Nézek ki a fejemből és csak az jár az agyamban, hogy mi történhetett? 2008-ban indult a Marvel nagy sikertörténete, a Disney pár év alatt az egész iparágat meghatározó, dollármilliárdos franchise-t csinált szuperhősökből úgy, hogy nem ordibáltak képregényrajongók tömegei a vállalhatatlan színvonal miatt. 2024-re viszont eljutottunk oda, hogy már egy ötször negyvenperces Marvel-sorozat ledarálása is kínkeserves élmény, mintha azt mondanám magamnak, hogy most leülök, és nézem négy órán át száradni a festéket a falon.
Az Echónak már akkor sem volt semmi értelme, amikor bejelentették, és a múlt hét szerdán egyben felkerült sorozat után sem tudok nagyon mást kérdezni, minthogy:
miért?
A nagy streamingháborúba a Disney ugyan késve érkezett meg, de a hatalmas katalógusával és olyan márkákkal, mint a Star Wars, a Pixar vagy Marvel, biztos lehetett benne, hogy hamar lefaragja ezt a hátrányt. Be is rendeltek egy sor tévésorozatot, amelyek elsőre még izgalmasak és szórakoztatóak voltak (WandaVízió, Loki), aztán hamar kiderült, hogy a Disney egyértelműen kilóra gyártja ezeket, és ma már abban sem vagyok biztos, hogy Kevin Feige emlékszik-e arra, miért szeretik az emberek annyira a Marvel-produkciókat.
Echo, vagyis Maya Lopez még képregényszinten is csak egy marginális karakter, először az 1999-es Daredevilben bukkant fel, majd onnantól kezdve vált ismertebb mellékszereplővé főleg Hawkeye-, Daredevil- és más olyan hősök történetében, akik jellemzően nem félistenek és földönkívüliek ellen védik New Yorkot. Echo annyiban tűnt érdekes karakternek, hogy az eredettörténete szerint egy siket, indián és latino származású bérgyilkos, akit a Kingpin nevű főgonosz nevelt ki a saját gyilkológépének, hogy aztán egy idő után átálljon a jó oldalra.
Ezért a marketingasztalnál biztos nagyon jól hangzott, hogy itt egy hős, aki
- félig indián,
- félig latino,
- teljesen siket,
- és hiányzik az egyik lába.
Ilyenkor a szélsőjobbos online agitátorok már fröcsögve kiáltanak woke terrort, mert valljuk be, ez így leírva tényleg úgy hangzik, mint a Kathleen Kennedyről szóló South Park-epizód.
Azonban az kétségtelen, hogy Daredevil vaksága elképesztően fontos részét képezi a karakternek, és remek példát mutat azzal, hogyan tudunk előnyt kovácsolni a saját hátrányunkból. Ráadásul Echo esetében még az is kapóra jött, hogy Hollywoodban érezhetően nagy divatja van az amerikai őslakosokkal kapcsolatos témáknak, elég a Reservation Dogs sorozatot, az új True Detective-et, a Yellowstone-univerzumot vagy a Megfojtott virágokat említeni, ahol mind nagy hangsúlyt fektetnek az indiánok egykori és mai problémáinak bemutatására.
Az Echóban ráadásul a főhősnek van más csomag is a hátán: nem elég, hogy gyerekként egy tragédia miatt ott kellett hagynia az otthonát, bűnöző apjának köszönhetően már fiatalon Kingpin hatása alá került, aki fogadott lányaként bánt vele, miközben kegyetlen gyilkost és végrehajtót nevelt belőle. Szóval tényleg adott volt minden, hogy az alkotók ezer plusz egy traumából válogatva készítsenek érdekes karaktert egy, a közönség számára szinte teljesen ismeretlen szereplőből.
Ehhez képest az Echo egy teljesen értelmetlen, vérgyenge katyvasz, ahol egyszerre akarnak mindent, de a végén még azt a pár dolgot is elrontják, ami korábban működött.
Pedig az első másfél epizód még egész ígéretesen kezdődik. Van benne jó adag misztikum az amerikai őslakos szál, és persze némi dráma is Echo családi tragédiája miatt. És még az is kifejezetten érdekes, hogy a siket főhős miatt a dialógusok nagy része jelnyelven történik, tehát ha el-elkalandozik a figyelmünk a telefonunkra tévénézés közben, lemaradhatunk egy csomó érdekes gondolatról. Azért írom ezt feltételes módban, mert én többször azon kaptam magam, hogy csak mászkálok a lakásban, miközben némán búg a tévé. Többször azt hittem, hogy leállítottam a videót, de valójában percek óta beszélgettek a szereplők, csak ugyebár jelnyelven. Kínos zavaromban ilyenkor mindig visszatekertem, hogy miről maradtam le, de minden alkalommal kiderült: semmi olyan nem hangzott el, amitől egy percig is érdekesebb lenne a sorozat.
Akkor kezdett el gyanús lenni, hogy az Echo nem lesz acélos, amikor egy vonatüldözéses jelenetben a főhősnek tönkrement a lábprotézise, de ő még így is gond nélkül ugrált a száguldó vasúti kocsik tetején egyikről a másikra. A közelharcok koreográfiája is hagyott maga után kívánnivalót, és meg sem közelítette azt a színvonalat, mint annak idején a Daredevil.
Az Echót játszó Alaqua Cox esetében hiába találtak egy indián származású, születése óta siket színésznőt, ettől még semmi szórakoztató nincs abban, hogy annyi érzelmet sem látni rajta, mint egy köztéri szobron. És nemcsak ott vannak gondok, ahol színészkedni kell: Cox kifejezetten menőn néz ki a szegecselt bőrdzsekijében, cserébe minden harcjelenetnél azt érezni, mintha egy pankrációs mérkőzés első próbáinak egyikét látnánk, ahol a látványos levegőbecsapkodástól repkednek métereket az emberek.
Az is óriási probléma, hogy az Echo képtelen eldönteni, hogy melyik történetszálat helyezze előtérbe, így egy kicsit mindegyiket és egyiket sem. Ott van a Kingpinnel való apai kapcsolatának feldolgozása, az erőszakos múltja, az indián gyökerei és rokonai, Hawkeye és Daredevil történetszála, és van valami misztikus indián humbug is, amitől gyakran flashbackjei vannak, ritkábban pedig valamiféle különleges erőre tesz szert. A flashbackek a legkeményebbek, az ötödik részre már csak annyiból álltak, hogy véletlenszerű jeleneteket egymás után vágtak az előző epizódokból, mintha ebből tudnunk kéne, mit akart szimbolizálni a nyitóepizód elején látható ősi szertartás, amiből a chocktaw indiánok múltja is eredeztethető. Hogy ennek kevés köze van a képregényekből ismert karakterhez, az már tényleg kit érdekel.
Viszont itt mégis csak a Disneyről beszélünk, szóval ne is számítsunk arra, hogy az őslakosok generációis traumáit vagy a mai modern rezervátumokra jellemző nyomort dolgozná fel a sorozat. Helyette percekig nézünk valami ősi indián labdajátékot (ami a lacrosse barbár kiadásának tűnik), meg néha feltűnnek félmeztelen őslakosok is, de hogy nekik pontosan mi a funkciójuk, és a harmadik epizódban miért régi némafilmes megoldásokkal mesélik el részben a történetüket, az totál homály. Vagy hát nem is annyira.
Az Echoról ugyanis tudni lehet, hogy eredetileg hatrészesre tervezték, ehhez képest a végtermék csak öt epizód lett, ráadásul ezeket egyben rakta ki a Disney. Ami szokatlan, mert az egyértelműen gyengébb Titkos inváziót is részenként jelentették meg, hiába volt az a sorozat óráról órára egyre rosszabb. Konkrétan az is felmerült bennem, hogy
a Disney annyira nem bízott a sorozatban, hogy az egyben feltöltéssel akarták elkerülni, hogy öt hétig arról szóljon az internet, hogy a Marvel már megint mekkora ócskaságot dobott össze.
Pedig még csak nem is lenne annyira ócska az Echo, egyszerűen csak bántóan középszerű az egész. Az akciójelenetek hol jók, hol nevetségesek, Vincent D'Onofrio hiába hozza tökéletesen a képregényes karakterét, ha olyan forgatókönyvet írnak neki, ahol kicsit hülyét csinál magából. A Hawkeye- és Daredevil-kapcsolódások nagyon felszínesek, és egyszerűen túl sok mindent akar egyszerre a sorozat úgy, hogy végül semmire sem figyel igazán.
Nagyon rendes gesztus a Disneytől, hogy a chocktaw indián nyelven is elérhető a sorozat, és az őslakosok reprezentációja sem az ő megkérdezésük nélkül történt, de itt ki is merül a témában való elmerülés. Na meg abban, hogy a Reservation Dogs sorozat stábjának harmada felbukkan ilyen-olyan szerepekben. Garantált, hogy az Echo sokkal többe került, mint a Reservation Dogs bármelyik évada, de amíg előbbi képtelen elmesélni rendesen egy kőegyszerű bosszútörténetet némi indiános kapcsolódással, addig az utóbbi az elmúlt évek egyik legjobb sorozata, ami végre nem béna sztereotípiákban mesél az amerikai őslakosok mai életéről.
Az külön érthetetlen, hogy minek erőltették a magasabb korhatárt. A Marvel igyekezett úgy kommunikálni, hogy az Echo lesz az első erőszakos, véres, tényleg nem gyerekeknek szánt sorozata, de ez annyiban merül ki, hogy kicsit több a vér és kicsit csúnyábbak a sérülések, de ennyi. Köze nincs a Marvel Neflix-sorozatainak nyersességéhez, ahogy a nagy szuperhősös grandiózussághoz sem. Az Echo csak egy helykitöltő a Disney+ felületén, ahol már így is tele van a padlás érdektelen tucatsorozatokkal.