
1957 októberében Torgyán Józsefet az ’56-os szerepvállalása miatti terhelő adatok alapján próbálta beszervezni az Állambiztonsági Szolgálat. A Független Kisgazdapárt későbbi vezetőjét előbb a jogi tanulmányai folytatásának megakadályozásával, majd büntetőeljárással fenyegették. De Torgyán kijelentette, hogy az ügynöki tevékenység nem egyeztethető össze a lelkiismeretével, ezért nem ír alá. Ennek ellenére nyilvántartásba vették, és tovább zaklatták. Torgyán ekkor elmegyógyintézetbe utaltatta magát, de mikor onnan kijött, a politikai rendőrség még mindig nem állt le, Torgyán viszont makacsul ellenállt. 1958-ban végül feladták a szervek, és a fiatal jogászt kizárták a hálózatból.
Harminc évvel később Szikora János rendezőtől ittas vezetés miatt vették el a jogosítványát 1987-ben. Szikora a színház belügyi összekötőjénél próbálta elintézni az ügyet. A kontakttal egy presszóban találkozott, ahol hétköznapi témákról beszélgettek, majd egy második alkalommal az Erdélyből áttelepülő magyar színészekről. A harmadik találkozón már az összekötőnél volt a jogosítvány is, cserébe pedig együttműködést kért. A rendező akkor jött rá, hogy be akarják szervezni, és kijelentette: ilyen áron nem kéri a jogosítványát. Soha többet nem találkozott a kontakttal.
Sokan voltak, akik a hülyét játszva értetlenkedtek a tiszt előtt a beszervezési interjújukon, ezért alkalmatlanság miatt inkább nem tartottak igényt a szolgálataikra. Mások ahogy aláírtak, rögtön terjeszteni kezdték a környezetükben: vigyázzanak, mit mondanak el nekik, azaz leleplezték magukat. Az ilyen módon dekonspirálódott ügynököket aztán kénytelenek voltak rövid úton kizárni a hálózatból.
„Az állambiztonságnak igenis lehetett nemet mondani. De senkit sem kell feltétlenül elítélni erkölcsileg, aki aláírt nekik”
– mondta Takács Tibor történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) kutatója. Szerinte paradox módon éppen az teszi lehetővé, hogy morális dilemmák köré szőjük a témát, hogy a beszervezni kívánt személyeknek valójában volt választási lehetőségük.
„Ha az állambiztonságnak nemet lehetett mondani, ahogyan azt sokan megtették, felmerül a kérdés: mindenki más miért nem ezt tette. De a kérdést már itt és most, utólag tudjuk feltenni ebben a formában. Akkoriban a legtöbb hálózati személy nem volt, mert nem lehetett tisztában azzal, hogy dönthet esetleg másképp is. Magával a rendszerrel sem voltak tisztában, azzal, hogy mivel is kerültek szembe, amikor be akarták szervezni őket.”
Hazafias és kompromittált
Azt majd a februárig nyilvánosságra kerülő B-, vagyis beszervezési dossziékból érthetjük meg pontosabban, ki és hogyan mondott nemet vagy igent a hálózati munkára. A most böngészhető 6-os kartonok alapján minderről csak kevés plusz információnk lehet.
A kartonokon például nincs adat arról, mennyi idő kellett ahhoz, hogy valaki aláírjon. Takács Tibor szerint egy hálózati személyt lehetett gyorsan vagy fokozatos bevonással beszervezni, és inkább az utóbbi volt jellemző. Ez nem azt jelenti, hogy a kiszemelt „jelölt” rövidebb-hosszabb gondolkodási időt kérhetett a Belügyminisztérium ajánlatára, hanem hogy az esetek többségében előzetesen tanulmányozták őt, és próbálták körüljárni, alkalmas lesz-e ügynöknek.
Gyakran maga az állambiztonsági tiszt kereste fel őt civilben, aki ezután esetleg még többször beszélt vele, és csak ezután tértek rá a konkrét beszervezésére. De volt, hogy a beszervezési szituáció spontán alakult ki, mondjuk egy kihallgatás során. Ekkor nem volt idő a részletes tanulmányozásra, egyszerűen előjöttek a kérdéssel. „Minden esetben az volt a cél, hogy olyan szituációt teremtsenek, amelyben a jelölt rögtön igent mond” – magyarázta a kutató.
A beszervezés során többféle módszerrel dolgoztak, de a 6-os karton hátlapján „a beszervezés alapja” sorban jellemzően a hazafias/lojális, valamint a terhelő alapot használták. A terhelő adat esetében a BM olyan információval rendelkezett a személyről, amely bűnvádi eljárással fenyegetett. Ide tartozott eleinte az '56-os „ellenforradalmi” tevékenység, köztörvényes bűnök, valamint 1961 előtt a homoszexualitás. A kompromittáló adat ehhez képest nem számított bűncselekménynek, ezek inkább olyan személyes vagy magánéleti információk voltak, amelyek nyilvánosságra kerülése érzékenyen érinthette a jelöltet.
Egy titkos szerelmi viszony vagy ’61 után a homoszexualitás különösen erős zsarolási potenciállal bírt.
Takács Tibor szerint ha sem terhelő, sem kompromittáló adatot nem találtak a jelöltről, akkor jött az, hogy a lojalitására, a törvénytiszteletére, a hazaszeretetére apelláltak. Ez viszont a legkevésbé sem jelentette, hogy az illető önként jelentkezett besúgónak. Még csak azt sem, hogy feltétlenül támogatta a rendszer politikáját. „Inkább úgy magyarázták ezt a személynek, hogy csupán annyit kellene tennie, mint mikor egy bűncselekményt állampolgári kötelessége jelenteni, csak itt politikai jellegű bűncselekményről van szó – amelyet akár hétköznapi történések, beszélgetések során lehet felderíteni.”
De hiába szerveztek be valakit hazafias alapon, valamilyen módon őt is presszionálták. Elenyésző azon esetek száma, amikor valaki önszántából jelentkezett hálózati szolgálatra, szinte mindig az állambiztonság volt a kezdeményező. A hatvanas évek elejétől kezdve már a hálózati tagok több mint kilencven százalékát hazafias alapon szervezték be, mivel minden esetben erre törekedtek a tisztek. „Hiszen így elvileg egy olyan embertől számíthattak megbízható információra, aki nem csak azért állt rá az együttműködésre, mert valamivel megzsarolták” – magyarázta a történész.
A 6-os kartonon feltüntették a jelölt származását is, ami szintén elég önkényes volt: azt, hogy kit tartottak a „népi demokráciához hű”-nek, szintén a tiszt döntötte el, és nem feltétlenül függött össze a beszervezés alapjával sem. Előfordulhatott, hogy valakit hazafias alapon szerveztek be, de valamelyik ellenséges (mondjuk klérus vagyis egyházi) kategóriába sorolták, vagy fordítva: egy terhelő adattal beszervezett munkás maradt a lojális kategóriában.
A beszervezés alapja emellett anyagi jellegű is lehetett. Takács szerint akiről úgy gondolták, hogy csak pénzzel tudják rávenni a besúgásra, annak fizettek. Ez azonban nagyon szűk kört érintett. Egyébként a hazafias, de akár a terhelő vagy kompromittáló alapon beszervezettek is kaphattak időnként anyagi ellenszolgáltatást, fizetéskiegészítést, jutalmat vagy ajándékot – jegyezte meg a kutató.
Megtagadni az együttműködést vagány dolog
Az állambiztonság tehát mindig biztosra akart menni. Előkészítettek egy jól felépített tervet, amivel jó eséllyel nem szaladtak bele abba, hogy a jelölt esetleg nemet mond. Takács Tibor szerint a körültekintő BM-es előkészületek a bizonyítékai annak, hogy a tisztek sem gondolták, hogy a jelölt automatikusan elvállalja majd a megbízást.
De hogyan fordulhatott elő, hogy Torgyán dr., Szikora János és feltehetően még sok ezer magyar állampolgár a nyomás és a zsarolás ellenére is nemet mondhatott a BM-nek? A kutató szerint az emberek egyrészt nagyon különbözően reagálnak a presszióra. „Ismerünk sportolót, akinek a csempészési ügyét használták fel, és aláírt nekik, de elképzelhető, hogy egy dörzsöltebb sporttársa nem ijedt meg, és úgy volt vele, hogy az ügyét majd úgyis elsimítja a klub vagy a sportszövetség vezetősége. Nemet mondtak a jelöltek akkor is, ha érzékelték, hogy túl gyenge volt a terhelő adat, például mert azt tapasztalták, hogy az '56-os tettükért nem jár (súlyos) büntetés. És voltak, akik egyszerűen nem engedtek a zsarolásnak, és vállalták a következményeket – azt, hogy eljárást indítanak ellenük, vagy a számukra kínos információ kitudódik.”
A történész erre annak az ’56-os forradalmárnak a történetét hozta fel példaként, aki előbb vállalta az együttműködést, majd egy év elteltével egy újabb szabályos nyilatkozatot tett, amelyben felmondta az eddigi egyezséget. Azt mondta, inkább indítsák meg ellene az eljárást, de ő nem képes jelenteni az ismerőseiről. Az eljárást meg is indították, igaz, végül az ügyészség szabadlábra helyezte.
A nemet mondók bátorságáról írt Ungváry Krisztián is egy november 6-i bejegyzésében. A történész két ismerőséről derült ki, hogy beszervezték őket, de mint írta, mindkettőben volt annyi erő és tartás, hogy ebből a helyzetből ki tudjanak lépni. Az egyikük, Béres István dekonspirált, azaz felfedte a célszemélyek előtt, hogy mivel bízták meg. A másik Gyurgyák János történész, az Osiris Kiadó vezetője, akit bár szintén beszerveztek, elmondása szerint nem adott jelentéseket, az együttműködést elszabotálta. Ungváry szerint „ez nagyon vagány dolog”, és szerinte azért, amit 1990 előtt tettek, nem kell szégyenkezniük. „Egyrészt diktatúrában éltek és bonyolult helyzetben voltak, másrészt kockáztattak is, végül pedig megfizették az árát és tudtak bátrak is lenni, amikor a történetre pontot tettek. Tisztelem őket ezért. Csak az kár, hogy nem írták meg mások okulására az egészet az elmúlt 36 évben.”
Takács Tibor szerint az ügynökdiskurzust eleve félreviszi, hogy a közvélemény az értelmiségi és a művész érintettekre fókuszál, miközben a hálózati személyek döntő részét nem ők, hanem munkások, gazdaságok, tsz-ek, gyárak és vállalatok dolgozói adták – és nagyon nagy számban kiskatonák, akiket egy-egy üzem, intézmény, laktanya védelmében szerveztek be.
Takács szerint már csak emiatt is érdemes óvatosan ítélkezni – már ha valaki feltétlenül ítélkezni akar. Azt mondta, kutatóként nem tekinti feladatának erkölcsi verdikteket mondani, inkább megérteni próbálja az akkori tetteket, döntéseket. „A múltat utólag vizsgálva mi már olyan információknak vagyunk a birtokában, amelyeknek akkor sokan nem voltak. Akadtak, akik jobban átlátták, mibe akarják őket bevonni, mások kevésbé. És arról se feledkezzünk meg, hogy sokan nem tartották ördögtől valónak ilyen formában segíteni a rendszert.
Mások úgy voltak vele: beszervezettként nem is a rendszert védik, hanem a hazájukat vagy azt a vállalatot, intézményt, amelynek védelmére beszervezték őket.”
Tegyük hozzá, felmenteni sem érdemes az állambiztonsággal együttműködőket. Bőven voltak, akik lelkiismeretesebben végezték az ügynöki munkájukat, mint a saját hivatásukat. Mint Kiszely István Márk pannonhalmi szerzetes, aki Feledi Zsolt fedőnéven 1960-tól több dossziéban kb. 1500 oldalnyi ügynöki jelentést adott rendtársairól, iskolákról, de még a saját rokonairól is jelentett.
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát később látva Kiszely jelentéseit azt mondta, a szerzetes „mérhetetlenül sokat ártott” a közösségnek, és olvasva a jelentéseit, „valósággal belerendült”. Kiszely István Márk sokáig tagadta a pártállami ügynökmúltját, de a halála előtt nem sokkal bocsánatot kért, és azt mondta, szeretne a terheitől megszabadulva meghalni. A kartonja szerint őt is hazafias alapon szervezték be, egy állambiztonsági tiszt feljegyzése viszont már kompromittáló adatokat említ.
A Telex ügynökakták mellékletét a Telex a Szabad Sajtóért Közhasznú Alapítvány támogatja.