Két nap, 30 km, 630 méter felfelé, 2210 lefelé. Tűző nap, súlyos hátizsák – amiben csak a víz súlya 4-5 kiló –, sátorozás a hegyen, látványos panoráma, meredek, köves hegyi ösvények, majd odalent a forró sivatag. Címszavakban így lehet összefoglalni az Arab Emírségek legújabb és egyben legelső túraútvonalát, aminek százötvenen vágtunk neki november végén.
„Belépés díjtalan, kilépés bizonytalan” – jutott eszembe Rejtő Jenő szaharai idegenlégiósai után, amikor a Highlander nemzetközi túraszövetség és az Egyesült Arab Emírségek negyedik legnagyobb városa, Rász el-Haima meghívott minket az ország első hosszútávú, hegyi-sivatagi túraútvonalának bejárására. Mivel azonban ilyen körülmények között ritkán túrázhat az ember, nem hagyhattuk ki a lehetőséget.
Annak, aki lusta végigolvasni a cikket, egy videóban foglaltuk össze a túrát, amin közösen vettünk részt Fiantok Dániellel (a fordítás a Feliratok gombbal bekapcsolható a videón, alul):
Az Arab Emírségekben is egyre nagyobb divat a túrázás: az arab országok a lassan felderengő, olajmentes jövőbe tekintve egyre többet fordítanak a turizmusra, azon belül is a bakancsos, outdoor turizmusra. Az Emírségekben a Dubajtól száz kilométerre északra eső, Ománnal közös Hadzsar-hegység kínálkozik leginkább ilyen célra. A nagy metropoliszokban (Dubaj, Abu-Dzabi) élő emirátusiak nagy mélységeket, nyitott tereket keresve találtak rá a hegység Jebel Jais nevű csúcsára vezető útra. Az elmúlt években kialakult, és szinte zarándoklattá vált, hogy az emberek a városokból hétvégén kocsival felgurulnak a hegyre, tömött sorokban beparkolnak egymás mögé, hogy az éjszakát sátrakban tölthessék az út mellett. Reggel aztán emberek százait lehet látni, amint egy hatalmas völgy fölé kiállva köszöntik a szomszéd hegy mögül felkelő napot, majd óriási lakmározásba csapnak a családdal a kempingasztalokon.
A kialakult szokás meghúzta a környéket: rögtön egy kiváló minőségű autópályát építettek a hegy tetejéig, mindenféle idegenforgalmi látványosságokat vittek fel, például itt építették meg a világ leghosszabb zipline, azaz drótkötél-pályáját, ahol fémesen sikító hang kíséretében, százhatvannal suhannak a görgő csigára kötözött rakétaemberek a mélybe. És idén a kecskepásztorok ösvényeit felhasználva kiépítették a háromnapos, 45 kilométeres Rász el-Haima hosszútávú túraútvonalat is.
A vadiúj túraútvonal avatására a Highlander nemzetközi túraszövetség szervezett háromnapos és kétnapos vándortúrát, amiből technikai okok miatt mi a kétnaposat választottuk. Az 1650 méter magas startpontra busz visz fel. A hegyi táborban kora reggel 15 fok lehet a hőmérséklet.
Párás a levegő, nem látni túl messze, ráadásul felhő ömlik be a tenger felől, homályba borítva a sátrakat. Bár a felhő első pillantásra ijesztő, de a csapadéka hegyen sem túl gyakori. Ennek következtében a száraz, köves hegység völgyeiben nincsenek patakok vagy folyók. Ha eső érkezik, akkor viszont lecsap a vihar, dől a víz az égből, és vadul árad lefelé a vádikban (kiszáradt vízmosásokban), és visz mindent ami útjába akad, legyen aszfaltút, vagy pásztorkunyhó.
A túraút első fele szép, száraz, sziklás ösvényeken visz, látszik a friss kiépítés. Attraktív a kilátás a völgyekbe, sziklás csúcsokra. A hegycsúcs alatt újonnan épített látogatóközpontot nem lehet kikerülni, sőt egy darabig az autópálya fölött visz az ösvény, kísért a civilizáció. A szemben tornyosuló hegy és a völgy irányából néha idegtépő, fémes sikítást hallani, mintha lökhajtásos vadászgép érkezne. Ez az a Guinness-rekorder hosszúságú zipline, aminek 2,8 km hosszúságú drótkötélpályáján, 160-nal érkeznek a hasmánt, fekvő helyzetben, kamikázeként bekötözött emberek. A túra előtti nap mi is kipróbáljuk a drótkötélpályát, agypukkasztó érzés emberi rakétaként áttépni a völgy felett.
Délelőtt 10 óra után a meleg elkezd érezhetően nyomni. Szerencsére a tenger felől általában jön friss szél, és a magasság miatt sem döglesztő még a forróság. Az út elég köves, gyakran térdgyötrő lépcsőfokokkal, folyik az izzadtság, gyorsan fogy a hátizsákban cipelt 5 liter víz. Az első napi etap 18 km hosszú, 600 méternyi emelkedővel, 1300 méternyi lejtővel. Ez még mérsékelt égövön sem kevés, ráadásul a hátizsák kb. 15 kilót nyom, benne a sátorral, aláfekvővel, főzőberendezéssel, hálózsákkal, kamerákkal, akkukkal – és a vízzel. Életemben nem ittam meg egy nap 4 liter víznél többet, azt is csak muszájból a Himalájában vagy a Száraz-Andok felső régióiban, de erre a napra 5 litert viszek. Kell is.
A pára kezd eltűnni, a felhők vidám gomollyá alakulnak, kibontakozik a hegység. A hegyoldalak gyűrt rétegei a felszínformáló geológiai erők egykori tobzódásáról mesélnek. A kőzet nem túl kemény, porlik, ennek köszönhetően rúgjuk is a port. Növényzet szinte semmi, néha a természet csodájaként valamilyen hiperszívós, alacsony fa, vagy száraz, sivatagi fűcsomó.
Mintegy 150 ember vág neki a napi távnak. Sok a helyi vagy Dubajból érkező, de sokan vannak – főleg szintén Dubajban élő – libanoniak, egyiptomiak, indiaiak, dél-ázsiaiak vagy európaiak. Többen Kelet-Közép-Európából is érkeztek, rajtunk kívül csehek, szlovákok, horvátok is túráznak.
Az útvonal lényegében a hegy gerincén, a gerinc mentén halad. Szerencsésen kezdünk eltávolodni a völgybe vezető autóúttól. Egy nyeregből magasabb csúcsra kell felkapaszkodni, onnan már főleg lefelé visz az utunk. Néha nagyon meredek, sziklafalba szorított lépcsők lépdelünk, látszik, nemrég vájták a fokokat.
A kapaszkodó korlátokat kenderkötéllel tekerték át gondos kezek, hogy ne üssenek el a természet színeitől. Az úton 3-4 kilométerenként árnyéktetős pihenők várnak, általában kellemes panorámával.
Gyanúsan hosszú idő után érjük el a frissítő és ellenőrzőpontot féltávnál, ahol megkapjuk a pecsétet a túrapaszportba. Letelepszünk a forró sziklákra, megfőzzük az előcsomagolt tésztát. Nem túl ízletes, de a sivatagi hegytetőn pont elég, hogy energiát adjon a továbbhaladásra.
Mint a képeken is látni néha, sajnos elég hosszan kísér minket egy áramvezeték, oszlopai belebóklásznak a kilátásba. Nem egészen érthető, mit keresnek a hegy gerincén, miért nem a völgyben hozták fel. Egy idő után végre eltűnik, dél és nyugat felé kinyílik a táj. Dél felé hegyvonulatok hullámzanak, nyugatra inkább csak sejtjük a tengert: a párában nem nagyon látni legfeljebb csak a part menti sólagunák, sós mocsarak élesebb körvonalát.
A meleg enyhül, a nap megy le, a párában jól követhető, szabályos korongja vörösen izzik. Még mindig a hegyen vagyunk, holott már rég lent kéne lennünk a táborban, ami szemlátomást még messze. Valami elkalibrálódhatott, mert nemcsak mi vagyunk ezzel így. Sötétben, de a hold lámpafénnyel felérő fényében érkezünk a táborba végül este hétre. Teljesen kimerített minket a 10 órás fel-le menet a hőségben.
A tábor egy tehetősebb emirátusi ember hegyi házához tartozó hatalmas, lapos területen fekszik. Vendéglátóink kondérban kecskehúst főznek a túrázóknak, rizzsel kínálják. A fejlámpa fényében kissé riasztónak tűnik a kondér tartalma, de a hús omlós, finom. Teával is megkínálnak a fehér burnuszban kíváncsian sétálgató vendéglátók, random rábökök a „milky” változatra, pedig nem szeretem a tejes teát. Amit adnak, egy fűszeres-vajas, kardamomos, fehér ital, túlzás nélkül állíthatom, hogy életem legfinomabb teája. Kilenc körül, amikor dögfáradtan bedőltünk a sátrunkba, még fejlámpák sorát látjuk a fölénk magasodó hegy sziluettjén. Másnap megtudjuk, hogy az utolsó emberek hajnali egykor érkeznek be.
Reggel korán felbolydul a tábor, hat körül mi is talpon. Gyors reggeli, és egyéb egészségügyi intéznivalók után gyorsan útra is kelünk, mert nem akarunk úgy járni, mint előző nap. Ez az etap ugyan rövidebb (12 km), és kevesebb az emelkedő benne, de nekünk sajnos sietnünk kell majd a messzi reptérre, ahonnan kora este indul haza a gépünk.
Ezen a napon már lejjebb járunk, a táj szépen simul, a hegyeket távolabbról és egyre inkább alulról szemléljük. Ennek a lankásabb menetnek is megvan a maga, kissé meditatívabb jellegű hangulata. A környezet mindinkább sivatagosodik, rúgjuk a homokot és a kőport. A hegység lábánál kőbánya működik, fémesen csikorgó hangjai, dübögése betölti a völgyet. Elhaladunk egy ház mellett – egy útitársunk szerint sokan építenek ebbe a kietlen, bár hegyeivel kétségkívül izgalmas látványvilágú völgybe hétvégi nyaralót – néhány kecskén kívül azonban sehol életnek jele.
Az utolsó 3-4 kilométeren síkon halad az út a völgy szája felé. A hőség nyomasztó, árnyék szinte semmi, mindössze néhány fát látunk útközben. Szemem előtt ismét felsejlenek Rejtő Jenő sivatagi idegenlégiósai, amint vidáman tapossák a homokot. Bakancsomban verejtékfürdőt vesz a lábfejem, szépen dédelgetett vízhólyagjaim magabiztos növekedésnek indulnak. A völgyben néha végigseper a frissítő szél, ilyenkor kicsit magamhoz térve kinézek a fejemből, és megállapítom, hogy egy kősivatag is tud magával ragadó lenni. Még dél előtt beérünk a célba, pecsételünk, átvesszük az útlevelet, és beroskadunk az árnyékoló alatt elhelyezett asztalhoz. Másfél óra múlva már a tengerben lubickolva mossuk le az út porát.
Visszatekintve, a sivatagos arab emirátusi hegységekben pont olyan túrázni, ahogy az ember elképzeli: tűző nap, totális szárazság, köves-poros ösvények a sokszor szédítő meredekségű sziklaperemek mentén. A látvány viszont meghaladja a várakozásokat, az idő hatalmas karmaival végigszántott sziklás hegyoldalak, amik a nap aktuális állapotához képest különböző színárnyalatokat vesznek fel, a félsziget belseje felé a hegyláncok távoli sziluettje, a másik irányban a Perzsa-öböl párás partvonala, a párapárnába puhán belemerülő nyugodó nappal – mind olyan kép, ami beleég a retinába. És bár a túrázás itt kemény feladat, mégis azt mondom, hogy jó eséllyel visszamegyek még a környékre.
Útvonalunk nagyítható térképen:
Ha valaki menne: Rász el-Haima az Emírségek negyedik legnagyobb városa, mintegy száz kilométerre északra Dubajtól. A város vállaltan kínálja a pihenőváros-alternatívát, a túlzsúfolt Dubajjal szemben nincsenek felhőkarcolók, van viszont arab viszonylatban sok fa, hegység és tengerpart. Szállás több árfekvésben is van, aránylag jó áron is találni helyeket. A túraidény a hegyekben október középétől április közepéig tart, nyáron túl nagy a hőség. Dubajba a FlyDubai fapados légitársaság gépei 100-120 ezer forint körül már elvisznek oda-vissza, az északra utazáshoz kocsibérlés a legideálisabb.
A Highlander nemzetközi túraszövetség főleg hosszútávú hegyi vándortúrákat szervez, fix időpontokban. A kezdeményezés Horvátországból indult 2017-ben, ma már 13 (főleg dél-európai) országban alakítottak ki utakat. Ezeknek a környezetbarát-központú, hosszútávú túráknak az a lényege, hogy a résztvevők a starttól a célig a hátukon visznek mindent, ami a túrához szükséges (sátor, étel, ital, sőt magukkal kell vinni a felhalmozódott szemetet is), útközben különböző táborhelyen alszanak. A szervezést fix díjért a Highlander biztosítja, a túrázóknak lényegében csak menni kell.
További több napos vándortúrák a Szépkilátáson: