Ha valaki azt mondja nekem a '90-es években, hogy egyszer két órán át nézhetem a moziban, ahogyan Deadpool és Rozsomák vérben tocsogva szidja egymást, mint a bokrot, akkor szerintem megcsókolom a kezét. A 2020-as években azonban egészen máshogy hangzik ez a projekt, és pont nem azért, mert kinőttem a képregényekből.
Mióta a Disney megvette a Marvelt, majd az egész Foxot, próbálják valahogy egybeterelni az összes korábbi karaktert és szuperhőst, amelyeket még régebben adtak el különböző stúdióknak.
Ennek az lett az eredménye, hogy az utolsó Bosszúállók-film óta mélyrepülésben van az egész Marvel, mert koherens történetvezetés és vízió helyett minden filmjüket és sorozatukat látványos termékbemutatókra silányították, amelyeknek semmi más célja nincs, mint egyre hosszabbra húzni a mézesmadzagot az egyre kevésbé éhes közönségnek.
A Deadpool és Rozsomák is pont ilyen próbálkozásnak tűnt elsőre, és ugyan a Marvel elmúlt években tapasztalt alapvető hibái most sem tűntek el, azt kár lenne tagadni, hogy jó nagyokat lehet röhögni a filmen.
A Deadpool meglepően őszinte sikertörténete Hollywoodnak. A képregényekben azért rétegkarakternek számító, az olvasó és a történet közti falat lebontó antihős a Farkas: Kezdetek című filmben debütált, de ott sikerült annyira meggyalázni a karaktert, hogy az – a Zöld lámpás csúnya bukása miatt is – kis híján Ryan Reynolds karrierjébe került.
Reynolds azonban nem engedte el a karaktert, és a korábban az X-Men-filmek vizuális effektjein dolgozó Tim Millerrel folyamatosan azon dolgoztak, hogy bármi áron, de megmutassák, mennyi potenciál rejlik Deadpoolban. A Fox hajthatatlan maradt, de 2014-ben kiszivárgott egy rövid konceptvideó az első Deadpool-filmről, ami annyira pozitív fogadtatást kapott, hogy a Fox hozzávágott pár 10 millió dollárt Millerhez és Reynoldshoz, hogy akkor csináljanak egy korhatáros szuperhősfilmet.
A 2016-os film végül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, Reynoldsból világsztárt csinált, Deadpool pedig lassan közel olyan ismert szuperhősnek számít a Marvel marketingosztályán, mint Thor, Hulk vagy Amerika Kapitány. Ahogy a Fox megvásárlásával a Disneyhez került végre majdnem minden karakter joga, csak az volt a kérdés, mihez kezdenek majd Deadpoollal. Hiába voltak a Foxnál olyan értékes jogok, mint az X-Men vagy a Fantasztikus négyes, az utolsó években a Deadpoolon kívül csak a Hugh Jackman és Patrick Stewart hattyúdalának szánt Logan tudott bármiféle minőségi moziélményt nyújtani.
Mivel Deadpool karakterének fontos eleme, hogy folyamatosan áttöri az immerziót védő falat a néző és a mozivászon között, papíron őt a legkönnyebb átültetni a Disney-féle Marvel-univerzumba (MCU). Csakhogy a Disney és Kevin Feige a Fox-akvizíció óta azon dolgozik, hogyan lehetne úgy egyben tartani az MCU-t, hogy közben ismert színészek hagyták ott a szerepeiket. Közben meg be kéne mutatni egy rakás új karaktert a netflixes antihősöktől (Fenegyerek, Megtorló, Luke Cage) a Sonytól lízingelt Pókemberen át a már említett X-Men és Fantasztikus négyesig úgy, hogy még fel is építsék melléjük Benedict Cumberbatchet vagy Brie Larsont. Amellett, hogy még a streamingháborúhoz is igazodniuk kellett egy sor tévésorozattal.
Egyszerűen annyi mindennel próbált egyszerre zsonglőrködni a vad túltermelésbe kezdő Disney, hogy pár kivételtől eltekintve (WandaVízió, Loki 1. évad, A galaxis őrzői-filmek) nem tudtak közepesnél jobb filmeket vagy sorozatokat csinálni, és az sem tett jót a mindenféle párhuzamos univerzumokkal dobálozó, mindent átszövő történetszálnak, hogy a kulcsszereplőnek szánt Jonathan Majorst is elvesztette a stúdió a színész magánéleti botránya miatt. Azt a Majorst, akire az egész multiverzumos kavarást építették éveken át.
Éppen emiatt is fogadtam szkeptikusan, hogy szó szerint kiásatták Hugh Jackman sírját Reynoldszékkal. A 2017-es Logan jóval kisebb költségvetésből készült, mint a Fox korábbi X-Men-filmjei, cserébe tényleg el tudott mesélni egy jó történetet ízlésesen, és méltóképpen búcsúzott el Rozsomák (korábbi magyar filmes fordításokban Farkas) és Charles Xavier karakterétől.
Ugyan az X-Men-filmekkel mindig is komoly problémái voltak a rajongóknak, azt senki sem vitatta, hogy mind Jackman, mind Patrick Stewart tökéletes castingnak bizonyult, és egyértelműen velük azonosítja a közönség ezeket a képregényhősöket. Csakhogy a Marvel-úthenger nem ismer sem istent, sem embert, és az elmúlt években sorra hozták vissza ilyen-olyan módon a foxos szuperhősöket. Így bukkant fel Xavier professzor a második Doktor Strange-ben, és így ásták ki Rozsomák sírját is.
Arra számítani lehetett, hogy a harmadik Deadpool-film (ami már a második óta Tim Miller nélkül készül) is a multiverzum körül forog majd, hiszen Hugh Jackmant nehéz lett volna másként bemesélni a nézőknek, de az is felmerült, hogy egy jól ismert történetszálat átdolgozva egy darab filmmel zárják le az egész párhuzamos univerzumos bohóckodást. Ehelyett kaptunk egy jó morcos Jackmant, egy szokásosan sziporkázó Reynoldsot, egy gusztustalanul átlátszó autóreklámot, pár nagyon jó poént vicces zenékkel, és ennyi. Ennyit tud a Deadpool és Rozsomák. Ez 2024-ben nem sok, de az elmúlt évek Marveljeihez képest pont elég is.
Igyekszünk spoilermentesen írni a továbbiakban, és csak azokról a cselekményszálakról beszélni konkrétan, amelyeket már tudni lehetett az előzetesek alapján.
A Deadpool és Rozsomák nagyon egyszerűen úgy írható le, mint egy nem szokványos road movie rengeteg humorral és erőszakkal. Reynolds zökkenőmentesen hozza ismét a nagyszájú, szófosó idiótát, aki pont annyira alázza önmagát, mint a környezetét vagy magát a munkaadóját, a Disneyt.
Jackman már kicsit más tészta, mert nem feltétlenül ugyanazt a Rozsomákot alakítja, mint régen, és mivel itt végre egy korhatáros filmről beszélünk, káromkodik is, mint a részeg kocsis. A történetben központi szerepe van a Loki-sorozatból ismert TVA-nek, (Téridő Variancia Alapítvány) vagyis annak a szervezetnek, akik a különböző idősíkokat és párhuzamos univerzumokat figyelik. De a cselekmény alapvetően mégis csak az, hogy Deadpool és Rozsomák mennek valamerre, próbálnak hősök lenni, miközben egyikük totál alkalmatlan rá, másikuk meg rég kiégett.
Ami nagyon működik a filmben, az a humor. Pontosabban a humor 80 százaléka, mert sajnos akadnak azért súlyos mellélövések. A szokásos kikacsintós poénok továbbra is ülnek, és egészen bizarr olyan sorokat hallani Reynolds szájából, ahol a Marvel multiverzumos történetvezetését fikázza vagy egyenesen lejtmenetnek hív mindent a Bosszúállók: Végjáték óta. Az öncélú káromkodásoknak is szinte mindenhol megvan a maga helye, és Jackman remekül hozza a teljesen életunt, kedvtelen és morcos figurát, aki legszívesebben agyonverné a pofáját befogni képtelen alkalmi partnerét.
Reynolds és Jackman párbeszédei a film csúcsjelenetei még úgyis, hogy Deadpoolhoz képest is sokszor túl messze mennek a jó ízlés utolsó határától.
Valamiért a készítők úgy gondolták, hogy Deadpool poénjainak nagy részét homoerotikusra veszik, ami alapvetően teljesen rendben van, hiszen a karakter pánszexuális a képregényekben. Csakhogy a tizenötödik „haha, dildó a popómba” típusú poén után rettenetesen fárasztó és erőltetett az egész, és őszintén nem nagyon van más funkciója azon kívül, hogy zavarba hozza az erre esetleg kevésbé fogékony nézőket. Egyszerűen idejétmúlt szerintem 2024-ben azt fő humorforrásnak használni, hogy valaki szexuálisan túlfűtött, és minden létező helyzetből képes az análszexre asszociálni.
Ez az egyetlen része a film humorának, ami nagyon nem működik legtöbbször, de a szinkron is elvesz belőle sok helyen. Az egyértelműen bravúr, hogy a szinkronnak sikerült érintenie azt a témát, hogy Rozsomák korábban Farkasként volt ismert itthon, de a hancúrléc és kurafi kifejezések használatára semmilyen alternatív univerzumban nincs mentség. Egy totál váratlan cameo esetében azért sikerült egy nagyon jellegzetes amerikai dialektust viccesen magyarosra átültetni, de ettől még tényleg csak azt tudom ajánlani, hogy mindenki eredeti hanggal nézze a filmet, mert Ryan Reynolds magasabb hangszíne egyszerűen jobban illik ehhez a rikácsolós hangulathoz, és így azok a háborgók is megnyugodhatnak, akik Jackman új szinkronja miatt hőzöngenek az interneten.
A másik erős humorforrás az akciójelenetekben rejlik, amit egyáltalán nem toltak túl, pedig lehetett volna több is ebből. Deadpool és Rozsomák tényleg vérben fürdőzik folyamatosan, de a harcjeleneteik túlnyomó része még úgy is súlytalan, hogy közben akadnak szórakoztató momentumok. A gond inkább az, hogy a 18-as korhatár ellenére annyira követi a film a tipikus Marvel-formulát, hogy még úgysem üt igazán, hogy maguk is poént csinálnak a klisékből. Amikor például negyedjére látunk olyat, hogy „na, akkor jöjjön valami giccses popszám, és sétáljunk lassítva a bunyó irányába”, akkor hiába rettentően mókás Madonnát meg N'Syncet hallani a kiloccsanó agyvelők kísérőzenéjeként, a poén hamar elfárad. Ahogy az is, hogy a filmben állandóan kokainozásról beszélnek, de csak azért, mert azt nagyon nem szeretik a Disneynél. Egyébként más funkciója nincs.
Ami viszont még Reynolds kikacsintásainál is jobban kihozza a nézőt az immerzióból, az a pofátlan autóreklám. Az egy dolog, hogy a film egyik jelenetében nagyon konkrétan kimondják, hogy „ez egy Amazon Fire-tablet”, az ilyen termékmegjelenítésen még át tud lendülni az ember. De az, hogy a film cselekményének egy komoly része egy ordenáré nagy Honda-reklám, na az tényleg sok. Deadpool személyiségfejlődésének egy részét is az autókhoz igazították: a nyamvadt Honda Odyssey konkrétan fontosabb szerepet kap a filmben, mint bárki más a két főhősön kívül. Egy komplett harcjelenetet is ahhoz igazítottak, hogy kívülről-belülről megismerjük ezt a rettentően fontos járművet, és ezen kívül is állandóan visszatérő elem, hogy mi a viszonya Deadpoolnak a Honda Odysseyhez.
Olcsó, átlátszó és már-már sértő, hogy a reklámozás ilyen szinten jelen legyen bármilyen filmes alkotásban.
Spoilerek nélkül baromi nehéz erről írni, mindenesetre azt talán le lehet, hogy a készítők tényleg kihoztak mindent a multiverzumos koncepcióból, és annyi A-, B- és C-listás figurát hoztak vissza ilyen-olyan 10-20 éves Fox-filmekből, hogy még egy keményebb rajongónak is nehéz követni.
Ezek között vannak egészen zseniális cameók és persze izzadságszagú szereplések is, de egyik sem feledteti azt a tényt, hogy a film kvázi főgonosza egy viszonylag ismert és fontos képregénykarakter, akinek szinte semmi köze semelyik korábbi foxos Marvel-filmhez azon túl, hogy tradicionálisan X-Men-képregényekben lehet látni. Őt gyakorlatilag elpazarolják arra, hogy a szinte omnipotens képességei miatt nehezen legyőzhető legyen, de ezen kívül alig ismerünk meg róla vagy a hátteréről bármit. Amit igen, annak pedig vajmi kevés köze van bármihez, amit látunk.
Az kétségtelenül szép húzás viszont, ahogy a Deadpool és Rozsomák a film végére átalakul a Disney előtti Marvel-produkciók és azok karaktereinek temetőjévé. Tényleg rengeteg fontos és kevésbé fontos szereplő feltűnik az egykori foxos produkciókból, és még történetileg is elmagyarázzák, hogy miért ott vannak, ahol, és mi a szerepük. Csakhogy a film lezárása nem visz egy fokkal sem közelebb az évek óta képünkbe tolt multiverzumos totyogás megoldásához. Így aki azt várta a Deadpooltól, hogy majd itt vezetik fel az X-Menek és Fantasztikus négyes új korszakát, az csalódni fog.
Vannak rá utalások itt-ott, de szinte érezni a filmen, hogy bizonyos helyeken az utolsó pillanatokban változtathattak, valószínűleg a már említett Majors-ügy és annak következményei miatt. Pedig ez tényleg egy remek lehetőség lehetett volna arra, hogy végre lezárjuk a múltat, és most már tényleg jöjjön a jövő. Ezt az is alátámasztja, hogy a végén a stáblistában gyakorlatilag könnyes búcsút vesznek archív felvételekkel az összes fontosabb foxos Marvel-filmtől, mintha egyébként olyan rohadt fontos lett volna mindegyik.
Nagyon fontos azonban leszögezni, hogy a Deadpool és Rozsomák kifejezetten szórakoztató film a látványos hibái ellenére.
Van benne bőven fan service Rozsomák sárga jelmezétől kezdve az obskúrus mellékszereplőkön át a Disneyt ekéző kikacsintásokig, ahogy azt is be merem vallani, hogy betegre röhögtem magam a gyilkolászás közben a Bye Bye Bye tánckoreográfiáját utánzó Deadpoolra. Ahogy még az is kifejezetten üdítő egy Marvel-filmtől, hogy egyáltalán nem PC, és olyan poénok is elfértek benne, amik után a Disney általában ki szokta rúgni a saját alkalmazottait. A gond inkább az, hogy a Marvel-formulára már az elfáradt szó is kevés, lassan a végelgyengülést kéne rá használni, annyira kiszámítható benne minden.
Annak semmi köze a jó forgatókönyvíráshoz, hogy évek óta azok a legmegjegyezhetőbb jelenetek a Marvel-filmekben, amikor váratlanul felbukkan egy rég vagy sosem látott ismert karakter.
Ettől függetlenül Hugh Jackman továbbra is tökéletes Rozsomák, ahogy Ryan Reynoldsot is nehéz nem imádni Deadpoolként. Egyszerűen a grandiózus termékbemutatóra hasonlító gyártási metódus az, ami szép lassan kinyírja a Marvel-filmek varázsát, és tőlem lehet bármennyi dugós meg nem polkorrekt poén, ha maga a történet súlytalanná válik a végére.
Viszont amikor nagyítóval kell keresni a jó vígjátékokat a mozikban, akkor mégis csak azt tudom mondani, hogy ha egy jó röhögésre vágyik az ember, és még a szuperhősöket is szereti, akkor mindenképpen nézze meg a Deadpool és Rozsomákot. Csak ne moziélményre számítson, hanem egy reklámelhelyezésekkel és termékbemutatóval átszőtt gegparádéra, ahol a poénok nagy része ül, viszont ahol nem, ott nagyon nem.
