A Resident Evil játékok számomra mindig az elviselhető frusztrációt jelentették. Azt az alapélményt, hogy ismeretlenül nekimegyek a veszélynek, aztán újratöltöm az állást, de akkor már kicsit okosabb vagyok, találok ezt-azt, gyógyszert vagy plusz két töltényt, és már a terep egy része is a fejemben van.
Hosszú etapok ritkán jönnek össze meghalás nélkül,
de három-négy újratöltés általában elég, hogy továbbjussak, az apró sikerélmények kellemesen bizsergetik az agyi jutalomközpontot. Valahogy nekem jobban fekszik ez, mint a Dark Souls széria által képviselt, mostanában divatos irányzat, ahol a frusztráció már elviselhetetlen, egy elakadáskor több tucat elhalálozás sem ritka, cserében viszont a katarzis is óriási, ha végre továbbjut az ember (a következő sarokig, ahol újra meghal).
Aztán a Resident Evil még az egyre erősödő izzadságszagot is jelentette nekem, már ami a cselekményt illeti. A sorozat legelső része – ami éppen a napokban ünnepelte 25. születésnapját – kellemes B filmes alapokat teremtett az Umbrella gyógyszeripari multi által kifejlesztett T-vírussal, aminek hatására az emberek zombivá mutálódnak. A sztori egy-két részig szépen bonyolódott új karakterekkel, fordulatokkal, háttérmagyarázatokkal, aztán egy ponton túl már egyre erőltetettebb lett, ahogy a Capcom próbálta az eredeti történethez fércelni az új elemeket (persze, így is messze voltak attól az ámokfutástól, ami ezzel párhuzamosan a Resident Evil filmekben történt). A múlt héten megjelent, sorszám nélküli, de amúgy nyolcadik epizód, a Resident Evil Village ugyanezt nyújtja: a játékmenet a jó öreg, kicsiszolt „rezi”, de az izzadságszag egyre sűrűbb.
Egyre inkább korlátot, terhet jelent, hogy a sokadik részt is a kezdeti biotech alapokhoz kell kötni, miközben amúgy a sorozat megújulásai más téren többnyire elég jól sikerülnek. Igen, az ötödik rész afrikai lövöldözése is szuper volt. Itt van például ez a Village, kiváló környezetet találtak ki hozzá Szato Morimaszáék (ő az előző részben még író volt, most már rendező), egyfajta horror-Romániát, dark fantasy elemekkel és szenzációs főgonoszokkal, akik közül a háromméteres vámpírhölgy, Lady Dimitrescu már hónapokkal a premier előtt mémesedett.
Baromi jó az egész koncepció, de teljesen szokatlan, sőt idegen a Resident Evil fősodrától – mégis a legelső rész egyik ikonikus karaktere, Chris Redfield az, aki a játék legelején felbukkan, hogy a főhős, Ethan Winters családját szétdúlja, Winterst pedig eljuttassa a földi pokolba, ahol lejjel fizetnek (Romániát amúgy nem említi sem a játék, sem a fejlesztők, de olyan jelekből, mint a pénznem, elég egyértelmű az ihletforrás).
Meg kell jegyezni, hogy a Village egyenes folytatása a Resident Evil 7-nek (abban is Winters volt a főhős), de már az is simán megállt volna a saját lábán, umbrellázások nélkül. Bár kicsi az esélye, én a magam részéről üdvözölném, ha az evil csak annyira lenne resident, amennyire a fantasy final: egy jól hangzó brand, egy ernyő (!), ami alá befér több, egymástól független történet is. Persze ez olyan eretnek felvetés, amiért a keményvonalas rajongók simán összezárnának engem a T-vírussal, szájmaszk nélkül, de nemegyszer gondolkodtam el a Village-dzsel játszva: milyen lenne a sztori, ha az írók tényleg akármilyen irányba elvihették volna a cselekményt?
Gyorsan hozzáteszem, hogy azért ez nem olyan nagy gond, mint amennyit írtam róla, mert nagyon is élvezhető, ahogy a történet kibontakozik előttünk, de ez nem magának a sztorinak köszönhető, hanem apróságoknak. Például egyes karakterek remek villanásainak. Annak a precíziós műszerészi munkának, amivel a grafikusok összerakták a név nélküli kelet-európai falut az első viskó foghíjas tetőcserepeitől a Dimitrescu-kastély nagytermi csillárjának utolsó kristályfüggőjéig. És persze annak, hogy az új konzolgeneráció mennyit hozzátesz mindehhez szebb grafikai megoldásokkal, fényhatásokkal.
A japánok által elképzelt játékbéli dark-Romániában élvezet bóklászni, és jól érvényesül benne a sorozat túlélő horroros szexepilje (vö. elviselhető frusztráció). És míg a környezetben egymást érik a merész újítások, a játékmenet kimondottan régimódi. A játékos útja elég sokáig behatárolt a faluban, Winters csak sodródik az eseményekkel, és a felszerelése is jó ideig szegényes marad ahhoz, hogy minden ellenfelet lepuffantson, akivel találkozik (a miliőhöz igazítva az alapellenfél itt nem a zombi, hanem a lycan, ami legalább annyira emlékeztet farkasemberre, mint mászkáló halottra).
Aztán pár óra múlva a falu elkezd megnyílni, korábban látott, de addig elérhetetlen helyszínekre lehet bejutni, és fegyverekkel is egyre jobban felpakolunk. Ezzel párhuzamosan az ellenfelek is megsokasodnak, a túlélő-horrorból akciójátékok felé tolódik kicsit a hangsúly – ezt nem először játssza el a Resi, de én mindig is bírtam, amikor a túlélést már nem az jelentette, hogy az utolsó két pisztolylövésem után még késsel le tudom-e kaszabolni a zombit, mielőtt megesz, hanem hogy a távcsövessel elég sameszt le tudok-e szedni ahhoz, hogy a maradékra elég legyen a shotgunlőszer. Akármi zajlik is, a falu mindvégig kiváló terepe annak, ami éppen történik, pár óra után az ember már rádöbben, hogy nagyon átgondolt pályatervező munka folyt a Capcomnál.
A játékkal szemben az egyik gyakori kritika, hogy rövid. Valóban, 8-10 óra alatt kényelmesen végigjátszható, de ez 8-10 nagyon tartalmas óra, amit nem habosítanak (sőt, ubisítanak) 30-40 órányi maratonra unalmas mellékküldetésekkel. És hát simán újrajátszható a játék, részben a rengeteg rejtett gyűjtögetnivaló és kihívás miatt, részben azért, mert van New Game Plus mód, vagyis az előző végigjátszás végére összeszedett tápokkal is nekieshetünk újra a sztorinak, mintegy elégtételt véve a frusztrációért. (Egyébként a Village alapból nem túl nehéz darab a Resident Evilek között.) És akkor még ott a Mercenaries mód is, pontgyűjtős feladatokkal, időre kivégzendő ellenfelekkel – engem ez mindig hidegen hagyott, de akinek ez kell, megkapja.
Bár még csak pár napja jelent meg, máris hárommillió fölött járnak a Resident Evil Village eladásai, és ez a siker megérdemelt. Kellemes zamatú folytatás ez a Resident Evil-univerzumban, ami minden szokatlansága ellenére játéktechnikailag hű maradt az elődökhöz. Rövidnek rövid, de bár minden rövid játék lenne ennyire jó és újrapörgethető. Az egyetlen igazi gondom inkább személyes ízlés dolga: én azt mondanám, hogy lehetne még bátrabban elszakadni a gyökerektől, mert láthatóan jót tesz a szériának. Akárhogy is, nagyon szép ajándék volt ez a 25 éves klasszikusnak.
(A játékot alapvetően PS4-en teszteltük, elérhető még PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, pécére és Stadiára.)
