgál, hogy elkölthessenek pár millió dollárt közepesen érdektelen akciójelenetekre. Szinte már el is feledkeztem róla, hogy a különleges képességeknek ebben a világban sokszor bizony ára van, és egyáltalán nem akar mindenki köpenyes szuperhős lenni csak azért, mert a sors megáldotta őt valamilyen erővel. Ráadásul a meta történetvezetés itt válik bravúrossá, hiszen Simon igazából hős akar lenni, de nem a valóságban, hanem a filmvásznon. Ezt az ellentétet fantasztikusan állítja szembe egymással a sorozat, és végre egy hús-vér ember jobb sorsáért tudunk szórítani, nem pedig egy Happy Meal menühöz hozzácsapott akciófiguráért.

Az pedig szinte már párját ritkító ebben a műfajban, hogy az évad közepén kapunk egy olyan epizódot, ami egy szó szerint ZS-listás képregénykarakterről szól (aki nem akar semmilyen spoilert, az ne kattintson a linkre), és ez a rövidke kis rész önmagában is baromi érdekes lenne, de az egész sorozat történetét tekintve olyan plusz nézőpontot kreál a sztorinak, amitől még inkább átérezhető Simon dilemmája arról, hogy szuperképességgel akar magának filmkarriert.

Nagyon-nagyon remélem, hogy a Disney végre tényleg rájön arra, hogy azért az emberek elsősorban jó történeteket akarnak látni, és csak másodsorban drága akciófigurákat. Az év végén érkező új Bosszúállók-film elvileg lezárja az elmúlt 6-7 év kapufákkal teli időszakát, és ha valamit le kell ebből szűrnie a stúdiónak, az az, hogy előbb legyen meg egy jó történet és forgatókönyv, ne pedig marketingmeetingeken felvázolt Q3-as tervekhez keressenek filmeseket, akiket aztán nem hagynak dolgozni.

Az elmúlt évekről üvöltött, hogy a legtöbb Marvel-produkció azért készült el, mert el kellett készülnie, nem pedig azért, mert valakinek volt egy erős víziója és forgatókönyve, amire aztán rányomtak egy nagy Marvel-plecsnit. Destin Daniel Cretton a Wonder Manben pontosan érti, hogy az emberek miért szeretik még mindig ezeket a történeteket: nem lesz csak úgy hős valakiből, és nem minden hős tökéletes. Sőt, nem is biztos, hogy mindenki hős akar lenni. Ezt pedig anélkül is el lehet mesélni, hogy közel 20 év Marvel-túltermelésének melléktermékeire utalgatunk, párhuzamos univerzumokkal bindzsizünk, és mély párbeszédek helyett egymondatos vicceskedésekkel töltjük meg a két akciójelenet közti időt.

Az tiszta sor, hogy a legismertebb szuperhősökkel nem lehet ilyen kicsinek tűnő sztorikat elmesélni, azonban a Marvel-képregények végtelen tárháza bővelkedik a Wonder Manhez hasonló karakterekben, akiket nem kell istenek meg űrlények közé rakni, hogy lila CGI-energianyalábokkal lövöldözzék egymást. Néha elég két tehetséges színész erős kémiával (lásd WandaVízió és Loki), és sok-sok olyan dialógus, ami nem kizárólag arról szól, hogy felvázolják, mi történt eddig és mi fog történni a jövőben. Az emberek utálnak reklámokat nézni, és akkor is utálni fogják, ha ezeket 120 perces mozifilmeknek vagy 8-10 epizódos tévésorozatoknak hívják. A Wonder Man nem ilyen, és már ezzel kimagaslik a többi Marvel-produkció közül.

A Wonder Man összes epizódja már elérhető a Disney+ felületén.