Online megbeszélés, este hét. Jelen vannak: Tamás, az igazgatónk, Ügynökségi Detti (csak fényképpel), Gyakornok Vivi (otthonról), Gergő a piackutató cégtől (ő bent van még az irodájukban) és én (itthonról), valamint egy-két további fénykép vagy monogram.
Az egész megbeszélés púp a hátunkon, csak Tamás akarja eljátszani újra, hogy rajta tartja az ujját a dolgok ütőerén; Tamás az Államokban van a keleti parton egy technológiai kiállításon (szerintem csak utazgatni támadt kedve), és még ottani idő szerint hajnalban rám írt, hogy tegyük későbbre a tervezett értekezletet, és tartsuk online, mert ő is hallani szeretné a cégünk által rendelt legújabb kutatás ismertetését, amely változást okozhat a stratégiát illetően, és ezzel együtt marketingkommunikációnk irányvonalában is.
Piackutató Gergőnek az este hét már túl késő, és ő velem már úgyis mindent megbeszélt, negyedóra után mennie kell (ne haragudjunk, koncertjegye van a barátnőjével, születésnap, nem tudja lemondani), így mint a munkát megrendelő marketingvezető, a nyolcas számú diától én folytatom a kutatási összefoglaló ismertetését.
Amint Gergő lelép, Tamás azonnal szól, hogy fogjuk rövidre, ő ugyanis még nem ebédelt, és alig várja, hogy kipróbálhasson valami helyi barbecue-specialitást, utána meg wellnessezik, hehehe. (Anyádat. Akkor már megvárhattuk volna az egésszel, amíg négy nap múlva hazaérsz; nem, mondaná erre, addigra már javaslatokat is meg kell fogalmaznunk a stratégiával kapcsolatban.)
Tamás persze az eredményekből semmit nem ért, a legegyszerűbb kereszttáblákat is le kell fordítanom neki (ráadásul úgy, hogy éhes!), lépjünk, legyint türelmetlenül, pedig a bonyolultabb megállapítások még hátravannak, és Tamás marhaságokat tud csak hozzászólni, trollkodik, észre se veszi, hogy a saját idejét rabolja – meg persze a miénket –, és ha ez még nem lenne elég: a tizenkilencedik diánál balról berepül a kamerám képébe egy molylepke.
Nem kaphatok oda, néznek! Mondat közben állok meg, és már indulna arra a kezem, de időben visszafogom magam, aztán rájövök, hogy nem is néznek, a képernyőmön a kutatás diasora van megosztva, és a jobb oldali sávban billegő arcok mind azt figyelik. Hol tartottam? Mindegy, elismétlem a szegmentációs lehetőségeket, amelyekről Gergővel beszéltünk korábban, igen, ezt már mondtad, hallom közben Tamást.
Nem lett volna szabad néhány perccel korábban felkapcsolnom az íróasztalomon a kislámpát. Bár kint még világos van, a szoba már homályos; ahhoz, hogy ne sötétben üldögéljek, közben szükség lett egy kis fényre, erre az elején nem gondoltam. A moly azóta nagyjából kétpercenként, egyenes vonalban, egyenletes tempóban ereszkedik le a lámpa fényköre és a laptopom kamerája felé, mint egy láthatatlan kötélpályán közlekedő, távoli lanovka. Mit fognak gondolni rólam a többiek, a beosztottaim és a főnököm, hogy rovarok repkednek körülöttem, miközben megbeszélünk? „Hát hol él ez?”
Semmit, semmit nem fognak gondolni, a pszichológusommal ezerszer megbeszéltük már: észre se fogják venni, én nagyítom fel, én démonizálom mások véleményét, ez is átfut az agyamon, miközben beszélek, és amikor a moly megjelenik, én mindannyiszor odakapnék – sajnálom, szúnyogoknak és molylepkéknek nálam nincs kegyelem –, ám a bal oldali sávban egy nő meredten engem néz, és ez visszatart. Ja, az csak Ügynökségi Detti LinkedIn-fotója (Detti valószínűleg itt sincs, vacsoráztat vagy gyereket fürdet). Vagy harmadszor zavarodok össze, vagy harmadszor zökkenek ki a prezentációból.
De végre a végére érek, ez azonban azt jelenti, hogy többé a megosztott képernyő sem véd, mert már a kutatás korlátait és Gergőék folytatási javaslatait is elmondtam, persze, kell nekik a pénz, szúrja közbe Tamás, és ránéz az órájára, én meg arra gondolok, hogy ha mostantól keveset beszélek, kevesebbet látszom én a lila keretbe kerülő főképernyőn, és a fél pillanatra felvillanó hatalmas, aranyszínű jelenés – a kamerához közel repülő moly lámpafényben megcsillanó szárnya – kevésbé tűnhet fel a kollégáknak. Többiek, mit gondoltok?, kérdezem gyorsan.
Ez a kérdésem is púp a hátukon, fejezzük már be, gondolhatják, ám az egyik névtelen monogram így, este nyolckor csak képes hozzászólni (ismerem: karrierista nyalógép, látszani akar Tamás előtt), én meg közben kérdezek rá Gyakornok Vivinél a megbeszélés privát csetjében, hogy mit is mondott az előbb Tamás, meddig álljunk elő saját ötleteinkkel a kommunikációnk megváltozott irányvonalaival kapcsolatban, amivel már az ügynökségünket hivatalosan is megkeressük.
Jövő keddig :), jön a válasz azonnal. Azért Vivitől érdeklődöm, mert ő írja a megbeszélés emlékeztetőjét, Vivi tulajdonképpen ezért is van itt: csak írja, amiről szó van, kértem tőle előzőleg, aztán ha valamire nem emlékszik, vagy nem értette, holnap közösen átnézzük és javítjuk, ebből is tanul róla, hogy készül a stratégia. Szuper, szuper!, lelkesedett Vivi, és otthonról is a szokásos kis tip-top öltözékében jelentkezett be este hétkor jegyzetelni.
Köszi, írom vissza neki, Szívesen :), jön a válasz azonnal, miközben még mindig a nyalógép okoskodik, én pedig elbámulok a szoba esti félhomálya felé. Erre a sok bullshitre valamit majd reagálnom kell.
Ekkor történik. Sikítást hallok, és Vivi képe rezegve oldalra dől, plafon látszik szpotlámpákkal, majd egy ágylepedő meg talán párna, illetve a megnyitva maradt privát csetablakunkon egy üzenet jön tőle: ŰŰŰŰŰŰőáőá_á--------------
Mindenki rendben van?, kérdezi Tamás Észak-Karolinából.
Igen, csak a cicám letámadta a képernyőmet, bocs! Ahogy visszaáll Vivi képe vízszintesbe, újra a lány jelenik meg, ahogy egy puha, szürke macskát ingerülten arrébb dob. Vagy inkább lök. Bocsánat, bocsánat! Vivien arca zavart, vörös, Tamás egy másik ablakban felhúzott orral elmosolyodik.
A Nyalógép erre elakad, nem tudja kezelni a helyzetet, befejezi; Norbi, ezekre jövő hét elején visszatérünk, mondom neki, bár fogalmam sincs, mire, Tamás pedig tapsol. Akkor vége? Akkor mehet le végre a golfpályás hotel éttermébe barbecue-specialitást enni? (Mintha mi tartottuk volna vissza.)
Szép délutánt, érezd jól magad, köszön el Nyalógép Norbi Tamástól, nekünk, többieknek nem mond semmit, mint egy kipukkadt lufi, köszönés nélkül eltűnik Tamás is, aztán lelép sorra mindenki, sziasztok, hallom most először az este folyamán Ügynökségi Detti hangját is, biztosan visszarohant gyorsan a mesekönyv mellől. Végül rányomok én is a piros telefonkagyló-ikonra.
Vivien a Facebookon ír rám szinte azonnal. Elnézést! Gizi előtte itt aludt az ölemben, nem is tudtam, hogy felébredt. És sírós emojik, szomorú fejek.
Vivi macskájáról, Giziről többször hallottunk már az irodában ebéd vagy kávészünet közben. Bocsánat, tényleg. Akkor csinál ilyet, ha légyre vadászik. Vagy lehet, hogy valamelyikünk hirtelen bemozdult?
Értem, válaszolom hűvösen.
De én nem figyeltem, a papíromra írtam valamit pont.
Jól van.
Többször nem fordul elő!!!
Tudod, hogy nekem mindegy, csak amikor Tamással tartunk közös megbeszélést, kicsit olyankor oda kell ezekre figyelni. Nem kell őt bemutatnom.
Ne haragudj!!!
Mondjuk kint hagyod a cicát az előszobában, és becsukod addig az ajtót.
De akkor meg ott nyávog végig, meg lehet tőle hülyülni, meg ugrál fel a kilincsre!
Akkor nem tudom. Valahogy biztos meg lehet oldani.
Vivi gyakornoki idejének nemsokára vége, és szó van róla, hogy utána felvesszük őt állandóra, most biztosan azt hiszi, múlott ezen valami – és hát kétségtelen, hogy a sorsáról én döntök.
Felállok, felkapcsolom a villanyt a szobában, a moly sehol. Megkeresem a fürdőszobában a maradék levendulaolajat, és átitatok vele néhány vattapamacsot, majd érzésre elhelyezem néhány polcon, szekrényben; kell majd hoznom levendulát a szüleim kertjéből.
Köszönöm még egyszer, holnap találkozunk!, jön még Vivitől, a csetablakon is átszűrődik a nyugtalansága, bizonyára felnagyítja, démonizálja, amit most a többiek róla gondolnak. Rendben, szép estét!, írom vissza, és miközben vacsorát készítek magamnak, már nem ő, hanem Nyalógép Norbi jár az eszemben. Hogy az micsoda szánalmas egy alak, a hideg kiráz tőle.
Eszem a salátát, kortyolom a teámat, és arra gondolok, hogy végül is lement rendben az értekezlet a prezentációval, nem volt ez olyan rossz, a molyt pedig valószínűleg nem látta egy kollégám se. Eltelik fél óra, és nem kerül elő, pásztázom a plafont, a falakat, semmi.
Teniszmeccset nézek a tévében, később egy vicces, vikinges sorozatot a Netflixen, de néha azért körülkémlelek. Lehet, hogy nincs is itt semmiféle moly?
Jó nagyot nyújtózom a kanapén. Ja, lehet, simán lehet.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
