Benedek Szabolcs: Nem számít, mi lesz a döntőben

2021. július 10. – 11:09

frissítve

Benedek Szabolcs: Nem számít, mi lesz a döntőben
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Annak, hogy nem lett belőlem fifikás és pengés játékos, minden bizonnyal az az oka, hogy a futball sokáig nem is érdekelt.

Konkrétan addig, mígnem a válogatott – legalábbis számunkra úgy tűnt – egyszer csak elkezdte elverni a fél, ha nem az egész világot, az egyik klubcsapatunk pedig európai kupadöntőig menetelt. A láz akkor engem is elért. Ahhoz viszont túl későn, hogy behozhassam a lemaradásomat.

Hiába könyörögtem be magam a lakótelepen és az iskolaudvaron focizó srácok közé (erősen csodálkoztak, elvégre addig a környéken se láttak), hiányoztak az alapok. Cselezni nem tudtam, a labdát könnyűszerrel elvették tőlem, és noha mentem előre leszegett fejjel, a többiek a legritkább esetben passzoltak nekem, úgyhogy a labdával továbbra is keveset találkoztam. Egy-egy ilyen alkalom után kedvetlenül baktattam haza, a futball iránti rajongásom azonban addigra olyan méreteket öltött, hogy csak azért is próbálkoztam megint. Nem mondom, hogy később nem voltak időnként jó meccseim. Némelyiken gólt, sőt gólokat lőttem, és a többiek megveregették a vállamat. Ettől függetlenül tény és való, a pályán soha nem alkottam maradandót.

Álszerénység nélkül mondhatom, a pálya szélén annál inkább.

Nagyon fiatalon kaptam meg a válogatottat. Bár akkorra totálisan megszállott lettem, mindössze alig néhány mérkőzés volt mögöttem szakvezetőként, amikor a szövetségi kapitány székében találtam magam.

Mármint a kispadnak a felezővonalhoz közelebb eső szélén. (Akkor még ültek az edzők, az ácsorgás és a mászkálás később jött divatba.) Rutintalan voltam, és ambiciózus. Csodálkoztak, miért pont én, de az az igazság, nem vállalta más. Előttem egymásnak adták a kilincset a szövetségi kapitányok. Alig pár hónap jutott egynek-egynek, a vereségek hatására a közönség meg a sajtó máris a fejét követelte. Úgy éreztem, nincs veszítenivalóm. Hagyjanak dolgozni, egyébként ide nekem az oroszlánt is.

Szerencsére hagytak. Nem is tehettek mást, hiszen jöttek az eredmények. A selejtezőcsoportból továbbjutottunk. A felkészülési mérkőzések még biztatóbbra sikerültek. Az ország már egy új aranycsapatról beszélt. Szokás szerint. Ennek annyira nem örültem, elvégre volt olyan válogatottunk, amelyik a túlzott várakozásokba bukott bele. Tisztában voltam a határainkkal. Tény és való, eredményeinket elsősorban magunknak köszönhettük, ám a körülmények is kedvezően alakultak.

A selejtezők új rendszere, valamint az, hogy a politika is fontos tényezőként, mi több, eszközként tekintett a futballra, egyaránt a kezünkre játszott.

Ezzel együtt nem rettentem meg. Csináltuk, dolgoztunk a tervek szerint.

Az, hogy a csoportmérkőzéseken tovább kell jutni, az elmúlt időszak eredményei alapján önmagunk számára is minimális elvárás volt. Sikerült is, bár elismerem, ha mindez már a videóbíró idejében történik, és emiatt nem adják meg az első mérkőzésen esett első gólunkat, meglehet, sok minden másként alakul. Na de egy jó csapatot a szerencse is segíthet. Mi pedig addigra ténylegesen azzá váltunk. A csoportkör után jött a nyolcaddöntő, aztán a negyeddöntő. A hazain kívül ekkor már a nemzetközi sajtó is rólunk cikkezett. Az elődöntőben pedig úgy voltam, hogy most akár hátra is dőlhetünk. Innentől minden további lépcsőfok ajándék.

A döntő előtti napon tört rám a pánik. Amennyiben az olimpiákat és az egyéb tornákat nem számoljuk – az a dicsőséggel együtt is külön sztori –, döntőt addig két alkalommal játszott a magyar válogatott. Mindkétszer elbukta. Az elsőnél a hazatérő játékosokat megéljenezték, ellenben a szövetségi kapitánynak a Keleti pályaudvar oldalsó kijáratán kellett kimenekülnie a láttára hirtelen paprikavörössé változó tömeg elől. A második alkalommal kirobbant a focialista forradalom: Pest belvárosában gyújtogattak és kirakatokat törtek be a csalódott szurkolók, a napokon át tartó zavargásokat viszont a hatóságok elhallgatták, évtizedekkel később derült rájuk fény.

Pont azáltal éreztem leginkább a ránk nehezedő terhet, hogy úgy tettek, mintha nem akarnák éreztetni. A sajtótól kezdve a politikusokon és a megmondóembereken át az utca emberéig mindenki azt szajkózta, hogy nem számít, mi lesz a döntőben. Hiszen ez már így is meseszép. Persze még szebb lenne, ha… De hát a srácok megtették a magukét. Egy országot tettek máris boldoggá. A miniszterelnök is erről beszélt, amikor fölhívott a döntő előestéjén. Azt azért hozzátette, hogy miért is ne lehetne nemcsak nagyot álmodni, hanem meg is valósítani az álmunkat. Amihez az kell, hogy hiába sulykolják egyesek az ellenkezőjét, mi igenis higgyük el, hogy egyáltalán nem vagyunk kicsik. Megmutathatjuk a világnak, hogy ahol hit, erő, akarat és lelkesedés van, ott minden lehetséges. Még csak nem is arról van szó, hogy Dávid is legyőzte Góliátot. Hanem hogy mi is Góliátok lehetünk.

Próbáltam némi viccel elütni a mindkettőnkön felülkerekedő pátoszt.

– Ugye, a bélyegeket még nem nyomták ki, miniszterelnök úr? – kérdeztem, ám a válaszából kiderült, hogy nem érti a célzást. (Vagy a tréfát?) Amikor a legutóbb döntőt játszott a magyar válogatott, győzelmi bélyegsort terveztek, amiből már csak a piros festék hiányzott, mire jött a hír, hogy vesztettünk. Az elkészült íveket az államvédelem megsemmisítette, csupán néhány maradt meg, ami manapság csillagászati összegeket ér.

– Bélyegekről nem tudok, de a többit bízza ránk, kedves mester. Soha nem látott, pazar ünneplésben lesz részük. Azt is garantálom, hogy innentől fogva mindenki aranybetűkkel fogja leírni a maguk nevét.

A döntőt vadonatúj stadionban játszottuk. Addigra jó néhány pályát leamortizáltunk. Többek között a nagyszüleink dohányzóasztalát,

pedig nagyapánk ránk förmedt, hogy meccsek előtt borítsuk le viaszosvászonnal. Nem volt rossz ötlet, a viaszosvásznon kevésbé csúszkáltak a játékosok, viszont hogy ne mozduljon el, rajzszögekkel kellett az asztal széleihez rögzíteni. Hasonlóképpen összekaristoltunk néhány íróasztalt, mígnem végül erre az alkalomra egy használaton kívüli farostlemezre komplett pályát festettünk, amihez az akkori csajom roppant empatikus módon – avagy igaz szerelemből – szögletzászlókat fabrikált (sajnos nem tudtuk őket használni, a gyufaszáltól nem lehetett rendesen szögletet rúgni).

Vesztettünk. Számomra azóta se teljesen világos, hogy a csapat miért játszott szárnyaszegetten, persze minden bizonnyal a pszichés teher, a túltolt tét, majd az emiatt sorsszerűen bekövetkező összeomlás körül kell keresni a magyarázatot. Az öcsém később azt mesélte, nem is értette, hogy amikor vezet az ellenfél, miért nem megyünk előre. Mi azonban képtelenek voltunk akárcsak egy épkézláb támadást is összehozni. Nem sokkal a vége előtt pedig a középhátvédünk egy suta mozdulattal csinált egy tök értelmetlen büntetőt. Minden eldőlt.

A soha nem látott, pazar ünneplés elmaradt. Igaz, meg se köveztek. A sajtó is mértéktartással írt arról, hogy az igazi nagy csoda elmaradt. Persze ebben, mármint a mértéktartásban nincs semmi meglepő, elvégre azt a sportsajtót ketten szerkesztettük: az öcsém meg én, egy régi, keletnémet gyártmányú írógépen.

Égszakadás-földindulás mindazonáltal nem következett be. Jó, a csajom nem sokkal később szakított vele, de nem a szögletzászlók miatt. Maradtam a helyemen, és nyomtuk tovább.

A tanácsi üdülőben indult az egész, a Balatonnál, egy váratlanul hűvösbe fordult nyári héten, amikor már bejártuk a környező kirándulóhelyeket. Rémlik, hogy a strandi bazársoron lett megvéve a két gombfocicsapat, plusz a kapuk, alternatívaként a sakk és a kártya mellé (a csocsó és a rexasztal a társalgóban állandóan foglalt volt). A pontos versenyszabályokkal nem voltunk tisztában, de úgy alakítottuk ki a játék képét, hogy hasonlatossá váljék a valódi futballéhoz.

Arra is hamar rájöttünk, hogy a gyűrűt le lehet a korongról pattintani, ily módon pedig eltávolítani a játékos arcképét és nevét tartalmazó nyomtatott karikát, és a helyére másikat tenni. Olyat, amit mi csináltunk, a sportújságokból kivágott fotókból. A méret nem mindig passzolt, néha a játékos arcának csupán részlete játszott, mint ahogy se volt ritka, hogy hónapok teltek el, mikorra sikerült valakit megszerezni, mármint a vágyott játékos akárcsak meccs közben is készült fotója valahol megjelent. Ez minősült sikeres igazolásnak.

Sokáig azt hittem, a mi újításunk volt, azóta tudom, hogy mások is így csinálták. Nemcsak az volt az előnye, hogy lehetett változtatni a gyártó által esetlegesen összerakott tizenegyen (előfordult, hogy gyárilag a tartalékkapus került a kezdőbe, vagy olyan mezőnyjátékosok voltak egymás mellett, akikből sehogy nem lehetett épkézláb összeállítást összerakni), meg hogy meccs közben lehetett cserélni, hanem több csapat is használhatta ugyanazt a garnitúrát, így aztán komplett szezonokat játszhattunk le egymás után. Jegyzőkönyvvel, tabellával és statisztikákkal. Amiről megint csak azt gondoltam, hogy saját találmány, utóbb kiderült, hogy mások is hasonlóan tolták.

Megbecsülni se tudom, hány mérkőzést nyomtunk le az évtizedek alatt. Olykor a haverokkal, leginkább azonban az öcsémmel kettesben. Időnként összesűrűsödött a program, az évek múltával előbb én, aztán az öcsém is elkerült egyetemre, ráadásul két különböző városba, úgyhogy a csajozás és egyéb programok mellett egyre nehezebben bírtunk időpontot találni a fordulók lebonyolítására. De azért sikerült. Időnként most is érzem, mennyire jó lenne még mindig játszani.

Ja, épp a napokban jártam arra, láttam, hogy a hajdani tanácsi üdülőt, miután éveken vagy talán évtizedeken keresztül üresen állt, elkezdték lebontani.

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.