Bízni kellene az öngyilkosságban?

2001 nyár vége van, 20 éves vagyok, hatalmasat robban nyáron a System of a Down Chop Suey című dala, azt adja az összes létező zenetévé és néhány rádió, szeptember elején pedig megjelenik a Toxicity című album is, amit rögtön letöltök, kiírok CD-re és rámásolok kazettára, hogy otthon és útközben is, tényleg bármikor hallgathassam. Nyilván eleinte semmit sem értek belőle, mert Serj Tankian, az örmény-amerikai metál együttes énekese iszonyú gyorsan pörgeti a szavakat, de idővel a refrén egy része összeáll: „I don’t think you trust in my self-righteous suicide.”

Hogyhogy bízni kellene az öngyilkosságban?! Hiszen hát mindig van más lehetőség. Mindig kell lennie valami más lehetőségnek.

Nagyon haragudtam a System of a Down mondatára, nem hittem el, hogy ezt a sort tényleg komolyan gondolják, és bár továbbra is sokat hallgattam az egész albumot, a fenti mondatot igyekeztem minden egyes alkalommal ignorálni.

Ez a sor ugyanis egy nagyon fontos és teljesen egységes társadalmi tabura hívja fel a figyelmet. Arra, hogy az öngyilkosságról nem lehet és nem szabad beszélni. Mert az öngyilkosság egyáltalán nem megosztó téma. Az öngyilkosság félelmetes, elfogadhatatlan és érthetetlen. Már a szó is az. A gyilkosság kifejezetten súlyos etikai konnotációval bír, az elkövetés pedig erősen utal a bűncselekményre, miközben a latin eredetű szuicid szó a sui caedere kifejezésből származik, ami a valamennyivel semlegesebb, önmagát megölnire fordítható.

Annak viszont, aki öngyilkosságon gondolkodik, és főleg annak, aki meg is kísérli az öngyilkosságot, teljesen egyértelmű és nyilvánvaló megoldás.

Legalábbis a megkísérlés pillanatában az. Addig viszont végig jelen van az ambivalencia. Olyannyira, hogy az öngyilkosság konkrét kivitelezési módjával kapcsolatos döntést az érintett nagy valószínűség szerint csak az utolsó órában, fél órában hozza meg.

Van tehát egy tabu, amit közben mégis fontolgatnak néhányan, és néhányan meg is tesznek.

És néhányon azt értjük, hogy Magyarországon 100 ezer lakosra vetítve 2021-ben 15,7 öngyilkosság történt, a legrosszabb a helyzet a dél-alföldi régióban, ahol 21,7. Ez azt jelenti, hogy itthon nagyjából öt és fél óránként hal meg valaki öngyilkosság következtében, átlagosan. Ezekkel a mutatókkal sajnos a rossz végén vagyunk az EU-s statisztikáknak – országos szinten a harmadik legtöbb öngyilkosság itt történik (Szlovénia és Litvánia után jövünk), regionális szinten pedig a második legrosszabb itt a helyzet, a francia Limousin régió után következünk.

És amikor öngyilkosságról beszélünk, akkor fontos megemlíteni azokat az embereket is, akik az öngyilkosságban közvetve érintettek. Itt öngyilkossági halálesetenként körülbelül 135 rokonról, kollégáról, osztály- és iskolatársról, barátról, ismerősről van szó (őket a szakma exponált személyeknek nevezi).

Öngyilkosságban közel háromszor annyi férfi hal meg, mint nő, az öngyilkossági kísérlet viszont inkább nőkre jellemző, ami jól mutatja, hogy mennyire más az, ahogyan a férfiaknak és a nőknek megengedi a társadalom, hogy kezeljék a problémáikat: a férfiak inkább jutnak el a teljes kilátástalanságig, a nőknél gyakoribb a segélykiáltás, illetve előbbiek agresszívabb és kevesebb túlélési potenciállal bíró megoldási módokat választanak (akasztás, ugrás), a nőkre inkább a gyógyszer-túladagolás jellemző.

Ezek a kontrasztok pedig egész biztosan nincsenek rendben, mert így nem fogunk tudni sem közelebb jutni az öngyilkosság, sem pedig az öngyilkosságon gondolkodó megértéséhez, sem pedig az exponált személyek támogatásához. Márpedig segíteni az fog. A megértés és a kapcsolódás. Az egymáshoz közelebb kerülés.

Aki öngyilkosságon gondolkodik, nem hülye, nem ment el az esze, nem akar senkinek sem ártani, még magának sem, csak véget akar vetni annak, amiben szenved. Még az sem biztos, hogy valóban és ténylegesen meg akar halni. Sokkal inkább

úgy akarja megmenteni magát, hogy megszünteti a szenvedést.

Azt gondolja, hogy rajta már senki és semmi sem tud segíteni, az élete pedig teljes mértékben elviselhetetlen. Ebben a beszűkült tudatállapotban az érintett számára nincs más megoldás, mint az öngyilkosság. Egyszerűen eddigre már kifogyott az ötletekből.

De azok a tényezők, amelyek az öngyilkosságok 90 százaléka mögött állnak (többek között depresszió, skizofrénia, alkohol- vagy drogbetegség) nem hibás gondolkodás következményei, amiért bárkit is lehet okolni. A legtöbb öngyilkosságon gondolkodó vagy azt elkövető ember valamilyen hangulatzavarban szenved. De lehet oka az öngyilkosságnak a kilátástalan élethelyzet is, az elviselhetetlen magány, és az első öngyilkossági kísérlet is kiugróan, ötvenszeresére növeli annak az esélyét, hogy az illető máskor is megpróbál majd véget vetni az életének.

Ettől még teljesen jogos és érthető, ha valaki haragszik vagy dühös arra, aki meg akarja ölni magát, és lehet végtelen és csillapíthatatlan szomorúságot is érezni, és bár ezek az érzések teljesen érvényesek, legtöbbször a saját tehetetlenségünkről szólnak. Arról, hogy azt hisszük, segíthettünk volna. Ha jobban figyeltünk volna. Ha máshogy figyeltünk volna. Ha erőszakosabbak lettünk volna. Ha mentőt hívtunk volna. Ha valamit máshogy csináltunk volna.

Természetesen feladni a segítést sosem szabad, de van egy pont, amikor sajnos már – nagyon nagy valószínűséggel, és ezt még leírni is nehéz – nem lehet mit tenni. Amikor már nem rajtunk múlik. Épp ezért

segíteni nem akkor kell/lehet, amikor már ott tart valaki, hogy minden körülmények között meg fogja tenni, hanem ezt megelőzően.

Amikor megjelennek a drasztikus hangulatingadozások, amikor megváltozik a viselkedése, amikor új, nem fenntartható szokásai alakulnak ki (direkt nem azt írtam, hogy alakít ki, mert ezeket tudattalanul, nem szándékosan teszi), amikor drámaian megváltoznak az étkezési, alvási, barátkozási szokásai, amikor elkezd nem a tőle korábban megszokott módon teljesíteni az iskolában, munkahelyén, amikor már nem ura az életének. Amikor elkezdi bántani magát (öngyilkossági vagy nem öngyilkossági célú önsértés) vagy amikor elkezd nagyon másképp beszélni az életéről, jövőben elképzelt önmagáról. De még akkor sem biztos, hogy lehet segíteni.

Fontos ugyanakkor különbséget tenni a diffúz, akár indulatból érkező mondatok („semmi értelme az életemnek”) és a nagyon is konkrét, kimunkált tervek között, de beszélgetni mindkettő esetén nagyon fontos. Ahogy a jelzéseket is mindig komolyan kell venni. Nemcsak szakemberként, de laikusként is. Mindkettőként szabad merni segítséget kérni.

A különböző változások persze önmagukban nem feltétlenül jelentenek közvetlen veszélyt, pláne kamaszkorban, amikor egyébként is teljesen rendben vannak a hangulatingadozások. Viszont a fenti tényezők is vezethetnek depresszióhoz, utalhatnak depresszióra, ami pedig gyakran jár együtt öngyilkossággal vagy öngyilkossági gondolattal. Fontos ugyanakkor, hogy a kutatások azt találták, hogy a közvetlen, ok-okozati összefüggés egyéb tényezőkkel – többek között a csökkent halálfélelemmel és/vagy a fokozott fájdalomtűréssel – kapcsolatban van, nem a depresszióval. Mindezek miatt is nagyon fontos az egyéni, közösségi jelenlét. Családban, lakóközösségben, oktatási intézményben, munkahelyen. Hogy legyen, aki észreveszi a változást.

Csakhogy közben a változás titkolható, bagatellizálható, a segítség visszautasítható, a jobban lét mímelhető, ezért a bűntudatkeltés még nyomokban sem célja ennek a cikknek. De akármilyen nehéz és kockázatos ennek már csak a gondolata is, az életet nem biztos, hogy mindig az élettel lehet megmenteni. A halált – legyen szó bármilyen halálról – az élettől teljesen elkülönülő dolognak tekintjük, előbbit mindenképpen meg kell előzni, utóbbit mindenképpen ki kell nyújtani. Akár az élet árán is.

De mi van, ha erről elkezdünk másképp gondolkodni? Szabad erről egyáltalán másképp gondolkodni? A válasz sajnos egyértelmű. Nemcsak az öngyilkossággal kapcsolatos párbeszéd hiánya, de az eutanázia és az abortusszal kapcsolatos társadalmi, de főleg politikai közbeszéd is azt mutatja, hogy ezekről a dolgokról csak egyféleképpen lehet gondolkodni.

Az életről valójában nem dönthetünk.

Az derül ki újra és újra, hogy egy súlyos, szenvedésekkel, lelki és/vagy testi fájdalmakkal járó, biztos halállal végződő betegségben szenvedő nem hozhat döntést az életéről. Akkor sem, ha az, amilyen életet él, már – számára – a legkevésbé sem hasonlít az életre. Egy minden szempontból kilátástalan életet élőnek, egy súlyos depresszióban szenvedőnek nem lehet az a gondolata, hogy nincs értelme a mindennapoknak. Már a gondolat is stigmatizáló.

Megtiltjuk az öngyilkosságot és megtiltjuk az eutanáziát is, de az életet mégsem segítjük.

A szociális és pénzügyi kilátástalanság rengeteg embert fenyeget, a lelki (pszichológiai és pszichiátriai) ellátás és támogatás hiánya és elérhetetlensége rengeteg ember problémája, ahogy a társadalom sem bír mindenki számára megtartó erővel, de nem ezekkel kezdünk valamit, hanem azzal, hogy tabusítjuk az öngyilkosságról, sőt egyáltalán a halálról való közbeszédet, párbeszédet. És megtiltjuk az abortuszt is, de nem foglalkozunk azzal, aki az abortuszon gondolkodik. Nem foglalkozunk társadalmi és politikai szinten azzal, hogy miért esnek tervezetlenül teherbe annyian. A politika nem foglalkozik szexuális neveléssel, nem foglalkozik azzal, hogy drágák a fogamzásgátló eszközök, ahogy azzal sem, hogy a fogamzásgátlás a férfiaknak éppúgy feladata, ahogy a nőknek, a politika legyint arra, hogy mennyi a nemi erőszak Magyarországon. És nem foglalkozik azzal sem, hogy a bárhogyan fogant magzattal milyen lesz a várandósság időszaka, a szülés és az utána következő nem rövid időszak, az élet.

A politika csak azzal foglalkozik, hogy szülessen minél több gyerek, szülessen meg minden magzat. Egy olyan magzat is, amelynek az élete szenvedés lesz, akár azért, mert még a terhesség elején kimutatható az élettel össze nem egyeztethető betegség, akár azért, mert a szülei nem tervezték, és sok-sok gondolkodás után sem tudják elképzelni, hogy meg tudják adni majd neki azt az életet, ami az élethez hasonlít, akár azért, mert a magzat erőszakból fogant. Az abortusz sosem lehetőség.

De természetesen nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy kinek van, kinek legyen joga az élethez. Természetesen senkit sem szeretne ez a cikk arra buzdítani, hogy vessen véget bármilyen életnek is. De valahogy az az érzésem, hogy mintha rosszul gondolkodnánk az életről. Az életről mint koncepcióról. Amiben van lehetőség a testi-lelki jólétre és a jóllétre, biztonságra. De a statisztikából és a gyakorlatban is úgy látszik, hogy ezt sokan nem érzik magukra érvényesnek.

Mindez persze messze és főleg nemcsak pszichológiai, hanem filozófiai, erkölcsi, jogi, politikai, társadalmi, gazdasági és vallási kérdés is. És az is biztos, hogy egységesen, mindenkire és mindig érvényes állításokat ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nem lehet megfogalmazni.

Épp ezért ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban mindenféle párbeszédre volna szükség. Családira, osztályközösség-belire, társadalmira, politikaira. És filozófiaira, pszichológiaira, neurológiaira, pszichiátriaira. De jelenleg sajnos egyik sincs.

Az abortuszról, az eutanáziáról és az öngyilkosságról való beszélgetés tabu.
Biztos, hogy nem ez a fő ok, de talán azért sem tudunk ezekről a dolgokról beszélni, mert a halál e módjait – még ha nem érdemes is sorrendet felállítani – az egyik legnehezebb feldolgozniuk az érzelmileg érintett hozzátartozóknak.

De amíg nem tudunk ezekről a témákról nyíltan beszélni, amíg ezt az egészet tabu övezi, addig a hozzátartozóknak is nehezebb lesz segíteni.

Hívja a 116-123 vagy a 06-80-820-111 telefonszámot, ha úgy érzi, segítségre van szüksége! Ha öngyilkossági szándéka van, hívja a 112-t. Ismerje meg az Alapítvány az Öngyilkosság Ellen honlapját (www.ongyilkossagmegelozes.hu), ahol minden, a megelőzéssel kapcsolatos információt megtalál. A cikkben található adatok is erről az oldalról, többek között Bérdi Márk munkásságából származnak.