2023. október 16. – 10:32
frissítve
Nagyon sok mindenre lehet figyelni Martin Scorsese nagyszabású, parádés, Megfojtott virágok című filmjében, de egyet kifejezetten ajánlok: Leonardo DiCaprio arca. DiCaprio alakítja Ernest Burkhartot, az első világháborús veteránt, aki megérkezik Oklahomába, hogy befolyásos nagybácsija (Robert De Niro) segítségével megcsinálja a szerencséjét.
A színész állkapcsa előreugrik, a fogai sárgák, úgy hunyorog és hajol előre a nyakával, mintha különös erőfeszítésre lenne szüksége, hogy megértse, mit mondanak neki. Ahogy halad előre a film cselekménye, egyre jobban hajlik, görnyed, az arca is meggyötörtebb. Még több ránc, még több erőlködés, még jobban összeszorított száj, olyan erővel, hogy szinte bármikor szétroppanhat.
És akkor nézzük meg Lily Gladstone-t, aki Ernest feleségét, Mollie-t játssza. Gladstone-t magyar közönség még nem láthatta nagyvásznon, kis költségvetésű amerikai filmekben (First Cow, Egyes nők), illetve sorozatokban (Milliárdok nyomában) bukkant fel epizódszerepekben. Amikor Gladstone arca betölti a képet, az felér egy villámcsapással – sztoikus, szoborszerű, a szemében mély melankóliával, fájdalommal, de daccal is. Mollie Burkhart a Megfojtott virágok során a szenvedés különböző köreit járja meg, de sosem lesz annyira meggyötört, mint a szerető férje.
Mollie Burkhart ugyanis egy oszázs őslakos. Az oszázsok története, mint általában az amerikai őslakosoké, népirtással és kényszerű vándorlásokkal teli, államról államra hajtotta őket az amerikai hadsereg, míg meg nem kaptak egy területet Oklahoma északi részén. A földművelésre alkalmatlan vidék viszont bőséges olajmezőket rejtett, az oszázsok pedig életjáradék és fejpénz fejében hagyták az amerikai olajcégeknek, hogy ott fúrjanak.
A családon belül öröklődő járadék busás volt, így a nemzet tagjai az Egyesült Államok leggazdagabb állampolgárai lettek, luxusautókkal jártak, drága bundákat és ékszereket hordtak, a fehér emberek pedig az ő sofőrjeik és cselédjeik voltak. A fehér embert sem kellett félteni, a törvényi szabályozás értelmében az oszázsoknak kirendeltek egy felügyelőt, akinek a jóváhagyása nélkül nem férhettek hozzá a vagyonukhoz. A jogszabályok szerint dúsgazdagok voltak, de hivatalosan életképtelenek.
És az 1920-as években elkezdték őket szisztematikusan méreggel és lőfegyverekkel meggyilkolni.
Ezt a történetet foglalja össze David Grann (Eldorádó, az elveszett város) magyarul is megjelent, Megfojtott virágok – Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése című történelmi true crime könyve. Grann korabeli feljegyzésekből dolgozott a könyvénél, az akkor még gyerekcipőben járó, más néven futó FBI aktáiból, levelekből, dokumentumokból, majd a könyv utolsó harmadában a brutális történetnek szereplője is lesz azzal, hogy a túlélők leszármazottjai és megoldatlan kapcsolatok után kutat. Könyvének központi figurája csak a felénél lép be Tom White, az egykori texasi ranger személyében, aki kitartó munkával fel tudja göngyölíteni az esetet, hogy aztán az amerikai történelem szinte teljesen megfeledkezzen róla.
Ez volt az, ami Martin Scorsesét (Taxisofőr, A Wall Street farkasa) egyáltalán nem érdekelte. Már nem a kiesés az amerikai történelemből, hanem a true crime része, a felgöngyölítés, a procedúra, a krimi. Grann könyve rejtélyként is működik – bár hamar össze tudjuk rakni, hogy ki és miért lehet felelős az oszázsok szisztematikus kiirtásáért, a kiléte tulajdonképpen titok. Scorsesét viszont már a gondolat is untatta, hogy végigmenjen egy olyan procedúrán, és – ahogy rengeteg interjújából mostanában ki lehet olvasni – nincsen már olyan helyzetben, hogy elpocsékolja az idejét. Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb amerikai filmrendezője alkotni akar, ameddig össze nem esik. Jövő hónapban lesz nyolcvanegy éves.
A Megfojtott virágok megfilmesítését még csak akkor kezdte, amikor a hetvenes éveit taposta, és hirtelen furcsa szimbiózisba került a nagyobb streamingszolgáltatókkal. A Netflixnek elkészíthette a monumentális, technikai szempontból megosztó Az írt (vagy ahogy a stáblistán megjelenik a címe: Úgy hallom, házakat festesz), az Apple pedig szintén megadta neki, amit kért, és kompromisszum nélkül készülhetett el a Megfojtott virágok. Egy három és fél órás, elsöprő, hatásos eposz egy különösen kegyetlen időszakról és azokról a különösen kegyetlen emberekről, akik ezt megtehették.
Azzal, hogy a film főszereplője nem Tom White nyomozó lett (aki azért felbukkan Jesse Plemons alakításában), hanem az egyik fontos mellékszereplője, Scorsese megtalálta a történet bejáratát, a krimiből ugyanis egy görög tragédiába illő párkapcsolati dráma lett. A film nem csinál titkot abból, hogy a machinációk mögött a közösség nagy barátja, William Hale (De Niro) áll, aki gyakorlatilag egy bűnszervezet fejeként sugalmazza a helyi férfiaknak, hogyan és miként férkőzzenek az oszázs nők közelébe, és hogyan csinálják ki azokat rafináltabban, vagy egészen céltudatosan.
Scorsese filmjében ez nem fordulat, hanem a történet szövetének része: az egyik első jelenetben Hale már arra trenírozza nem túl kifinomult unokaöccsét, hogyan kell az oszázsokkal beszélgetni, és még egy képeskönyvet is ad neki, hogy megismerhesse a kultúrát. Mi a beszélgetésről a legnagyobb tanács? Nem kell minden csöndet kitölteni, mert olyankor az ember badarságokat beszél. És semmiképpen sem szabad nyilvános helyen részegnek lenni. Burkhart nem egy túl okos ember, de ember. Egymásba szeretnek Mollie-val, családot alapítanak, az oszázs nyelvet is kitanulja. Miközben a cukorbeteg felesége körül hullanak a rokonok, és az ő állapota is egyre rosszabb és rosszabb.
Azzal, hogy Burkhart bekerül ebbe a vonzó világot ígérő, titkos társaságba, sok rokonságot mutat más Scorsese-filmekkel. Csak amíg Henry Hill egész életében gengszter akart lenni a Nagymenőkben, Ász Rothstein pedig a képességeihez kereste a lehető legnagyobb homokozót a Casinóban, addig Ernest Burkhart tépelődik. Szerető férj akar lenni, mert talán őszintén szereti a feleségét. Megbízható unokaöcs akar lenni, hiszen a nagybátyja mindent megtett, hogy pályára állítsa a háborús sérülése után. Mindennek meg kell felelnie. Nem csoda, hogy gyűlnek a gyűrődések az arcán.
A Megfojtott virágok egy újabb karrier végi remekmű Martin Scorsesétől, egy erőszakos western gúnyájába öltöztetett párkapcsolati dráma arról, hogyan tudja mások kapzsisága tönkretenni nemcsak egy ember, nemcsak egy házasság, hanem egy konkrét népcsoport életét. A három és fél órája alatt sosem unalmas, nincsenek fals hangjai, nincsen kilógó lóláb. Nagyszabású tabló, olyasmi, amit a hetvenes években készíthettek mesterek, mielőtt a stúdiórendszer megálljt parancsolt az eszetlen költésnek: A mennyország kapuja, A keresztapa első két része, a Volt egyszer egy Amerika szelleme kísért a részletgazdagságában és sorsszerűségében. Hisz abban, hogy tudunk felnőttként filmet nézni, és odafigyelünk rá.
Ebben óriási segítség a sztárok mellett az a rengeteg mellékszereplő, akinek ha a nevét nem is, de az arcát mindenképpen megjegyezzük. Jason Isbell és Sturgill Simpson countryzenészek autentikus karaktereknek tűnnek a száz évvel ezelőtti Oklahomából (egyikőjük a valóságban Alabamában, a másik Kentuckyban született). Az őslakos szereplőket mind őslakos színészek alakítják, Mollie testvéreit alakító Cara Jade Myerst és Jillian Diont sosem kevernénk össze senkivel, ahogy az egyik legszívszorítóbb jelenetet megkapó édesanyát játszó Tantoo Cardinalt sem.
Személyes kedvencem Ty Mitchell, aki úgy néz ki, ahogy a Lucky Luke alapján elképzelhettük a különösen súlyos cowboyokat: arcán egy hatalmas heg van, az egyik szemére vak, a fizimiskáját mintha csak a kétnapos borosta tartaná össze. Ez az első komolyabb filmszerepe, és nincs egy hamis mozdulata sem. Mire a történet második felére felbukkan apróbb szerepekben John Lithgow és az azóta Oscar-díjas Brendan Fraser, addigra már annyi mindent láttunk, hogy évtizedes, elismert színészekre csak legyintünk.
De Scorsese stílusára képtelenség legyinteni: a semmiből kirobbanó erőszakra, a ritkán alkalmazott, kinetikus kameramozgásokra, a szokásos Rolling Stones és korai rock & roll repertoárját felváltó korhű bluegrass zenére. (A zenét Robbie Robertson, a The Band nevű zenekar frontembere állította össze. Scorsese a hetvenes években róluk készítette el Az utolsó valcer című koncertfilmjét. Robertson pár hete halt meg, a Megfojtott virágokat Scorsese az ő emlékének ajánlotta.) A semmibe vesző préri közepén felhúzott, makulátlan házakat bemutató óriási totálok vagy az egyszer-egyszer bizarr szögekből felvett belső terek, amikben a szereplők esendő, kicsinyes lényeknek tűnnek.
Vagy azok a szokásosnál is hiperrészletesebb jelenetek, amik az oszázsok rituáléit mutatják be. Az évekig tartó gyilkosságsorozatban több száz oszázst ölhettek meg, sok esetben büntetlenül. A Megfojtott virágok tesz valamit azért, hogy a szokások és a nyelvük örökre megmaradjon filmen.
És azért is tesz, hogy újra óriási arcokat nézzünk. Ott van egyik oldalon Ernest Burkhart, aki éli a hazugságát, de szereti a feleségét, és minden egyes belső tépelődése kiül rajta azonnal. És ott van az egyre súlyosabb beteg Mollie, aki akkor sem akar gyengeséget mutatni, amikor nemzete a tragikus mélypontját éli. Nézzük ezeket az arcokat, és amikor utoljára látjuk együtt őket, biztosak lehetünk benne, hogy kevés film lesz jobb 2023-ban a Megfojtott virágoknál.
A Megfojtott virágok október 19-től látható a magyar mozikban.
