A National Geographic egyik cikkében olvastam a világ TOP10 legszebb túrája között az izlandi Laugavegurról tavaly valamikor. A képek alapján annyira megtetszett, hogy Gabival elhatároztuk, hogy ez lesz az idei nagy túránk. (A Szépkilátás blog korábbi leírása a túráról.)
A Laugavegur Izland egyik legnépszerűbb túraútvonala. 57 km hosszú, a sziget belsejéből, a száraz Izlandi-fennsíkról, Landmannalaugar táborhelytől indul dél felé, a tenderpart felé, de attól mintegy 25 km-re, Þórsmörknél, egy szintén egy néhány barakkos táborhelynél megáll. Persze lehet folytatni a tenger felé az úgynevezett Fimmvörðuháls (Öt kőhalom ösvény) úton, ami a másik legnépszerűbb izlandi túraútvonal. A 22 km hosszú folytatás azonban egy ezer méteres szintkülönbséggel indít, és egy magashegyi jellegű hágón visz át két működő gleccser vulkán, a Myrdarsjökull és a hírhedt, 2010-ben fél Európát füstbe borító Eyjafjallajökull között, a néhány éves, megkövült, havas-jeges lávamezőkön keresztül, át egészen a tengerparti Skógar faluig. A kettő kombinálva 4-6 nap a leírások szerint. Nekünk öt napunk volt rá.
Némi gyűjtögetés után, tavaly év végén megvettük a nem épp olcsó repjegyet (visszbiztosítással, mindennel 140 rugó), és vártunk egészen július végéig. Gabi kinézte a statisztikailag legszárazabb hetet, arra időzítettünk. Egy ismerős pár jött volna velünk, de miután azt olvasták, hogy Izlandon minimum 50% az esős, hideg napok aránya nyáron is, elment a kedvük. Az alap az volt, hogy miután Izlandon hírhedten drága az élet, sátrat, kaját viszünk, nem fogunk költeni semmire, csak a buszra, ami kiszállít a startra és hazavisz a célból. Ez persze nem jött össze, mert a sátorhelyért is fizetni kell, de nagyjából sikerült tartani magunkat az elhatározáshoz.
A túrát mindkét irányból el lehet kezdeni, de mivel nem tudtam, hogy bírjuk (pláne, ha végig szakad az eső), több verziós útvonalat találtam ki. Arra az esetre, ha minden összejön, ránk szakad az ég, a nehéz talaj és a nehéz felszerelés (nekem kb 20 kilós volt a zsákom, Gabié 17), azt terveztem, hogy Landmannalaugarból indulva Thorsmörknél végzünk, 5 nap alatt 57 km-t le kell tudni nyomnunk. Ha jobb a helyzet, akkor 3 nap alatt érünk Thorsmörkbe és nekivághatunk az 1000 méteres szintkülönbségű hágó 22 km-ének, amit 2 nap alatt akkor is le kell zavarnunk, ha Thor kalapácsa zuhog a fejünkre az égből.
Különleges előkészületek: ha valamire, az esőre nagyon felkészültünk: túranadrág fölé plusz esőnadrág, esődzseki és hátizsákot borító esőzsák fölé plusz esőponcsó, tehát abszolút dupla vízvédelem, nagyon jó, vízbiztos túrabakancsokkal. Valamint vettünk expedíciós porított kaját 7 napra (egy reggeli egy vacsora), egyrészt, mert a drága Izlandon nem akartunk költeni, másrészt meg a túraútvonalon nem is nagyon tudtunk volna venni semmit. Jó sátor (háromszemélyes, hogy egész napos eső esetén főzni is tudjunk benne), mínuszos hálózsák, dupla derékalj a hideg, köves talajra.
Gépünk 1 óra körül landolt keflavíki reptéren, onnan bebuszoztunk Reykjavíkba a városi kempingbe (50 km), és háromkor már a sátorban szuszogtunk, hogy a délután háromkor induló belföldi buszra már kialudtan, jó erőben szálljunk fel. (Jó, ha az ember előre foglal jegyet mind a reptéri, mind a belföldi buszokra, ezen a linken lehet.) Langmannalaugarba terepbuszok visznek ki, az út jó 3,5 óra, a második fele elhagyatott fennsíkon, terepen húzódik.
Megérkeztünkkor erős szél fújt, mindenki alaposan fel volt öltözve. Elég sokan voltak célturisták a hely termálvizes tavának köszönhetően, 50-60 bérelt terepjáró is ott kavarta a port, ezért úgy döntöttünk Gabival, hogy gyorsan otthagyjuk ezt a kellemetlen nyüzsgést, és a hegyekbe felfelé útnak indulva keresünk megfelelő szálláshelyet.
Olyan gyorsan tűnt el mögöttünk a tömeg, mint amikor a Szalajka völgyének végéből hasít fel a túrázó az Istállós-kőre, egy óra menetelés után már csak miénk volt a táj. És nem akármilyen, szinte félóránként változó táj.
Zöld lapály felett tornyosuló kopasz hegyek.
Zúzmószerű réteggel borított hatalmas, szabdalt lávakőlepények.
Csillogó, fekete obszidián kövekkel borított mezők.
Záptojásszagú, kénes-savas gőzöket kipárolgó kőmedencék.
Barna-sárga-vörös-zöld-kék színekben pompázó buckák, amit még az Alderan bolygó lakói is megirigyelhetnének.
Hófoltokkal tarkított dimb-dombok jelezték, hogy azért emelkedünk felfelé.
A gejzírvölgynél már azt mondtam, hogy elég, nem akarok ma már több természeti szépséget látni, mert a végén még túlcsordul bennem. Lementünk az egyik minigejzírhez, aminek környékén tucatnyi kis lyukból süvített a gőz. Infernális érzés volt a gőzfuvolák (fumarolák) közepén állni, ahogy közben egy habzó pokoli száj köpködte rám a forró vizet.
Észre se vettük, amikor négy órányi ámuldozás, 12 kilométer (és 700 méternyi szintemelkedés) után este 10-kor megérkeztünk az 1027 méteren fekvő Hrafntinnusker (jelentése: Obszidián szirt) táborhoz. Mivel Izland északon helyezkedik el, közel a sarkkörhöz, még igencsak világos volt.
A hőmérséklet nagyot csökkent, 1-2 Celsius fok lehetett, a szél is rendesen fújt, ezért gyorsan sátorhelyet kerestünk. Persze elvileg a tábor menedékházában is lehetett volna aludni, csak ahhoz fél évvel előre foglalni kellett volna, és több mint 17000 forintnyi izlandi koronát ki kellett volna csengetni érte (/fő!), ami még egy hotelszobáért is sok, nemhogy egy fapriccsért. Sátrunk viszont nagyon jól funkcionált, hamar beleheltük, és a jó meleg hálózsákban jó nagyot aludtunk. Persze a sátorhely sem volt ingyen: 1800 koronát, azaz 4000 forintot fizettünk érte fejenként. Fél 11-kor azért még lőttem egy naplementés fotót a rend kedvéért:
Jó nagy alvás után, napsütésre ébredtünk. Ami nagy mázli, tekintve, hogy éjszaka többször is esett, és esőben sátrat csomagolni nem kellemes. A nap nagyjából meg is szárította délelőtt a sátrat, amíg megfőztük expedíciós reggelinket (valami müzlis kása), és elfogyasztottuk a jó meleg teával.
A jó idő megmaradt egész nap. Lefelé a hegyről először hófoltos köves talajon gyalogoltunk, havas csúcsok alatt.
Lejjebb, a megolvadt hó patakjai mellett barátságosan kizöldült a táj.
Aztán egyszer csak kitágult a világ, és megláttuk lent az izlandi fennsík széles medencéjét az Alftatvatn tó felszínével, és a körülötte meredező hegykúpokkal.
A látvány ellenére még jó hosszú ereszkedés várt ránk a lenti lapályig.
Végül odaértünk a tó mellé, aminél békésebb, nyugodtabb környéket még nagyon keveset láttam életemben. Legszívesebben sátort vertünk volna, de még alig jöttünk 12 kilométert, és a bizonytalan további szakaszok miatt jó időben el akartam jutni félútig, az emstruri táborig, ami a tótól még 15 kilométerre volt.
A kis menedékház falára kiírták, hogy egy kimondhatatlan nevű folyó a közelben megáradt, és csípőig érő vizében veszélyes az átkelés. Vissza nem akartunk fordulni, így hát vállat vontunk, és mentünk tovább, bízva a jó szerencsénkben.
A folyó csakhamar elénk kanyarodott. Ám az átkeléshez csak a bakancsot kellett szandálra váltani és a nadrág szárát feltűrni. Jókedvűen mosolyogtunk az izlandiak túlzott félelmén. Derékig érő hullámok, mi? Haha!
A völgy egyre zöldebb lett. Sokszor egyenesen a hobbitok földjét juttatta eszembe a Gyűrűk urából.
Még a hegyek is kizöldültek a Laugavegur végállomása, Thorsmörk felé vezető úton.
Az egyre nagyobb árral ömlő folyó fölött híd vezetett át. Nem is gondoltuk, hogy ezeken a hömpölygő hullámokon máshogy is át kell majd kelni. Márpedig egyszer csak elérkezett az igazság pillanata, és ott álltunk a kimondhatatlan nevű folyó, a tábláról most már lebetűzhető Bláfjallakvist dzsipes gázlójánál, ami legalább egy méter mélynek, és vadul-sárosan kavargónak tűnt.
Híd sehol. Nyilvánvaló volt, hogy át kell gázolnunk, és erre az átkelőre írták, hogy igen veszélyes. Már éppen fürdőruhára kezdtünk vetkőzni, amikor éles fékcsikorgás hallatszott mögölünk, és a porfelhőben megállt mellettünk egy nagyon magas építésű platós pickup, és a sofőr mellett ülő srác mutogatni kezdte, hogy másszunk fel hátul a platóra. Juhéjj! – örültünk meg a lehetőségnek. Nem mindennapi szerencsénk volt, a menedékházba gázt szállító kisteherautóval. Az átkeléssel még a kocsi is megküzdött, a méter magas platóra is befolyt a víz. De mi volt ez ahhoz képest, amit gyalog kaptunk volna a habokban!
Nagyon szépen megköszöntük a révjáratot a túloldalon. A hegyi folyó után hosszú, legalább tíz kilométeres sivatagi szakasz következett, zöld mohaszerű növénnyel borított hegykúpok között.
Látszott, hogy a széles völgybe nem jut elég víz se a hegytetőkről, se a felhőkből. A sivár, durva, köves homok porzott a lépteink nyomán.
Nagyon fura látvány volt, hogy míg a síkságon legfeljebb néhány sivatagi virág nőtt, a hegyek zöldbe burkolóztak.
Már ment le a nap (ez ugye már este fél 11-et jelentett), amikor végre megérkeztünk Emstrur táborába. A tábor dugig volt sajnos, két nagy csapat, egy amerikai és egy másik teljesen megszállta. Alig találtunk sátorhelyet, de végül sikerült. Igaz, jó messze a barakktól. Legalább csendes volt, és megint sikerült egy jó nagyot aludnunk. Azzal a tudattal aludtunk el, hogy másfél nap alatt megtettük az 4-6 nap hosszú táv felét, most már nagy baj nem lehet. Tudtuk, ha ez így folytatódik, akkor ez az út életünk egyik legjobb túrája lesz. Az igazi Mordor azonban még előttünk volt.
A túra második része ide kattintva olvasható.
Még rengeteg jó kép van a galériában, itt lehet lapozgatni.
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2016-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.