A Tisza-kormány azzal az ambíciózus céllal vágott neki az ügynökakták néven emlegetett állambiztonsági iratok nyilvánosságra hozatalának, hogy a rendszerváltás után 36 évvel pótolják a magyar politika egyik nagy mulasztását, és végre megismerhető legyen a múlt. A Tisza ezt most kétségtelenül teljesítette több évtizednyi ígérgetés és azután, hogy csak az elmúlt 16 évben többtucatnyi, erről szóló parlamenti kezdeményezést szabotált el a Fidesz és a KDNP. Szerda óta bárki rákereshet a nyitottaktak.hu oldalon, hogy szüleinek, nagyszüleinek, ismerőseinek vagy egykori munkatársainak neve szerepel-e az iratokban. Aki azonban arra számított, hogy most majd végérvényesen kiderül, kik voltak a kommunista diktatúra ügynökei, annak csalódnia kellett.
Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy az eredmény közelebb visz annak eldöntéséhez, kik voltak a valódi ügynökök, és kik azok, akik ugyanúgy a rendszer áldozatai voltak, mint a megfigyeltek. Ennek adottságbeli és politikai okai vannak. Egyrészt sok irat egyszerűen nincs meg, emiatt soha nem is lesz képünk a teljes hálózatról. Másrészt az aktanyilvánosságot sürgető politika azzal nehezítette meg a tisztánlátást, hogy nem egyszerre teszik közzé a különböző nyilvántartásokat.
Lehetetlen lett volna teljes képet adni
Nem lehet elégszer hangsúlyozni: önmagában az, hogy egy ember neve szerepel a most megismerhető nyilvántartásokban, még nem bizonyítja, hogy valaki ténylegesen jelentett. A hírhedt mágnesszalagok adataiból, a B-naplókból és a 6-os kartonokból legfeljebb annyit lehet megállapítani, hogy az illető valamilyen formában kapcsolatba került a politikai rendőrséggel.
Az azonban nem fog minden kétséget kizáróan kiderülni ezekből az iratokból, hogy az illető aztán jelentett is vagy sem, és ha adott is jelentéseket, mennyire volt együttműködő. Maximum következtetni lehet ezekre. Ráadásul még úgy sem könnyű helyesen értelmezni a 6-os kartonokat, hogy a levéltár jól használható útmutatót tett közzé az oldalán.
Az úgynevezett B-dossziékból, azaz a beszervezési dossziékból már jóval többet tudhatnánk meg az adott személy állambiztonsági tevékenységéről. Ezekből pontosan rekonstruálható valakinek az állambiztonsági életútja, kezdve onnan, hogy az állambiztonság látókörébe került, feltérképezték a gyenge pontjait, például hogy mivel lehetne zsarolni vagy megnyerni hálózati személynek. A néha akár százoldalas dossziékból kiderül: ki tagadta meg az együttműködést, ki adott le használhatatlan jelentéseket, és ki működött együtt nagyon is aktívan az állambiztonsággal.
Ezeket viszont csak február 25-én teszik közzé, és eleve kevés maradt fenn belőlük. A munkadossziékat, amik már a konkrét jelentéseket tartalmazzák, ezután sem fogjuk megismerni, ezekhez csak a kutatók és a hozzátartozók férhetnek hozzá. Ezzel az áldozatokat akarják védeni, ami érthető és helyes szempont, hiszen ezekben az aktákban a megfigyeltek legféltettebb titkaikról lehet szó.
A teljes nyilvánosság tehát még ártalmas is lehet, csak közben a most hálózati személyként azonosított emberek könnyen védekezhetnek azzal, hogy ők valójában nem is jelentettek, elszabotálták az együttműködést, esetleg ellenálltak a beszervezésnek. Biztosan voltak ilyen esetek is, és azt sem kell feltétlenül elítélnünk, aki együttműködött az állambiztonsággal, mert lehet, hogy súlyos zsarolással vették rá a feladatra.
A probléma inkább az, hogy az elérhető iratok alapján nehéz szétszálazni a különböző eseteket: egyszerre lehet mindenkire rásütni az ügynökbélyeget, akkor is, ha soha nem működött közre, és egyszerre védekezhetnek azzal a valóban érintettek, hogy ők valójában nem csináltak semmit. Egyik forgatókönyv sem szerencsés, és nem is segíti, hogy végre tisztán lássunk az ügynökkérdésben.
Ezen a ponton sokakban felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi értelme volt az egésznek. A társadalom egy részében biztosan volt egy olyan várakozás, hogy majd kapnak egy listát, amiből feketén-fehéren kiderül, kik voltak ügynökök. Kutatók és szakemberek már az adatbázis nyilvánosságra kerülése előtt igyekeztek hűteni ezeket az elvárásokat. Próbálták azt hangsúlyozni, hogy ilyen lista nem létezik, több különböző irattípust kell vizsgálni, a mágnesszalagok és a 6-os kartonok tartalmának megismerése pedig inkább arra jó, hogy további kutatásokra ösztönözze az embereket.
Teljes képet már csak azért sem kaphattunk volna, mert az állambiztonsági iratok jó része megsemmisült vagy eltűnt az évtizedek alatt. A Fidesz is ezzel érvelt az aktanyilvánosság ellen. Bóka János frakcióvezető szerint az egész csak a politikai cirkuszról szól: sok dokumentum megsemmisült, ezért nem fogjuk megtudni, hogy ki, miért és hogyan működött együtt a kommunista rendszerrel. Megbízható kutatások szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszerben összesen 150-160 ezer hálózati személy működött, ehhez képest szerdán csak közel 60 ezer nevet hoztak nyilvánosságra, de például a februárban nyilvánosságra kerülő beszervezési dossziékból is csak 9-10 ezer van a levéltárnál.
Másrészt rengeteg irat a nemzetbiztonsági szolgálatoknál van. Az, hogy tőlük mi kerülhet át még a levéltárhoz, a jövő zenéje. A kormány utasítására elkezdték felülvizsgálni a náluk lévő iratanyag titkosítását, aminek nyomán ezer új beszervezési dosszié már át is került a levéltárhoz. Ezek később lesznek megismerhetők, mert a levéltárnak még fel kell dolgoznia őket, például ki kell takarni az érzékeny adatokat. Nem csoda, hogy a rendszerváltás óta eltelt közel négy évtizedben számos találgatás kapott szárnyra, mint például hogy Moszkvában is őrizhetnek fontos iratokat.
A zavart és az értetlenséget az is fokozhatja, hogy közben sok olyan név nem szerepel az adatbázisban, akiről régóta lehetett tudni, hogy ügynök volt. Jó példa erre Esterházy Péter apja: Esterházy Mátyás több mint két évtizeden át jelentett az állambiztonságnak, mégis hiába írjuk be a keresőbe a nevét. Ennek lehet az az oka, hogy már nincs meg az adott személy iratanyaga vagy annak eddig nyilvánosságra hozott része, eltűnt, megsemmisült, vagy az is, hogy valamiért még a szolgálatoknál van.
Nem világos, miért nem egyszerre teszik közzé az iratokat
Ebbe robbant bele Lezsák Sándor ügye, akit jól azonosíthatóan megfigyeltként tartottak nyilván, de az adatai a hálózati személyek adatbázisába kerültek. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) közlése szerint egy informatikai hiba miatt a volt fideszes országgyűlési képviselő mellett még 163 másik megfigyelt neve is bekerült a mágnesszalagok tartalmáról készült nyílt adatbázisba. A hibát azóta korrigálták, törölték az érintettek nevét, a botrány azonban ezzel nem ült el: a Fidesz politikai felelősségvállalást vár a kormánytól, egyszerre követelik Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter és az ÁBTL főigazgatójának lemondását.
Apáti István, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának mi hazánkos elnöke nyílt ülést hívott össze hétfő reggelre az ügynökakták miatt. Az már tudható, hogy ezen a Tisza nem fog részt venni. Magyar Péter péntek délutáni bejelentése szerint ezt bohóckodásnak tartják, „rövidesen lesznek valódi nemzetbiztonsági témák, addig pedig eldöntheti a Mi Hazánk, hogy Orbán vagy Kádár volt a nagyobb államférfi”.
Egy biztos: ami Lezsákkal és a másik 163 érintettel történt, nem tett jót az aktanyilvánosság ügyének. Ez az egyetlen komoly hiba is erősen rombolhatja a nyilvánosságra hozott iratok hitelességébe vetett bizalmat, további találgatásoknak és összeesküvés-elméleteknek ágyazhat meg, és persze ez alapján alaptalanul vádolhatnak meg ügynökmúlttal embereket.
Hibák persze bármikor történhetnek. Ami viszont nem világos, hogy miért született az a döntés, hogy két lépcsőben tegyék közzé az iratokat, és a jóval informatívabb beszervezési dossziékat csak februárban ismerhesse meg a közvélemény. Teljes képet akkor sem fogunk kapni, mivel a hálózati személyek túlnyomó részének nincs meg a B-dossziéja, de ezek az iratok azért segítik a múlt árnyaltabb feltárását.
Erre a kérdésre leginkább politikai válaszok vannak. Magyar Péter alig két hónappal az elhíresült partizános interjúja után már 2024 tavaszán ígéretet tett, hogy kormányra kerülve megnyitják az ügynökaktákat, majd ezt az ígéretét többször is megismételte a választási kampányban. A Tisza-kormánynak láthatóan fontos politikai cél volt, hogy a lehető leghamarabb nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat. Ruff Bálint Miniszterelnökséget vezető miniszter egyenesen ezt nevezte a legfontosabb feladatának a vagyonvisszaszerzés után.
Magyar Péter nem sokkal a választások után bejelentette, hogy az 1956-os forradalom 70. évfordulójának előestéjén, október 22-én teszik nyilvánossá az iratokat. Az ÁBTL főigazgatója a Telex műsorában elárulta, hogy a miniszterelnök eredetileg még ennél is rövidebb határidőt szabott volna. A valóság azonban szembejött. Végül az októberi határidőt sem tudták tartani, mert nem haladtak az iratok feldolgozásával, hiába kaptak plusz forrásokat a kormánytól. Az is a halasztás mellett szólt, hogy a szolgálatoknál lévő minősített iratok felülvizsgálatát segítő tanácsadó bizottság sem állt fel időben, illetve felmerült, hogy az akták nyilvánosságra hozása elterelte volna a figyelmet a nemzeti ünnepről.
Így lett november 4. a kitűzött határidő, ami az 1956-os forradalom leverésének emléknapja, azaz szintén szimbolikus dátum. Ugyanakkor már menet közben kiderült, hogy a beszervezési dossziékat addigra sem tudják előkészíteni. Azt, hogy pontosan mikor vált ez nyilvánvalóvá a kormánynak, nem tudjuk. Arról nincs információnk, hogy felmerült-e a nyilvánosságra hozatal februárra halasztása, amikor az összes nyilvántartást egyszerre tették volna közzé. Közben még az utolsó napokban sem volt teljesen egyértelmű, hogy folyamatosan teszik-e kereshetővé a B-dossziékat, vagy azok egyben lesznek nyilvánosak február 25-én. Végül az utóbbi verzió valósul meg. Mindebből azért látszik, hogy alapvetően a politikai célok határozták meg, hogy mi történjen az ügynökakták ügyében.
A féligazság is jobb, mint a semmi
Cseh Gergő Bendegúz, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója kérdésünkre azt mondta: nem a levéltár döntése volt, hogy a négy irattípust két részletben tegyék elérhetővé. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna, ha ezek egyszerre kerülnek nyilvánosságra. Ugyanakkor arra az adottságra is felhívta a figyelmet, hogy a bizonyító erejű B-dossziékból sokkal kevesebb van, mint ahány hálózati személy neve most nyilvános. Ebből adódóan sokaknak február 25. után is csak a nyilvántartási adatai lesznek elérhetők. A főigazgató a Lezsák-féle hiba ellenére eredményesnek és sikeresnek tartja a szerdai napot, az véleménye szerint történelmi fordulópont volt az állambiztonsági iratok megismerésében.
Arra a kritikára, hogy most csak féligazságok derültek ki, azt mondta: egyetértett a kormány álláspontjával, miszerint még a féligazság is több a semminél. Ha az elszámoltatásról szólna az aktanyilvánosság, akkor valóban a teljes kép lett volna igazságos. Múltunk, a diktatúra természetének megértéséhez és a tanulságok levonásához viszont szerinte kevesebb irat is elegendő lett volna.
Az ÁBTL főigazgatója szerint egyébként sem lehet egyértelműen elhatárolni, hogy kik voltak az elkövetők és az áldozatok. Az esetek többsége ennél árnyaltabb, a levéltárnak pedig nem dolga, hogy ítélkezzen. „A levéltár nem ítélőszék, mi az iratok felelős őrzői vagyunk.” Alig akadt olyan hálózati személy, aki önként akart jelenteni az ismerőseiről vagy a munkatársairól. Az ügynökök mind valamilyen szinten zsarolva voltak, és gyakran őket is megfigyelték. Ezek a szerepek akár fel is cserélődhettek a történelem alakulásával: lehet, hogy valaki a Rákosi-rendszer lelkes híve volt, de aztán kiábrándult, majd részt vett az 1956-os forradalomban, és később emiatt kényszerítették együttműködésre.
Az alapján sem szabad azonnal ítélkeznünk, hogy ki mondott nemet az állambiztonságnak, és ki volt végül együttműködő. Nem lehet egy kalap alá venni a különböző történeteket, minden eset más és más. Akit egy jó álláslehetőséggel próbáltak együttműködésre bírni, az valószínűleg könnyebben mondott nemet, mint az, aki a börtönbüntetés árnyékában írt alá.
Voltak, akik csak ímmel-ámmal jelentettek, esetleg nyilvánosan elérhető információkat adtak át, de az állambiztonságnak is megvoltak a maga módszerei, hogy komolyabb munkára kényszerítse a hálózati személyeket. Soha nem egyetlen ügynök dolgozott egy feladaton, sokszor egymást is megfigyelték, és így számon tudták őket kérni, hogy miért nem adnak elég információt. Cseh Gergő Bendegúz szerint azt sem szabad elfelejteni, hogy ha valaki csak egyetlen jelentést adott le, már az is zsarolási alap lehetett az állambiztonság kezében. Egyszóval: sokan fokozatosan csúsztak bele az állambiztonsággal való együttműködésbe.
Nem csak a Fidesz kritizálta a kormányt az iratok nyilvánosságra hozásának módja miatt. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) álláspontja szerint a 6-os kartonok és a mágnesszalagok adattartalmának válogatás és kontextus nélküli közzététele ahhoz vezetett, hogy a hatalom helyes és üdvözlendő célok eléréséhez rossz eszközt választott, amivel tömegesen sértette meg magyar emberek jogait, miközben a maga elé kitűzött célokat részben aláásta.
Itt arra gondolnak, hogy az adatbázis nincs tekintettel arra, hogy valaki közszereplő volt, esetleg közhatalmat gyakorolt, vagy egyszerű magánember volt. Az ÁBTL főigazgatója az ATV műsorában azzal érvelt, hogy a levéltár nem jogalkotó, hanem jogalkalmazó, a törvény pedig azt mondja ki, bizonyos irattípusokat válogatás nélkül közzé kell tenniük.
Az is jogos kérdés, lett volna-e jobb megoldás az iratok nyilvánosságra hozásának, mint ami megvalósult. A jogvédő szervezet szerint lennének olyan eszközök, amik segítik a múlt megismerését, de az érintettek jogait is védik. A már nyilvános adatok esetében dönthet úgy a kormány és a levéltár, hogy azokat újabb szűréssel vagy kiegészítő magyarázattal pontosítja. Például ha az iratok arra utalnak, hogy valaki nem működött együtt az állambiztonsággal, az adatait el kell távolítani a bárki számára hozzáférhető adatbázisból, esetleg jelezhetik, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján az illető nem okozott kárt másoknak.
A TASZ szerint ha a kormány a sokat emlegetett B-dossziék esetében demokratikus módon, a magyar emberek jogainak tiszteletben tartásával akar eljárni, akkor a szakembereknek minden irat esetében mérlegelniük kell, indokolt-e a teljes nyilvánosság. „A demokratikus közösség önismeretéhez nem a szabadon kereshető adatbázisok, a legnehezebb kérdésekre adott leegyszerűsítő válaszok, hanem a polgárok méltóságát tiszteletben tartó, tisztességgel lefolytatott közéleti viták járulnak hozzá. Nem késő így beszélgetnünk egymással nekünk, magyaroknak” – írták.
A Telex ügynökakták mellékletét a Telex a Szabad Sajtóért Közhasznú Alapítvány támogatja.