Bocsánatot kérni, nyilvánosságra hozni és sebeket gyógyítani – a pannonhalmi főapát a visszaélésekről

A kétezres évek elején egy pannonhalmi bencés szerzetes több diákot zaklatott. Amikor erről Várszegi Asztrik akkori főapát 2015-ben tudomást szerzett, vállalta a szembenézést, és bocsánatot kért az áldozatoktól. Akkor és az elmúlt hónapokban is nagy felháborodást váltottak ki a nyilvánosságra került egyházi zaklatási ügyek. De milyen ezt belülről megélni, ismerve, olykor egy fedél alatt élve az elkövetőkkel? Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát osztja meg gondolatait, érzéseit. Cikkünk a Telex és a Szemlélek közös sorozatának első része.

„Iskolafenntartó szerzeteselöljáróként együttérzéssel és őszintén bocsánatot kérek valamennyi gyermektől, szülőtől és tanártól, akiket bármelyik intézményünkben sérelem, megalázás, bántalmazás ért” – ha visszaélési üggyel szembesülök, ezzel a gondolattal kell kezdenem az érintett közösségnek szóló üzenetemet.

Ha valódi a bocsánatkérés, akkor szívből jön, felelősséget vállal a bántó viselkedésért, elismeri a másik fájdalmát, és felajánlja segítségét a gyógyulásban. Téved, aki azt gondolja, hogy amikor egy eljárás során kihallgatja az áldozatokat, ezzel már meg is hallgatta őket. Mert a valódi meghallgatás során nemcsak a történtek pontos rögzítésére figyelek, hanem főleg arra, ahogyan azt mondják, szólnak hozzám. A szavakon túl a valódi érzelmi üzenetet is hallom. Minél gyakrabban sikerül így beszélgetni, annál közelebb kerülünk egymás valódi megértéséhez. Kihallgatni elég egy egyszeri találkozás, érzelmi kapcsolat nélkül. A meghallgatáshoz viszont kapcsolatba kell kerülni egymással.

Fontos, hogy értő és meghallgató figyelemmel forduljunk a sértettek felé.

Ugyanakkor a visszaélések esetében nem kerülhető meg a felelősség kérdése. Felelős az elkövető, aki visszaél egyházi pozíciójával, tekintélyével, fölérendelt szerepével. Felelős az intézmény, a közösség és annak vezetői, akik süketek és vakok a figyelmeztető jelzésekre. És felelős a felettes egyházi szerv, amely szintén nem fordít elég figyelmet a visszaélések megszüntetésére, megelőzésére. A hármas felelősségből eredő következményeket mindig vállalni kell, levonni a megfelelő következtetéseket, és megtenni a szükséges intézkedéseket, hogy bántalmazási, visszaélési helyzet többé ne fordulhasson elő! A megelőzés gyakorlatát szem előtt tartva pedig támogatást, segítséget, pszichológiai tanácsadást és terápiát kell felkínálni.

Ma már évtizedes gyakorlattal írom le ezeket a számomra egyértelműen előtoluló mondatokat. Nem volt ez mindig így. A gyermekvédelem, a bántalmazások kezelésének kérdésében sokáig egyáltalán nem volt tapasztalatom. Mindig úgy éreztem, hogy nehéz téma a bántalmazások kérdése. Szégyenfolt az egyház történetében, mert olyan masszív rontás, bántás, ártás, sérülés keletkezett az áldozatokon, amely őket egész életükben elkíséri. Személyes tapasztalatom egészen 2014-ig nem volt ezzel a problémakörrel. Olvastam, hallottam, hogy európai, amerikai egyházmegyékben milyen rendszerszintű bántalmazási esetek kerültek napvilágra.

Ma már közismert, hogy az európai országok egy részében – Franciaországban, Németországban, Lengyelországban – teljes körű múltfeltárás történt. A katolikus egyház egy része már átment azon a folyamaton, amelyet az Egyesült Államok püspökei kezdeményeztek, akik egy 2002-es tényfeltáró riportsorozat hatására szembesültek az egyházmegyéikben a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések magas számával. Az általuk elrendelt független vizsgálat feltárta a probléma valódi méretét, eközben rendszerszintű hibákat azonosított, ugyanakkor javaslatokat is tett azok kezelésére. Nyomukban egyre több egyházi vezető bocsánatot kért az elkövetett bűnökért, személyesen találkoztak áldozatokkal, és elindítottak egy párbeszédet.

Megismerve ezeket a külföldi esetfeltárásokat és azok következményeit, azt láttam, hogy ez a problémakör egy óriási darázsfészek a magyar egyház épületében is. Nagyon óvatosan jártuk körbe már a 2010-es évek közepén, de személy szerint nem tudtam, hogyan kellene közelíteni hozzá, mit kellene vele kezdeni. Ott vannak az áldozatok, akiket sérelem, visszaélés, erőszak ért. A bántalmazások bennük maradandó, tartós sebeket okoznak, amelyekből nem gyógyul ki mindenki olyan egyszerűen.

Mi lesz az elkövető egyházi személyekkel a feltárás után? Ráléphetnek-e a bűnbánat hosszú és rögös útjára? Aztán nem feledkezhetünk meg a gyakorló hívők mellett a jószándékú keresőkről sem, akik figyelnek az egyházra. Vajon egy ilyen tisztázási folyamat végérvényesen lerombolja-e bennük az egyház hitelét? Vagy éppen ellenkező hatást vált ki, és tényfeltáró ténykedésünkben az egyház emberi arcát látják meg? És mennyire rendülnek meg a gyakorló hívők? Ők vajon elveszítik-e a klerikusokba, az egyháziakba vetett bizalmukat?

Emlékeim szerint ezek a kérdések kusza problémahalmazként forogtak bennem. Olyan híreket is olvastam, hogy Amerikában bántalmazási ügyekre specializálódott ügyvédi irodák már kártérítési pereket indítottak, s ennek terheibe sorra mentek csődbe egyházmegyék. És bizony ezekben a történetekben már nemcsak a gyógyulás reménye, hanem a hideg anyagi számítás kísértése is felbukkant.

Az egész darázsfészekhez való viszonyulásom akkor vett gyökeres fordulatot, amikor Pannonhalmán 2014-ben először találkoztam személyesen áldozatokkal mint az akkori vizsgálóbizottság egyik tagja. Igyekeztünk a lehető legnagyobb empátiával figyelni a hozzánk érkezőkre, hiszen óriási belső vívódás eredménye, mire valaki egyáltalán beszélni mer az őt ért sérelmekről. Évtizedekig titokban tartja, kitakarja magában, majd úgy dönt, hogy megosztja a történetét.

A visszaélés áldozata végtelenül egyedül van. Az értő, befogadó meghallgatással ezt a magányt és kiszolgáltatottságot lassanként oldani lehet.

Megérintő tapasztalatom, hogy egyetlenegy olyannal sem találkoztam köztük, aki ártani akart volna az Egyháznak, aki anyagi hasznot akart volna kicsikarni magának, aki a szerzeteseket akarta volna vádolni. Egy közös vágy munkált bennük: illetékes egyházi vezető nyíltan mondja ki, hogy ami vele, velük történt, az méltánytalan, hogy ilyen többet nem fordulhat elő, és hogy bocsánatot kér a történtekért. Az első ügyünk 2015-ös nyilvánosságra hozatala után megtörtént a méltánytalanság kimondása. Majd Asztrik akkori főapát – talán a mából visszatekintve kicsit megkésve – egy hónappal később bocsánatot is kért.

Az áldozatok másik fontos, közös kívánsága az volt, hogy a bencés közösség tegyen meg mindent a bűnismétlés lehetőségének kizárásáért. Találjuk meg és számoljuk fel azokat a pontokat a működésünkben, amelyek visszaélésre, bántalmazásra nyújtanak teret, lehetőséget. Nyilvánvalóan ehhez egy érzékeny, biztonságos jelzőrendszer működtetése szükséges, amely aztán a Pannonhalmi Bencés Gimnázium gyermekvédelmi csoportjában öltött testet 2016-ban, egy év előkészítő munka után. Ezt a gyermekvédelmi protokollt ültettük át az összes általunk fenntartott iskolába, és már a felülvizsgálatát is megkezdtük, hiszen hosszú évek teltek el a bevezetés óta.

Az első bejelentők még csak belső, egyházi vizsgálatot kértek, csak ehhez járultak hozzá. Szándékukat meghallgatásaik jegyzőkönyvének végén írásban is kifejezték. Amint azonban rendőrségi feljelentések is történtek, arra kértük a sértetteket, hogy lehetőség szerint a világi igazságszolgáltatás előtt is meséljék el a történteket. Nekik ez nem volt mindig egyszerű.

Számomra megindító tapasztalás, hogy az áldozatok nem kívántak revansot venni, sőt kifejezték aggodalmukat az elkövetők további sorsát illetően is. Hogyan éli túl, hogyan tud szembenézni a cselekedeteivel – ezek az aggodalmak is homlokterükben voltak, és ártó szándék nem vezette őket. Mindhárom szerzetesi érintettségű ügyünkben ugyanezeket a motívumokat tapasztaltam, ami megrendített. Ugyanakkor meg is erősített a bizonyosságban, hogy az áldozatok mellé kell állnunk, és támogatnunk őket a gyógyulás útján. Sok egykori diákunkat segítettük terápiával, folyamatos spirituális kíséréssel.

Az egyházi vizsgálatok eredményeit, a feltáró folyamatokat a kezdetektől fogva megosztottuk a nyilvánossággal, hiszen ez a diagnózis és a szembenézés szerves része. Bevallom, nem voltam ebben mindig ennyire elkötelezett. A második ügyünk nyilvánosságra hozatalakor, 2016 tavaszán is felhívtak jóakarók, akik közölték, hogy amire készülünk, az öngyilkosság, és az egyházat gyengíteni fogja. Azonban a kommunikációnkat azóta is segítő bencés öregdiákunkkal sokat beszélgetve beláttam, hogy Pannonhalma már kilépett a fényre, megkezdett egy utat az őszinte szembenézés folyamatában.

Az áldozatoknak és a hitelességünknek az ártana a legtöbbet, ha az elhallgatás kultúrájához térnénk vissza.

Visszanézve is azt látom, hogy a nyílt és transzparens kommunikáció vállalása volt a leghelyesebb döntés. A közvéleménynek joga van megismerni ezeket a felkavaró eseteket. Hit, erő és bátorság kell ahhoz, hogy újságírókat hívjunk meg magunkhoz, ahol beszámolunk a bántalmazási ügyek kezeléséről. Ugyanakkor ezeken az alkalmakon már nemcsak a diagnózisról, hanem a jövőről, az intézményi terápiáról, a gyógyulás módozatairól, eszközeiről is beszélhettünk. Ami szintén a közre tartozik.

A bántalmazások ügyének egyházi kezelése, az ebből fakadó félelmek hasonlatosak a kommunista rendszerrel való kollaborálók kérdéséhez. Ezen a ponton egy fontos meglátásomat szeretném megosztani az azóta is aggódókkal, akik szerint minden beismerés végső soron az egyházat gyengíti.

A III/III-as ügynöki feltárások pontosan emiatt a téves premissza miatt maradtak el. A „Mi áldozatok voltunk, és helyettünk a tartótisztekkel kellene foglalkozni” közkeletű vélekedés azóta is tartja magát, ámde sajnos téves. Ezzel nem azt állítom, hogy a kommunizmus rendszerének nem voltak egyházi áldozatai. Voltak számosan, és ők megérdemelnek minden tiszteletet és megbecsülést. Mindemellett bizony közreműködők is akadtak szép számmal. A két jelenség – a bántalmazók és az ügynökök – együttes kezelésének kérdése ezért akkor sem megkerülhető, ha az elkövetők/kollaborálók számát elenyészőnek gondoljuk az egyházi normalitáshoz képest. Amit egészen addig nem fogunk tudni alátámasztani, bizonyítani, amíg fel nem tártuk az egyházban elkövetett visszaélések valódi mélységét. Addig az egyháznak tűrnie kell az általánosításból is fakadó megbélyegzést. Miközben az egyháziak és az egyház maga nem bűnelkövető (ez képtelenség), aközben vannak, akik bűnelkövetők (ez viszont tény).

Úgy látom, hogy a hatalommal való összejátszás, az egykori kollaboránsok viselkedése, és a verbális-fizikai-szexuális természetű bántalmazások mind egy tőről fakadnak: a tekintélytisztelet és a hatalmi pozíció iránti ragaszkodás miatt az evangéliumi szolgálat szeretete helyett.

Még egy dologban hajlítani kellett egykori álláspontomon. Meg kellett értenem, hogy a nyilvánosság nekünk nem ellenségünk, hanem partnerünk a feltárások folyamatában. Ám viselnünk kell, hogy a sajtó, a közösségi média időnként aránytalanul felerősíti a negatívumokat. Mégis vállalnunk kell ezt, éppen a közösségeink – hívők, diákok, szülők – iránti felelősségből. Megerősítő tapasztalat, hogy a Pannonhalmi Főapátság egyik ügyfeltárása sem okozott bizalomvesztést, épp ellenkezőleg. A szülők nem vitték el iskoláinkból a gyerekeiket, mert azt tapasztalták, hogy nem titkoltuk el a problémát, szembenéztünk vele, és a megoldáson dolgoztunk. Hát nem éppen ez minden tanulási folyamat lényege? Merni meglátni a problémát, hogy aztán megbirkózhassunk vele.

Az elmúlt tíz évben a bántalmazások megítélésében is nagyot fordult velünk a világ. Egyrészt kiderült, hogy egyáltalán nem csak Pannonhalma érintett az ügyben. Belátták az emberek, hogy ez nem kizárólagosan egyházi jelenség, hiszen sorra kerültek elő az ügyek a sport, a média, a művészetek, a film és a világi iskolák világából. Erőre kapott a „Me Too-mozgalom”. Mindezek megerősítettek abban, hogy érdemes volt nekünk is az átláthatóság, nem pedig az elhallgatás kultúráját választani. Meggyőződésem, hogy ha bántalmazás történik bárhol, akkor először szükség van a tisztességes helyzetfeltárásra, amelyet a jövőbe mutató gyógyítási folyamat követ. A terápia az áldozatot és az elkövetőt is kíséri.

A forgatókönyv harmadik fázisa a megelőzés gyakorlatának kidolgozása és működtetése.

Az évtized óta megkezdett érzékenyítés és érzékennyé válás folyamatának még az elején járunk. Sokan azt gondolják, hogy a gyermekbántalmazás esetei a pedofília, a szexuális aktusra kényszerítés, a testi erőszak. A bántalmazás azonban ennél sokkal több és árnyaltabb módon megvalósuló cselekedet. Lehet verbális abúzus, manipuláció, hatalommal való visszaélés, határátlépés, toxikus légkör kialakítása. Mindegyik egyfajta lelki abúzus, amely a hatalomérvényesítésen és kiszolgáltatottságon alapszik, így kizárólag a kezdeményező felnőtt felelőssége.

Látni és érteni kell, hogy a bántalmazás hatalomból, öncélú tekintélytiszteletből fakadó visszaélés: annak kihasználása, hogy a pap, a tanár, az edző, a mester feddhetetlen, kikezdhetetlenül védett pozícióban van. Ezért nem hisznek a gyerekeknek a szülők, a felnőttek, s a gyermekek jelzéseit átlagban 7-8-szor utasítják el, mire végre lépni mernek. Ezért bélyegzik meg azokat, akik „a papot, a szerzetest hozzák hírbe”. A vizsgálóbizottságok Ferenc pápa „Vos estis lux mundi” motu propriója (Róma, 2023) és a Hittani Kongregáció Vademecum címet viselő dokumentumának (Róma 2020) irányelvei alapján végzik ezen esetek feltárását, a szerzetesrendek és az egyházmegyék külön bejelentő felületet működtetnek.

Bizakodásra ad okot, hogy az egyházban több helyen is megtört a jég. Bábel Balázs érsek atya nyilatkozataira és Marton Zsolt püspök legutóbbi család-körlevelére sokan felkapták a fejüket. Napjainkban azt is látjuk, hogy vizsgálatok elindítását azonnal jelzik. Sajnos azonban a hazai egyházban még mindig jelentős az elfordulás, az elhallgatás gyakorlata. Véleményem szerint ennek az az oka, hogy még nem mindenki tapasztalta meg ennek az egyetlen járható, evangéliumi útnak a pozitív, felszabadító hozadékát. Nem kerültek paptársaink olyan helyzetbe, amelyben személyesen érintetté váltak, és tanultak volna belőle. Személyesen nem élték meg, hogy a határozott kiállásnak pozitív következményei vannak: az áldozatok érzékelik, hogy megoldották az őket évek óta kínzó helyzeteket. Az érintettek megnyugtató visszajelzései igazolják, hogy helyesen cselekedtünk.

Sok tennivalónk van ezen a téren. Ámde Isten végtelen bölcsessége, ha nyitott a szívünk, s ha a sértettekre és a minket körülvevő világra figyelünk, elvezet minket a megoldásra. Az egyház testén és működésén maradandó, tartós seb keletkezett.

Meggyőződésem, hogy a bizalomvesztést, a hitelesség helyreállítását csak nyílt, tiszta kommunikációval és őszinte bocsánatkéréssel lehet orvosolni. Éppen ezért itt is, most is, bocsánatot kérek mindazoktól, akiket szerzetesközösségem tagjai és egyházam szolgálattevői megsebeztek, bántalmaztak, akikkel szemben visszaélést követtek el.

Elöljáróként abban is elöl kell járnom, hogy pontosan a mai világban az egyház egyre erősebb jele legyen a kiengesztelődésnek, szembenézve a saját hibáival, vállalva a megtérést, hogy bűneink ne ismétlődhessenek meg újra meg újra. A gyógyulási folyamat nehéz, nem jövünk ki belőle egyszerűen, könnyedén. Minden jószándékú ember támogatását, értő figyelmét, türelmét kérjük ebben a gyötrelmes folyamatban.