„Éjszakánként néha bejöttek a nővérek, hasra fordítva az ágyhoz kötöztek, és csatos övvel vertek” – az egyházi visszaélések alig ismert dimenziói

A katolikus egyházban elkövetett szexuális bántalmazások legkésőbb 2002 óta ismertek a nyilvánosságban: ekkor jelentek meg a Boston Globe-ban az első leleplező írások, amelyek hatására idővel közel 250 bűncselekményre derült fény. 2010-től Európában is egyre több helyen tártak fel bántalmazási eseteket, és idén Magyarországon is gyors egymásutánban váltak ismertté egyházi személyek által elkövetett szexuális visszaélések.

Az esetek túlnyomó többségében férfiakra, katolikus papokra irányul a figyelem, akikhez képest a női elkövetők szinte teljesen háttérbe szorulnak – ezért is keltett feltűnést a Pannonhalmi Főapátság minapi közleménye és a Válasz Online cikke egy visszaélésekkel gyanúsított szerzetesnővér esetéről. A következőkben Görföl Tibor katolikus teológus, a Pécsi Tudományegyetem docense mutatja be, mi tudható a női elkövetőkről.

Bántalmazó apácák

„A fizikai tüneteim jelentik a legkisebb gondot. Gerincízületi gyulladásom van, tönkrement a hallásom, légzési nehézségekkel küszködöm, és a méhem sérülése miatt alig tudok kihordani magzatokat. Nyolcszor vetéltem. Súlyos migrénjeim vannak. De a szellemi és érzelmi problémáim a leggyötrőbbek. Rosszul alszom, és éjszaka rémálmok gyötörnek; a férjemmel harminc évig külön aludtunk, mert állandóan csapkodtam álmomban. Nagyon elkeserítő volt, hogy eleinte nem tudtam, miként szeressem és gondozzam a gyerekeinket, akik valószínűleg ugyanúgy szenvedtek, ahogyan én szenvedtem a nővéreknél. Egész lényem még mindig annak a huszonnégy évnek a fogságában vergődik, amit a nővérek és a katolikus egyház karjában töltöttem.” Ez a néhány mondat az egyházi intézményekben elkövetett bántalmazások egyik legismertebb női áldozatától, az új-zélandi Ann Thompsontól származik.

Anyja tizenöt éves volt, amikor megerőszakolták, majd világra hozott leánygyermekét kéthónapos korában akarata ellenére elvették tőle. Ann Thompson katolikus szerzetesnővérek által fenntartott árvaházakban nevelkedett 1941 és 1965 között. Mindaz, amit elszenvedett, arra figyelmeztet, hogy a bántalmazások után megtört és megnyomorított emberi életek maradnak, amelyek hátterét nem érdemes egyszerűen kíváncsian fürkészni – mivel az egyházi közeg, és zártságánál fogva a női szerzetesi élet amúgy is éppen eléggé titokzatosnak tűnik, ez a kíváncsiság nehezen kerülhető el. Csakhogy valójában emberi tragédiákkal, szétroncsolt életekkel állunk szemben, amelyek mindenekelőtt együttérzést érdemelnek.

Ugyanakkor ma már egyre pontosabban látjuk, hogy Ann Thompson sorsa korántsem volt egyedi, annak ellenére sem, hogy élettörténetének első huszonnégy évében rendkívül sokféle bántalmazást volt kénytelen elszenvedni, mégpedig nők részéről. Súlyosan elhanyagolták, olykor annyira éhezett, hogy nyáron füvet, télen tócsák jegét ette, a fehérneműje pedig annyira piszkos volt, hogy megkeményedett szürke masszává állt össze.

A verbális bántalmazás mindennapos volt az apácák részéről. Fizikai erőszaknak is ki volt téve: „Éjszakánként néha bejöttek a nővérek, hasra fordítva az ágyhoz kötöztek, és csatos övvel vertek; utána hetekig ülni is alig tudtam. Közben azt ordították, hogy ki kell verniük belőlem az ördögöt, mert olyan vagyok, mint az anyám.”

Amikor ágyba vizelt, az úszómedencében víz alatt tartották a fejét, míg fulladozni nem kezdett. „Blandina nővér sokszor a vécébe nyomta a fejemet, és lehúzta.” Az apácák azt is eltűrték, hogy éjszakánként idősebb lányok levetkőztessék a fiatalokat, és a legkülönbözőbb tárgyakat helyezzék a nemi szervükbe. A vécék és a mosdók veszélyes helynek számítottak, hiszen bárhol erőszakot szenvedhettek a lányok, ezért az ágyba vizelés elkerülhetetlen volt, és így kezdődött minden elölről.

Felmérések és adatok

Az ilyen jellegű élettörténetek és szörnyűségek sora sajnos hosszan folytatható lenne, de csak az elmúlt két-három évben kezdett figyelem irányulni arra, hogy az egyházi környezetben elkövetett szexuális, hatalmi és lelki bántalmazásoknak milyen mértékben voltak elkövetői és elszenvedői nők. A felmérések és a napvilágra kerülő esetek szinte minden esetben olyan férfiakra koncentráltak, akik rendszerint kiskorú fiúkat vagy sérülékeny, kiszolgáltatott férfiakat bántalmaztak.

Ez a fajta tájékozódási igény érthető, mivel az első egyházi esetek, amelyek a nyilvánosság elé kerültek, férfiakhoz kötődtek. Kezdőpontnak 1985 tekinthető, amikor az Egyesült Államokban a lafayette-i egyházmegyében (Louisiana állam) az állami bíróság húszévnyi börtönbüntetésre ítélte Gilbert Gauthe egyházmegyés papot harminc rendbeli szexuális bántalmazásért. Az 1990-es évek közepén Írországban napvilágra kerülő esetek elkövetői szintén férfiak voltak, és a 2002-ben a Boston Globe újságírói által feltárt jelenségek (bántalmazás, eltussolás, megvádolt papok áthelyezése) is ebbe a mintázatba illeszkedtek.

Az elmúlt két évtized legismertebb európai jelentései közül a 2018-ban kiadott német kutatás (MHG-Studie) eleve kizárólag papok, diakónusok és férfi szerzetesek bántalmazásait vizsgálta, a 2021-ben megjelent francia Sauvé-jelentés 2900-3200 főre becsülte a bántalmazók számát, akiket általában a papsághoz tartozónak minősített.

Ami az áldozatokat illeti, e kutatások eredményei szerint nagyságrendekkel ritkábban szenvedtek erőszakot kiskorú vagy nagykorú nők, mint kiskorú vagy nagykorú férfiak. Vagyis az áldozatok nemi megoszlása éppen ellentétes a szexuális bántalmazások általános társadalmi tendenciáival: míg a francia társadalomban például közel háromszor annyi nő (a lakosság közel 15 százaléka) szenvedett el bántalmazást 1950 és 2020 között, mint férfi, a katolikus egyházban összességében nagyjából négyszer több kiskorú fiú válik áldozattá, mint lány.

A jelentésekben látszólag hatalmas aránytalanság jelentkezik az elkövetők és az áldozatok száma között, de az áldozatok jóval magasabb számára általában az a magyarázat születik, hogy férfi bántalmazók rendszerint számos fiú ellen követnek el erőszakot, és ez a jelenség csak tovább erősítette az előző évtizedek kutatásainak férfi hangsúlyait.

Női elkövetők

A női elkövetők és a női áldozatok kérdését természetesen érdemes különválasztani egymástól, és a következőkben főként az előbbinek szentelek figyelmet. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy 2020 óta a figyelem fokozatosan kiterjed a női áldozatoknak arra a csoportjára, amelyhez az elkövetők túlnyomó többsége is tartozik, a katolikus és a protestáns szerzetesnőkre. Legkésőbb 1994 óta egyházi részről hivatalosan is elismertnek számít, hogy katolikus szerzetesnők nemi erőszak áldozataivá válnak.

Ekkor jelentette meg beszámolóját Maura O’Donohue nővér, amelyben az AIDS terjedésével összefüggésben arról beszél, hogy szerzetesnők gyakran válnak szexuális bántalmazás tárgyává, mivel „biztonságosnak”, azaz egészségesnek számítanak, sőt előfordul, hogy egész papi közösségek követelnek szexuális szolgáltatást apácáktól, mert félnek prostituáltakkal érintkezni. A beszámolót a Vatikán elfogadta, de nem történtek lépések a szerzetesnők bántalmazásainak feltárására és megelőzésére.

Változások csak 2018 óta kezdődtek ezen a területen. Leporolták az O’Donohue-jelentést, 2019-ben elindult a #NunsToo mozgalom, ugyanebben az évben Ferenc pápa elismerte, hogy katolikus szerzetesnővérek is a bántalmazások elkövetői közé tartoznak, és a szerzetesekért felelős vatikáni szerv vezetője, João Braz de Aviz bíboros is nyíltan kezdett beszélni a jellemzően papok által szerzetesnők ellen elkövetett erőszakról, de arról is, hogy képzésük során fiatal apácák is ki lehetnek szolgáltatva elöljáróik erőszakos szexuális közeledésének. A folyamatban nem csekély szerepet játszott a német Doris Wagner, aki 2014-ben könyvet írt arról, hogy a Das Werk nevű lelkiségi mozgalom tagjaként nemi erőszakot szenvedett el egyik elöljárója részéről, és azóta folyamatosan a nők egyházi bántalmazásának problémájával foglalkozik.

Doris Wagner esete legalább két alapvető jelenségre rávilágít. Egyrészt arra, hogy azok a nők, akik készek beszámolni az őket érő bántalmazásról, eleinte nem sok érdeklődést váltottak ki egyházi környezetben. Amikor Wagner először tette szóvá közösségében elöljárója erőszakos közeledését, azzal ütötték el a dolgot, hogy az illetőnek „köztudomásúlag gyengéi a nők”. Később sem hittek Wagnernek, egészen 2019 februárjáig, amikor Christoph Schönborn bécsi bíboros-érsek egy hosszú rádióbeszélgetés során elsőként mondta ki nyilvánosan, hogy „hiszek önnek”. A női szerzetesek sokszor amúgy is vétkesnek tartják magukat az elszenvedett bántalmazásban, és lelkiismeret-furdalás gyötri őket, ami csak gátolja a helyzet feltárását és rendezését.

Hasonló nehézségek adódnak a katolikus egyház keretei között a női bántalmazókkal kapcsolatban: általában nagyon nehéz elhinni, hogy önzetlen és szerény életre vállalkozó, sokszor gondoskodó feladatkört ellátó nők fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazásra vetemedhetnek. Alighanem ezzel magyarázható, hogy igen csekély mértékben zajlottak kutatások ezen a területen. Az írországi jelentés (Ryan Report) már 2009-ben említést tett arról, hogy a 20. század folyamán több száz esetben bántalmaztak gyerekeket apácák, a skót jelentés (SCAI) 2018-ban pedig már nevesítette is azokat a szerzetesrendeket, amelyek női tagjai erőszakot követtek el gyerekeken, benyomásom szerint azonban csak a 2017-ben kiadott, a gyermekek szexuális bántalmazását átfogóan felmérő ausztrál jelentés szentelt először beható figyelmet a nemi mintáknak.

Az ausztrál jelentés 16. kötete foglalkozik vallási intézményekkel, a 2500 oldalas kötet első része mutatja be a katolikus jelenségeket. A felmérések tükrében az áldozatok nagyjából 6 százaléka vált nők által elkövetett bántalmazás áldozatává, és nagyjából 2 százalékukat bántalmazták férfiak és nők egyaránt. A női elkövetők arányát általánosságban 5-11 százalékra szokás becsülni, vagyis az említett adatok összhangban vannak az általános mintával, noha a nemi sajátosságok miatt a női bántalmazásra általában nehezebben derül fény, ezért a számok némi korrekcióra szorulhatnak. A 2024-ben kiadott új-zélandi jelentés 3 százalékra teszi a női elkövetők arányát, más országokban anonim önbevalláson alapuló felmérések viszont akár 10 százalékra is.

A női bántalmazásnak megvannak a maga saját vonásai. Jóllehet az esetek nagy részében a nők is „professzionális” bántalmazók, iskolák, kollégiumok vagy egészségügyi intézmények munkatársai, sokkal jellemzőbb rájuk a szélsőségesen kegyetlen fizikai és érzelmi erőszak, mint a férfiakra. A beszámolókban rendre feltűnnek kegyetlen apácák, akik kimeríthetetlen fantáziával rendelkeznek, ha gyermekek megalázásáról van szó: belecsavarták a gyerekeket összevizelt ágyneműjükbe, nyilvános fürdésre kényszerítették őket, kényszeretetést alkalmaztak, és napokra sötét helyekre zárták azokat, akikkel nem voltak megelégedve. Az ausztrál és az új-zélandi jelentések szerint a nemi kötődésű bántalmazás sem volt ritka. Meztelenre vetkőztetett gyerekek nemi szerveit tapogatták közösen szerzetesnők, majd ütlegelni kezdték; a menstruáló lányokat azzal vádolták, hogy a vér az ördög büntetése; egyes lányok nemi szervébe seprűnyéllel hatoltak be.

A szörnyűségekre bőven találni példát a jelentésekben, de egyetlen – ma már a teológiai vizsgálódásokban is előtérbe kerülő – terület különösen kegyetlennek tűnik. Női szerzetesek többször bocsátottak rendelkezésre gyerekeket katolikus papoknak, különösen árvaházakban. A skót egyházban például olyan szerzetesnő is volt (Kevin nővér), aki nemcsak erőszakot követett el egy kislányon, de akkor is jelen volt, amikor olyan férfiak erőszakolták meg, akiket ő engedett hozzá. Egyes esetekben a nővérek a szoba ajtajánál várakoztak, odakint, hogy átvehessék a gyermeket, miután odabent egy katolikus pap markába került. Az ausztrál jelentés szerint egy lánygyermekkel, akit férfiak megerőszakoltak, majd szóba merte hozni, mi történt vele, megesett, hogy a szerzetesnő, akinek a gondjaira volt bízva, nemcsak hazugsággal vádolta, de addig súrolta fogkefével a nemi szervét, míg vérezni nem kezdett. Ilyen vádak Európában is megfogalmazódtak egyes lelkiségi mozgalmakkal kapcsolatban (főként Németországban), de egyelőre vizsgálatok tárgyát képezik.

Szubjektív zárszó

A fentebbiekből pontosan kitűnik, hogy a katolikus egyházban a női bántalmazók kérdése elsődlegesen női szerzetesekkel függ össze. Tudható azonban, hogy a férfiak között sem kizárólag papok és szerzetesek követnek el visszaéléseket, de (nem szerzetes) laikusok is, és ugyanígy a nők között is vannak olyan bántalmazók, akik nem szerzetesek. A kutatások túlnyomó része egyelőre azonban még nem lépett túl azon, hogy a klérus ügyeként kezelje az egyházi bántalmazásokat, és azok, akik a női elkövetőket tanulmányozzák, lényegében a szerzetesnővéreket is az egyház hivatalos képviselői közé sorolják, ebből a szempontból szinte egy sorba helyezve őket a papokkal.

Ez azonban szerencsétlen eljárás, mivel ma már nehéz tagadni, hogy nem a klérus válságával, hanem az egész katolikus egyház válságával állunk szemben, amikor a bántalmazásokkal foglalkozunk. Részben azért, mert laikus elkövetők is vannak, részben azért, mert a hallgatásukkal a laikusok sokszor cinkosságot vállaltak az elkövetőkkel, részben pedig azért, mert az egyház egész intézményére nézve is következményekkel jár mindaz, amire fény derült.

Ezzel a közös katolikus érintettséggel együtt jár az a fájdalmas jelenség, hogy miután női elkövetők is a figyelem fókuszába kezdenek kerülni, azok fognak a legtöbbet szenvedni a bántalmazások napvilágra kerülésétől és szövevényes összefüggésrendszerétől, akik teljesen ártatlanok, és valóban önzetlen és szerény életet élnek saját közösségeikben. Vagyis azok a szerzetesnők, akik odaadóan gondoskodnak másokról, gyerekeket tanítanak, árvákat nevelnek, betegeket ápolnak, vagy visszavonulva olyan imádságnak szentelik magukat, amely meggyőződésük szerint minden egyes emberre jótékony hatással van.

Miközben kiderül, hogy nők is lehetnek bántalmazók az egyházban, a gyanú és a megvetés azokra is óhatatlanul rá fog vetülni, akik minden gyanú felett állnak (én sok női szerzetesközösséggel állok kapcsolatban, és csak önzetlen és valóban másokat szolgáló nővéreket ismerek). Ez azonban közvetlen következménye annak, hogy katolikus meggyőződés szerint az egyház Krisztus Teste – ha egyes tagjai megbetegszenek, más tagjai is szenvedni fognak. Szörnyű, de elkerülhetetlen ez a fajta negatív szolidaritás.