Így is lehet utólag írni a történelmet: A gróf című chilei filmben az országot majdnem két évtizedig vezető Augusto Pinochet nem halott, és nem is élvezi az életet különösebben. A diktátor ugyanis élőhalott, vámpír, aki kivágta egy nép szívét, hogy abból falatozzon turmixokat, de most már elege van mindenből, meghalni viszont nem hagyja senki. Sem a gonosz felesége, sem az egykori kínzótársa, jelenlegi komornyikja, sem a semmirekellő öt gyereke. Egyvalaki viszont megölné, a katolikus egyház által küldött apáca, Carmen, akinek a bőröndje szenteltvízzel és feszületekkel van tele, de könyvelőnek álcázva magát férkőzik be a gyerekek körébe, és megismeri az összes piszkos ügylet papíron vezetett nyomát. Pinochetnek meg kell halnia, és ezt leginkább Pinochet szeretné.
A gróf (eredeti címén: El Conde) miatt nem nehéz rögtön a magyar Drakulics elvtársra gondolni, ahol ugyan nem Kádár János volt a vérszívó, hanem az egyébként Kubából visszatérő Nagy Zsolt figurája, aki kevesebbet beszélt a politikáról. Bezzeg A gróf, ami az első perctől nem rejti véka alá, hogy mit gondol a főszereplőjéről, aki árnyként járja Santiago de Chile szürke éjszakáit, és akinek az üvegkoporsós temetésén katonásan Sieg Heil-eznek a gyászolók, már ha nem köpik le. De a chilei Pablo Larraín (No, Spencer) filmje maga egy köpés, a hosszú bűnlajstroma egy korrupt berendezkedésnek, ami kiterjed a szolgákra, a munkára képtelen leszármazottakra és még a katolikus egyházra is.
Talán könnyebben lehetne érteni A grófot, ha előtte elolvastam volna pár részletes könyvet arról, hogy a Pinochet klán különböző tagjait miféle korrupciós bűncselekményekkel vádolták az évtizedek során, de Larraín filmje szándékosan keveri az igazat és a kitaláltat. Az ő története szerint Pinochet az életet Franciaországban kezdte, a 18. század második felében, ahol a francia forradalom idején rájött, hogy imádja a vért és a vérengzést is – az egyik első vámpírhúzása az, hogy Marie Antoinette után lenyalja a guillotine-t. A fiatal, akkor még Claude Pinoche néven futó katona rájön, hogy különös képessége van arra, hogy forradalmakat törjön le, miközben a legnagyobb ambíciója az, hogy király legyen belőle. Úgyhogy miután elmenekül Franciaországból, egy király nélküli szegény országba indul, ahol vár nagyjából kétszáz évet, hogy aztán a marxista-kommunista kormányt megpuccsolja, és a szegény országot még jobban lerabolja. Pinochet halála 2006-ban csak színjáték volt, azóta visszavonult egy egészen Jancsó Miklós-filmbeli tanyára, ahol csak a komornyikja és felesége tartja benne a fekete lelket.
A gróf egy horrorfilmnek álcázott életrajzi film, pont ellenkezője Larraín két angol nyelven forgatott filmjének, a Jackie és a Spencer című horrorfilmeknek. Azoknál sokkal viccesebb is, egy szó szerint fekete-fehér komédia, ahol a humor forrása nem is a vén Pinochet szerencsétlenkedéséből fakad, hanem abból, hogy a családja hogyan tekint rá. Nyilván megpumpolható vénemberként. A grófban többször is elhangzik, hogy a Pinochet gyerekek nemhogy nem akarnak dolgozni, de igazából alkalmatlanok is rá, csak arra hajtanak, hogy valahogy megszerezzék a diktátor titkos örökségét, aminek a létezését mindenki csak sejti, de senki sem tudja. Az nekik szinte teljesen mindegy, hogy Chilében megint feltűnt egy lebegő lény, ami ártatlanok szívét tépi ki és fogyasztja el, a lényeg az, hogy megéljenek belőle. Pinochet maga attól is szenved, hogyan emlékszik rá az utókor: gyilkosnak nevezhetik, de tolvajnak soha. Pedig maga is tudja, hogy lopott bőven.
A gróf elképesztően néz ki, még tévén is: a digitális fekete-fehér valószínűtlen kinézetet kölcsönöz a chilei tájnak, amit minden esetben köd, pára vagy felhő borít. Pinochetnek sosem kell félnie a napsütéstől, mert ha hiszünk a filmnek, abban az országban sosem süt ki a nap. De még így is minden táj meseszerű, ami felett az egykori tábornok repülőként elhúz.
A vériszamos jelenetek tényleg horrorfilmeket idéznek, a kivágott szívek, szétvert arcok, turmixolt belsőségek látványa brutális, de közel sem annyira, mint azok az utalások, amiket a rezsim kínzásaira és kivégzésére tesznek. Larraín élvezi ezeket a grand guignol stílusú részleteket, különös tekintettel a vér fogyasztására – egy jelenetben az egyik mellékszereplő kivesz egy fagyasztott emberszívet a hűtőből, leturmixolja töménnyel, és jóízűen fogyasztja, vágás nélkül, egy megszakítás nélküli beállításban. A morbid/goth hangulatot a már említett tanya is fokozza, ahol a mezőgazdasági épületek között ott magasodik egy óriási guillotine.
És ugyan a horrort és a humort megfelelően tudja adagolni A gróf, azért a mértékekkel vannak problémái. A legnagyobb talán a rejtélyes narrátor, aki egy pöffeszkedő matróna hangján szólal meg, és egy idő után kommentátorként is kezd viselkedni, a kiléte ekkor lesz világos – bár a film annál tovább tartja titokban, és mire megfeledkeznénk róla, újra és újra visszamászik a történetmesélésbe. A cselekmény ugyan tényleg egy horrorfilmre emlékeztet (a hős apáca elindul végezni a démonnal), de valójában csak időhúzás a vérben úszó és egy rövid utóirat erejéig színt kapó fináléig. De mint írtam, A gróf csak olyan, mintha horrorfilm lenne, nem pedig az.
Már ha nem tartjuk horrornak azt, hogy egy ország vezetője még halála után is olyan nagy hatással van arra, hogy szürkületbe borítja azt. Hogy egy politikust teljesen hidegen hagy, mekkora nyomorban hagyott egy nemzetet, a lényeg az, hogy mindenki más zsebét tömje. A gróf ráadásul nem ad megnyugtató lezárást, sőt, azt feltételezi, hogy a világ politikusai is abból a tőből fakadnak, amiből ő, mint a vérszívók titkos társasága, aminek a tagjai az anyagi haszon kedvéért kiszipolyoznak országokat. Micsoda fantázia.
A gróf a Netflixen látható.