Itt a Telexen rendszeresen írunk és beszámolunk minden Marvel-projektről, legyen az film, sorozat vagy valami különkiadás. A Bosszúállók: Végjáték óta nagy változások voltak a Disneynél, a Fox megvásárlása és a streamingháború olyan folyamatokat indított el, amelynek köszönhetően a mennyiség egyértelműen a minőség romlásához vezetett, és egy kezem is sok lenne ahhoz, hogy kiemeljek öt tényleg jó Marvel-produkciót az elmúlt öt évből. Az egyik ilyen egyértelműen a WandaVízió volt 2021-ben, az első Marvel-sorozat, amit már nagyon tudatosan a Marvel-univerzum részeként gyártottak a Disney+ felületére. A Mindvégig Agatha ehhez a világhoz tér vissza, és ismét ráébreszti az embert arra, hogy mennyi potenciál van még a Marvelben, ha a stúdió nem erőlteti rá a készítőkre az akaratát.
A kilenc részes sorozatból az első két 40 perces rész már fel is került a Disney+-ra, és ennyi alapján bátran ki lehet jelenteni, hogy
a Mindvégig Agathában több az eredeti ötlet és személyiség, mint bármelyik Marvel-sorozatban az elmúlt évekből.
Ez részben annak is köszönhető, hogy ugyanaz a Jac Schaefer a készítő, aki a WandaVízióért is felelt, a történet pedig pont onnan folytatódik, ahol az előbbi abbamaradt. Az egészen zseniális Kathryn Hahn visszatér Agatha Harkness, a salemi boszorkány szerepéhez, akit a Skarlát Boszorkány büntetésből megfosztott minden erejétől, és egy hatalmas illúzióban tartja fogságban Westview kisvárosában.
Kicsit zavaró is az elején, hogy az első epizód nagy részében egyszerűen nehéz rájönni, mégis mit látunk. A sorozat egy kisvárosi gyilkossággal kezdődik, Hahn pedig egy fizetés nélküli szabadságra tett nyomozót alakít, akivel láthatóan nehezen bírnak a helyiek. Azonban ahogy telik az idő, Hahn egyre furcsábban viselkedik, és folyamatosan ott van az ember feje felett a kérdőjel, hogy itt valami nem stimmel, és valaminek mindjárt ki kell derülnie.
Ezt a folyamatos kétkedést annak idején a WandaVízió is zseniálisan adagolta, és ugyan itt már az első részben kiderül az egyik központi nagy átverés, mégis bőven akadnak meglepetések. Agatha mindenáron ki akar szakadni a varázslatból és visszaszerezni az erejét, ezért jobbján egy ismeretlen fiatallal elindul a városban összeszedni egy rakás boszorkányt, akikkel elindul Az Út-ra. Az Út két rész alapján kicsit olyan, mint az út az Óz, a nagy varázslóban, csak sötétebb, kihaltabb és veszélyesebb. A boszorkányok pedig legszívesebben a hátuk közepére kívánják a boszorkányszakma legmegosztóbb figuráját, ezért egészen izgalmas dialógusok jönnek ki abból, ahogy Agatha ráveszi őket az együttműködésre.
Az első két epizód ebben ki is merül, azonban fontos kiemelni még két új szereplőt: a Joe Locke által alakított Tinit, illetve az Aubrey Plaza által megszemélyesített Rio Vidalt. Mindkét szereplőről alig lehet tudni egyelőre valamit, cserébe egyértelműen kulcsjátékosoknak tűnnek: utóbbitól tudjuk meg, hogy Agatha ellen szinte hajtóvadászat van, de egyedül megölni nem szabad őt egyelőre. Előbbi pedig az, aki fiatal kora ellenére megtöri a Skarlát Boszorkány varázsát, és elindítja az úton Agathát.
A Mindvégig Agatha egyik legnagyobb erőssége, hogy úgyis élvezhető, hogy nem kell tudni semmit a Marvel-univerzumról, még a WandaVízióról sem feltétlenül. Egy-két apró kivételtől eltekintve alig utalnak a világon belül másmire, a történet abszolút megállja a helyét önmagában. Amit valahogy úgy lehetne leírni, mint egy sötét, boszorkányos vígjáték elképesztő női energiákkal.
Hahn egyszerűen őrületes a szerepében, soha nem lehet tudni, hogy éppen megőrül vagy csak rájátszik, és teszi a hülyét vagy tényleg fogalma sincs abban a pillanatban semmiről. Az arcjátéka, a mimikája, a hanghordozása egyszerűen a képernyőhöz szegezi az ember figyelmét. Ahogy Plaza minden egyes jelenete is, hiszen a őrület határán táncoló Hahnhoz képest ő a hideg, kimért, szúrós tekintetű ellenfél, aki a könnyed hangvételt mindig igyekszik sötétebb irányba terelni. És persze ott van a válogatott sorozatszínészekből összeállított boszorkánycsapat, akikről alig várja az ember, hogy még többet megtudjon. A közös éneklős, varázsidézős jelenetük pedig az egyik legerősebb, energiától duzzadó részlet volt, amit idén bármilyen tévésorozatban láttam. Gyerekként pontosan így képzeltem el azt, amikor a lányok boszorkányosat játszanak.
Persze nem lenne Marvel-sorozat ide-oda kacsintgatások nélkül, és már most is van pár érdekes jel az első két rész alapján. Benne van a pakliban, hogy Tini nem más, mint Billy Kaplan, vagyis Skarlát Boszorkány halottnak hitt, de reinkarnálódott fia, hiszen a képregényekben hasonló frizurája van, ő is egy fiatal varázsló és mellette nyíltan meleg. Rio pedig nagy valószínűséggel annak a Mephistónak lehet a lánya, akiről rajongók tömegei hitték, hogy a háttérből mozgatja a szálakat a WandaVízióban. Aztán benne van, hogy a Mindvégig Agatha csak egy szimpla sorozat vajmi Marvel-kötődéssel, ettől még tényleg nagyon érdekes látni, mekkora kört tett az egész tévés Marvel a WandaVízió óta. Ismét itt van egy sorozat eredeti ötletekkel, ami egy olyan karakterre épül, aki még a képregényekben is marginális szereplő, nincs is saját szólósorozata ott, és a sztori alapja is teljesen új, nem pedig átvették valahonnan.
Mindez Hahn fantasztikus játéka nélkül nélkül nem történhetett volna meg, és rávilágít a modern Marvel egy óriási problémájára: nem muszáj állandóan évi 4-5 új képregénykaraktert bemutatni, és azokkal sakkozni utána, hanem bátran lehet már létezőkhez nyúlni, és azokat kibontani, ha van bennük potenciál. Sokkal szívesebben nézek egy C listás karakterről szóló, nem túlbonyolított történetet, mint egy marketingasztalnál megszületett termékbemutatót, ahol PR-szakemberek legózzák össze a cselekményt, mint azt annyiszor lehetett érezni az elmúlt években az Echótól a She-Hulkon át a Titkos invázióig.
