Pesti alsó rakpart: miért tesszük a garázst a nappaliba?

Az elmúlt hetekben kibontakozó rakpartvita hozzászólásai kiváló szakemberek kiváló írásai, melyek több irányban keresik a pesti rakpart közlekedési rendszerének átalakítási lehetőségeit. Ezek a cikkek komplexen, tágabb összefüggéseik rendszerében tekintik át a közlekedési rendszerek kérdéseit. A közlekedési hálózatok kapacitáselemzése mellett megjelennek azok a felvetések, hogy hogyan lehetne általában a forgalomcsillapításról beszélni Budapest belvárosa esetében, hogy mi módon válthat ki a közösségi közlekedés közúti igényeket, hogy meddig igazságos a közösségre hárítani az egyéni gépkocsihasználat költségeit.

Ez a vita a közterületek használatának, az eddig kialakult használati módok megváltoztatásának elkerülhetetlen vitája. A hozzászólások fontos képet adnak arról a közlekedési szemléletváltásról, ami az európai nagyvárosokban és a jelek szerint már Budapesten is megjelent. Budapest főépítészeként azonban most kiemelten szeretnék foglalkozni a rakpart építészeti megjelenésével, e meghatározó látkép átalakításával – hiszen erről kevés szó esett.

Már a vitaindító cikkben, Molnár László szavaiban megjelenik az a gondolat, ami helyzetértékelésünk kiindulópontja lehet: „A Duna zónája Budapest történelmi identitása, városszerkezeti karaktere, fő látványeleme, ezért a humanizálása, élhetőbbé tétele kiemelt szempont. Ezt senki nem vitatja.” Ezt a gondolatot bővebben is érdemes kibontani. A pesti rakpart a város látképének meghatározó eleme: ezt látjuk a budai oldalról, a magaslatokról, a Gellérthegy és a Várhegy kilátópontjairól s nem utolsósorban magáról a Dunáról. A Duna ívének domborulatán a rakpart mintegy a város vértjeként, előépítményeként jelenik meg. Önmaga is műemlék.

Az építmény része az ún. Viadukt, a 2-es villamos gazdagon díszített emelt pályája – ugyancsak értékes építészeti örökségünk. Méltán nevezik a világ egyik legszebb villamosvonalának. A Dunakorzó már a két világháború között is a város egyik legfontosabb sétatere, találkozóhelye volt és ma is az.

A szállodasor megjelenése a hatvanas évek óta vitát vált ki, de kétségtelen, hogy a Vigadó tér, a Petőfi tér és a Március 15. tér épületegyütteseivel, a Lánchíddal és az Erzsébet-híddal együtt Pest meghatározó arcát formálják.

Budapest nappalija

Nem véletlen, hogy az UNESCO a Világörökség részének tekinti a budapesti Duna-partok látképét. Nemcsak mi magunk használjuk, hanem itt fogadjuk vendégeinket is. Valamilyen módon a Duna-part Budapest nappalijának mondható, még ha tisztaszobának éppenséggel nem kellene tekintenünk. A nappali viszont nem garázs. Nem visszük be az autónkat, a motorkerékpárunkat.

A II. világháborút követően a fertődi kastély gyönyörű földszinti rokokó termeibe traktorral hordták be a terményeket. Magtárnak használták azokat, mert így tűnt praktikusnak. Ma mégsem használjuk a világörökségi értéket képviselő épületet magtárként. Helyreállítottuk, és csodálkozva ámulunk szépségén, ha meglátogatjuk. Ez értékválasztás kérdése és pontosan ilyen értékválasztásra van szükség a rakparti dilemma eldöntéséhez is. Egyetértek Juhász Mattias cikkének megállapításával: „… a közösség és választott vezetőinek értékválasztása, hogy egy világörökségi helyszínen 2022 után a gépjárműforgalom domináljon-e.”

A vita hozzászólói arra is rámutattak, hogy ez a szempont nem csupán esztétikai és városképi kérdés: a lakhatóság és az élhetőség elsősorban környezeti és élettani adottságoktól függ. Miért ne lehetne Budapest nappalija nyugodt, csöndes? Miért ne lehetne zöldebb? Miért ne lehetne stresszmentes? Ne feledjük: a rakpartok a 19. század során rakodópartként, piactérként működtek.

Az átmenő gépkocsiforgalom csak az 1960-as évektől jelent meg – hogy azután egyre intenzívebb jelenlétével kiszorítson onnan más funkciókat, hogy mára uralja a teret és a gondolkodást. Törvényszerű, hogy ennek így kell lennie?

Az alagút nem jó út

Rendre felmerül, hogy a pesti Korzót az átmenő forgalom elfedésével, alagútba rejtésével védjük meg a forgalomtól. Finta mester 1969-es fiatalkori vázlata is ezt célozta – és ez a javaslat a mai napig sokszor előkerül. Sajnos két baj van az ehhez hasonló javaslatokkal: ilyen hatalmas műtárgyrendszer megépítésére nincs forrás. Ha lenne is ennek fedezete, valószínűleg akkor is azt más, még hasznosabb célra fordítanánk. Miért terheljük a nemzetgazdaságot azzal, hogy a Világörökség területén az autóforgalmat okvetlenül fenntartsuk?

A másik nehézséget az jelenti, hogy a rakpartok méretei, a felső és az alsó szint közötti magasságkülönbség nem teszi lehetővé, hogy a felsőrakpartot „kihúzzuk” az alsó rakpart járművei fölé. Ezt korábban már a budai rakpart átépítésének tervezése során is vizsgáltuk: nem „adja magát” a megoldás. Ha a mai útpálya köré egy zárt dobozt építenénk, az végleg elzárná a kilátást a Korzó látogatói elől. Ha a villamos szintjén létesítünk teraszt, ahhoz már süllyeszteni kell az utat, fel kell számolni az ott futó, frissen épített közműveket is.

Ha egészen lesüllyesztjük azt, tehát ha alagútrendszert építünk – mint ahogy azt a gazdagabb városokban, Madridban, Düsseldorfban teszik – akkor nem érheti kifogás a látványt, de akkor már felmerül az a kérdés, hogy miért nem építünk mélyvezetésű alagutat? Különösen, hogy azt bárhol megtehetnénk, azt nem kell feltétlen a rakpart vonalán vezetni. Igaz, de egy ekkora létesítmény költségei aránytalanul nagyok, szinte beláthatatlanok. (Ne feledjük azonban, egy ilyen létesítménynek kijárati csomópontokra, szellőzésre, tűzvédelemre, vészkijáratokra van szüksége, ami egyfelől jelentős költség, másfelől helyet is kell találni számukra.)

Valójában tehát nem jó ötlet nagy költséggel helyet adni annak a forgalomnak, amit nem szeretnénk a városközpontban látni. De el kell fogadnunk azt is, hogy lényegében műszaki lehetőség sincs erre.

A közúti forgalom természetesen minden talpalatnyi helyet elfoglal, amit megkap. Miért természetes, hogy az átmenő forgalmat átengedjük Budapest nappaliján? Sajnálattal tudomásul vesszük, hogy a budai oldalról nem szervezhető ki ez az észak-déli kapcsolat – mert Budán végleg nincs kerülőút –, azt azonban a közlekedési szakemberek is elismerik, hogy a pesti rakpart forgalmának nagyobb részét a Kiskörút, a Nagykörút és a Hungária körút kisebb korrekciókkal is át tudja venni. Kisebb része pedig elpárolog.

Párolgás

Nem is olyan régen még magam sem ismertem ezt a szakkifejezést, hogy a közúti forgalom „elpárolog”. A nemzetközi tapasztalatok szerint ugyanúgy, ahogy a kapacitások bővítésekor új forgalmi terhelés jelenik meg, fordított esetben, a kapacitások csökkentése után az igények egy része elpárolog. Többen választják a közösségi közlekedést, a kerékpárt, a gyaloglást.

Ha a pesti rakpart megszakítása révén az átmenő forgalom eltűnik Budapest belvárosából és csupán a helyi forgalom járhat be északról az Eötvös térig és délről a Március 15. térig, akkor Budapest nappalija rendbe rakható, humanizálható. Mi több, ehhez az új működéshez kapcsolható a megújult Lánchíd forgalomcsillapítása is.

Ezt szolgálják a korábbi és a jelenlegi tervek. Meg kell újítani a rakpartokat a burkolatok rendezésével, új zöldfelületek és pihenők kialakításával, a Viadukt alatti helyiségek megnyitásával, vendéglátóhelyek kialakításával. Vannak javaslatok a hajókikötők egységes megjelenésére, az összevissza kiépített hidak, reklámtáblák, berendezések rendezésére.

Valóban, a forgalom kizárása és a terület átadása a gyalogos-kerékpáros használatnak bátor döntés. Olyan dilemmák esetén azonban, amikor a kompromisszumos megoldás nem érhető el, vagy az nem lehet jó – értékalapú döntéssel lehet csak választani.

Erő Zoltán, Budapest főépítésze