2024. március 11. – 14:29
Miközben a kegyelmi ügy végre reflektorfénybe állította azt a tényt, hogy a pedofília és a gyerekbántalmazás gyakorlatai mögött milyen komoly intézményi és politikai vétkek húzódnak meg, az állami sportlap, a Nemzeti Sport hétvégi publicisztikájában a sportbarátoknak is segített eligazodni abban a kérdésben, hogy egy edző részéről szükség van-e tanítványai lelki és fizikai bántalmazására ahhoz, hogy kihozza belőlük a legjobbat.
Ballai Attila „Tetű és strandpapucs” című publicisztikájában hiábavaló a klasszikus érvelést és gondolatmenetet keresni, de a lényege az a tézis: a kiemelkedő sportteljesítményekhez elengedhetetlen az, hogy az edző durván bánjon gyerektanítványával, adott esetben megalázza és verje őt.
az a rossz hírem, hogy a klasszissá érett sportolók jelentős része annak idején elszenvedte a gyermekbántalmazást; és nem egyszer, hanem némelyikük naponta.
Ezt alátámasztandó felsorolja azt, mennyi sportágban dívott a sportolók bántalmazása és megalázása:
Gyermekbántalmazó volt minden utánpótlás-ökölvívóedző, aki vallotta és a hétköznapokon gyakorolta az általános sportági tézist, hogy az első alkalommal jól meg kell veretni a klubhoz jelentkező kölyköt, és csak abból lesz bunyós, aki a másodikra is visszajön. Gyermekbántalmazó volt az összes úszószaki, aki reggel hatkor az alig húszfokos vízbe úgy kényszerítette be a didergő kicsiket, hogy ha vonakodtak, strandpapuccsal a fenekükre húzott.
Ballai a gyakorlattal kapcsolatban néhány egykori mesteredzőt név szerint is említ; köztük Széchy Tamás „úszópápát”, aki egy általa edzett, tizenkét éves kisfiúnak azt a becenevet adta, hogy „Tetű”, vagy Laurencz Lászlót, a női kéziválogatott kapitányát, amiért „hölgyeket küldött el testületileg még a büdös francnál is illetlenebb tájékra” (a cikk egy pontján a gyerekek és a „hölgyek” valamiért összemosódnak).
A cikk azért is bizarr, mert maga Ballai elmeséli, hogy saját lányát kimenekítette „a méltán legendás” utánpótlás-úszóedző, „Kóla bácsi” kezei közül, mert nem akarta, hogy „szenvedjen a gyerek”. De utána kijelenti, hogy egy másik hozzáállás az,
hogy marad, és olykor szenved, mert ez a versenysport sajátja. Koroktól, korszellemektől, divatoktól, diliktől függetlenül.
A gyerekek (de felnőtt sportolók) érzelmi és fizikai megalázásának célszerűségét nem támasztják alá empirikus adatok; az a tény, hogy sok mesteredző fenyítette, abuzálta tanítványait, inkább az ilyen eszközök társadalmi elfogadottságára vezethető vissza. Ezt a tényt Ballai is pedzegeti, amikor leírja, hogy a gyerekbántalmazáshoz „nem is kellett sportolni, elég volt iskolába járni. A napközis tanító néni lendületes körmösöket osztogatott favonalzóval – a szüleim nem panaszolták be, inkább örültek, amiért védekezésként kicsire vágatom a körmeimet –, Pista bácsi meg úgy adta a kokit, hogy a nagyobb hatás kedvéért a középső ujjára húzta a kulcskarikát”.
Ballai valami olyasmire lyukad ki, hogy az erőszak alkalmazása építő jellegű lehet, de csak mértékkel alkalmazva. Szavai szerint: „A vérbeli utánpótlásmester egyik fő erénye ezért az, hogy felismeri a határt, amíg épít, és nem rombol, roncsol. Ha pedig felismerte, addig megy el, de nem lépi át. Megérteti, érezteti a gyerekkel – és talán még inkább a szülővel –, hogy motivációja a szeretet, a rábízott érték iránti felelősség, a jóra törekvés. Hogy bajnokot, sikeres sportolót, de elsősorban embert szeretne nevelni az ifjoncból.”
A cikket átható „régen minden jobb volt” szellemének megfelelően Ballai a mostani „évjáratokat” túl érzékenynek, alacsonyabb tűrőképességűnek tartja. Erre hozza fel bizonyítékként azt, hogy „a harmadik évezred kiugró sikersztorija a darts”, ami az íjászat kocsmasporttá korcsosult válfaja. És „aki tegnap még sima kocsmatöltelék volt, holnap akár világbajnok és ünnepelt sztár is lehet, húsz kiló túlsúly, akut edzéshiány sem akadály”. De amiatt is panaszkodik, hogy „a küzdősportok éppen a lényegüket veszítették el” azért, mert a száz évvel ezelőtti – amúgy rengeteg halálos áldozatot és magukat nyomorékká nyerő bajnokokat kitermelő – normákkal ellentétben nem az egyik fél harcképtelenségéig vagy megadásáig tart.
A puhányság trendjét jelzi Ballai szerint a 2028-as, Los Angeles-i olimpia műsorára kerülő lacrosse és a zászlós foci, illetve a már Tokióban is szereplő – egyébként nagyon speciális erőfejlesztést és extrém bevállalós – gördeszkázás, melyekről megjegyzi, hogy
(…) az is megnyugtató, hogy a sikerhez vezető úton a darts vagy a gördeszka bálványai nagy valószínűséggel egyszer sem váltak gyermekbántalmazás áldozataivá.
A Nemzeti Sport a kormányközeli médiaholding zászlóshajójának számító Mediaworkshöz tartozott egészen 2022 őszéig, amikor is az állami tulajdonban lévő Nemzeti Sportügynökséghez (NSÜ) került. Az állami cégek és a kormány hirdetésein keresztül közpénz-milliárdokból működtetett Nemzeti Sportot a kormány egyébként határozatban nevezte „közszolgálati”-nak, hogy erre hivatkozva napi 10 ezer példányt vásároljon belőle. A 2024-ben is 1,338 milliárd forintra rúgó közvetlen állami támogatást a kormány részéről Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter azzal indokolta, hogy
a Kormány célkitűzése, hogy Magyarország sportnemzetből sportoló nemzetté váljon, és mindez elképzelhetetlen írott offline sport-ismeretterjesztés és értékmegőrzés nélkül.
