
A Via Francigena zarándokútvonal 2000 kilométeren keresztül halad Canterburytől Rómáig. Először jártam ezen az útvonalon és mivel csak pár napom volt egy érdekesebb szakaszára, ezért úgy döntöttem, hogy egy Magyarországról könnyebben elérhető és szép vidékkel kezdem. Toscanai zarándoknapló.
A Pontremoli és Siena közötti, Toscanát majdnem teljesen keresztülszelő 266 kilométeres szakasz a zarándoklat lényegét nyújtja számomra: a testi erőfeszítéssel fűszerezett, kulturális háttérrel támogatott lelki elmélyülést. Ehhez további alapot nyújthat a keresztény vallás, még akkor is, ha valaki nem tagja az egyháznak, de legalábbis tiszteli a krisztusi tanításokat, és ismeri azok múltban betöltött szerepét. Egyes napokon persze azért jobban esik egyszerű túrázónak, városnéző turistának vagy a többiekkel bulizó utazónak lenni.
Az utazás erre a szakaszra Budapestről kifejezetten egyszerű: közvetlen repülőjárattal mentem Pisába. Onnan vonattal észak felé két óra alatt érhető el Pontremoli, a startpont. A túra végén a Pisától délre eső Sienából szintén két óra volt eljutni a repülőtérre.
A gyors pisai városnézés után vonatra szálltam Pontremoli felé. A vonat ablakából a következő hét folyamán végiggyalogolandó tájakat láttam. Carrara márványhegyei éppoly lenyűgözők, mint az alatta húzódó dombvidék, ahol majd az utam visz.
Pontremoli két hegyi folyó összefolyásának hosszú földnyelvére épült. Első biztos említése a 10. század végéről származik, és éppen Sigeric canterburyi érsek naplójából. Középkori erődítményei, hídjai, templomai és újkori barokk palotái alakították ki mai arculatát.
Sigeric és a Via Francigena A Via Francigena Európa egyik legfontosabb középkori zarándokútja, amelynek gyökerei a késő római időkig nyúlnak vissza. Történetének a legismertebb forrása Sigeric, Canterbury érseke, aki 989-ben utazott Rómába, hogy átvegye a pápától érseki jelvényét. Hazafelé vezető útján feljegyezte útjának 79 állomását, ezzel tulajdonképpen intézményesítve a zarándoklat pontos vonalát. Az általa használt csapások és római utak mára részben eltűntek, illetve leginkább autóutakká alakultak át. Ezek elkerülésére a mostani nyomvonal félreesőbb ösvényeken halad, ezért 300 kilométerrel hosszabb, mint egykor Sigericé. A Via Francigena az elsők között kapta meg 1994-ben a „Európa Tanács Kulturális Útvonala” minősítést.


A zarándokszálló a város melletti domb aljába épült kapucinus szerzetesek kolostorában üzemel, akik 2014-ben távoztak innen. Az épület azóta kizárólag zarándok szálláshelyként működik, folytatva a rend hagyományos vendégfogadó tevékenységét. A kolostor mindhárom emeletén szobák, tágas konyhák és közösségi helyiségek sorakoznak. A teraszt egy fénylő kereszt világítja meg. A másodikon csupa egyágyas cella van, szerény 15 euróért, én egy ilyenbe fészkeltem be magam.
Este levonultam a kolostor alatti parkba a zöldhippi békeharcosok vasárnapi családi összejövetelének záróakkordjára, ahol a helyi öregfiúk zenekar adta elő kiváló minőségben Jimi Hendrix, Led Zeppelin és mások nótáit.
Lépten-nyomon középkor – első nap
A kapucinus kolostor teraszára kilépve a kora reggeli napfénnyel beragyogott Pontremoli pazar látványa fogadott. Zarándoktársam, Adeline még aludt a teraszon. Előző nap elmesélte, hogy kevés a pénze, ezért ahol csak lehet, nem kér ágyat, inkább ingyen meghúzza magát valahol.
Pontremolit elhagyva az út külön kerül egyet Ponticello kedvéért, és nagyon jól teszi! Az 1300-as években épült mesebeli kis faluban az összes utca a házak alatt húzódik, és csak a tereken lehet felpillantani az égre. Ezért a település valóságos középkori kőlabirintusnak hat. Legjellemzőbb épületei a helyben caminà néven ismert háztornyok. Ezek egyszerre szolgáltak lakóhelyként és védelmi épületként: földszintjükön csak lőrések voltak, a bejáratot az első emeleten alakították ki, és felhúzható falépcsőn lehetett megközelíteni.



A síkságra visszatérve az út jó nagyot kerül a lovardák felé. Árnyék nuku. Szemben a Monte Marmagna 1800 méteres ormai. A dombok tövébe visszaérve remek pihenőhely a Pieve di Santo Stefano di Sorano-templom, hűsöltem is kicsit odabenn. Találtam egy pecsétet, amit betapasztottam a zarándokútlevelembe. Hallgattam a kellemes orgonamuzsikát, amely szinte valamennyi templomban szól ezen a környéken. Kapóra jött a temetői vízcsap is, mert pont kifogyott a kulacsom.
A következő állomás, Filattiera fénykora 1221-ben kezdődött, amikor a Malaspina család birtokainak egyik központjává vált, ekkor erősítették meg a dombtetőn álló települést. A falu keskeny utcái, kapui, kőházai, a San Giorgio-templom és a vár ma is őrzik a középkori szerkezetet. A várat a későbbi évszázadokban részben nemesi lakópalotává alakították.
Innen az út közvetlenül Virgoletta felé tart, de én szerettem volna látni Villafranca óvárosát is, pláne hogy a kerülőút csak nyolcszáz méterrel hosszabb. A Magra folyó és a Bagnone-patak közötti sziklás magaslaton már a 11–12. században erődítményt emeltek, a Castello di Malnidót, amely a folyami átkelőt és a Via Francigenát ellenőrizte. Monumentális kőhíd vezet be az óvárosba.
Virgoletta egyutcás, 11. századi erődfalujánál értem vissza a hivatalos útvonalra. Magas, komor kőfalai mintha egy lovagregény lapjairól emelkednének ki. A tornyok és bástyák fölött hollók köröznek, a kövek réseiben vadfüvek kapaszkodnak. A falak tövében elhaladó ember könnyen érezheti úgy, hogy odafentről láthatatlan őrszemek követik minden lépését. Odabent, a keskeny, kövezett utca úgy vezet a házak között, mintha egy régen elfeledett lovagi történetbe vinne.



Virgolettától még majdnem 13 kilométerre volt az aznapi cél, szerencsére végig az erdőben. Aulla elővárosában már többször le kellett ülnöm egy padra, hogy kinyújtóztassam a derekam, de végül odaértem az óváros zarándokszállására, a San Caprisco apátságba.
Az este közeledtével kiköltöztem vacsorázni a teraszra. Később mások is mellém szegődtek. Italomat a Szerb Antal Utas és holdvilág című regényében említett ősi bölcsesség jegyében fogyasztottam: „Ma bort iszom, holnap nem lesz.”
A város éppen aznap tartotta Szent Caprasius ünnepét, így amikor a teraszról a templomba betekintve észrevettem a sötétedéskor kezdődő szentmisét és a kihallatszó éneket, le is mentem csatlakozni egy rövid időre. A történelmi városközponton áthaladó körmenet csak este 11 órakor indult, de én akkor már aludni tértem. (Szakasztáv: 33 kilométer, 400 méter szintemelkedés felfelé, 575 méter le.)
Ezeréves városok a mediterrán őserdőben – második nap
A második napon az Apuáni-Alpok egy alacsonyabb vonulatán kellett átkelnem egy igazi hegyi szakaszon, sok erdővel, ormokon parádézó ősrégi városkákkal és esővel. Az Aulella folyó hídja utáni kaptatón még fújtattam, de fél óra múltán már fenn is voltam a hegyekben. Az első meredély után lankásabb ösvények következtek. Elhaladtam Burcione vára alatt, amely már 600 éve romként áll.
Csepergő esőben értem el Bibola kerek dombját. A várost a bizánciak egyik kastronjának, vagyis erődített településének tartják. Feladata feltehetően Luni térségének és a hegyeken átvezető utaknak a védelme volt a 6–7. században. A mai falak a 11–13. században épültek és az erőd az 1700-as évek elejéig funkcionált.
Továbbhaladva elcsitult az eső, és a csuklyámat levetve könnyen fordítottam gyakran hátra a fejem, hogy búcsúpillantásokat vessek Bibola színes halmára. A másfél kilométerre lévő Vechietto egyetlen utcája autóval járhatatlan. Az összes lakos járműve a falun kívüli parkolóban rostokol.
A település után kezdődött a hegymászás húzósabb része, bár sportértelemben azért ez is csak egy könnyű kirándulás. 300 méter szintet kellett felkapaszkodni szűk három kilométeren. A félig köves, félig füves ösvény olyan dűlőutakon halad, amelyeken a múltban napi rendszerességgel jártak a pásztorok, ám a természet máig nem vette vissza őket teljesen.


Feljebb azután beértem a sűrű erdőbe. Az út szűk csapása alig volt követhető az esővíz súlya alatt meghajló mediterrán bozótban. Az eleve izzasztó kapaszkodást nem kívántam azzal tetézni, hogy még esőkabátot is húzok. Inkább teljesen eláztam, hogy majd a dzsungel után váltsak száraz ruhára. A tetőponti Négyút-nyeregig tartott a lucskos trópusi biomassza. Ott aztán istenigazában rázendített az eső, és már inkább kabát alá bújva néztem szembe az újabb kihívással.
A telefonom beázott és felmondta a szolgálatot, így nem támaszkodhattam a térképalkalmazásra, holott nagy szükségem lett volna rá, mert a Négyút-nyeregben egészen pontosan hét irányba vezetnek az utak. Az hagyján, hogy ha előkotortam volna a hátizsákból az útikönyvet, az is rögtön csatakká ázott volna, de a szemüvegemet sem tudtam semmiben megtörölni annyira, hogy átlássak rajta. Vaksin kénytelen voltam a fákra festett útjelzésekre, az ezekre vonatkozó emlékeimre, és néhány olyan hevenyészett táblára hagyatkozni, amelyek egyike sem írta az általam áhított célt. Végül szerencsém volt, és jó irányba indultam el.
Mélyen befelé forduló nedves baktatás vette kezdetét, amelyből hirtelen ragadott ki Ponzano Superiore feltárulkozó látványa. Az óváros alatti jellegtelen terecskén húztam meg magam, hogy végre falatozzak. Ponzano eredete valószínűleg jóval a középkor elé nyúlik vissza, az első biztos írásos említése a 10. század végéről származik. Az eredeti vár maga már nem áll, de a San Michele Arcangelo-templom harangtornyát az egykori középkori erődítmény egyik őrtornyának felhasználásával alakították ki.
Sodródó felhőpamacsok közepette hagytam el a hegytetőt, és onnan már csak ereszkednem kellett Sarzana felé. Gyönyörű olajfaligetek mellett vezetett az út. A lejtmenetben érintettem Castello della Brina romjait.



A 2500 éves múltú erődítést 1306-ban érte el a szomorú végzet, amikor a castelnuovói békekötés értelmében – amelyen egyébként Dante Alighieri képviselte az egyik tárgyaló felet – le kellett rombolni. A falakat és a tornyot nem tudták felrobbantani, hiszen még nem ismerték a puskaport. Ezért a falak alsó köveinek egy részét fadarabokra cserélték, majd ezeket a dúcokat felgyújtották. A kőfal elvesztette az alátámasztását és összeomlott.
A városba beérve az első utam a Carmine parókián lévő zarándokszálláshoz vezetett. A korábban megismert Adeline már ott szárítkozott a templom kapujában egy másik francia hölgy társaságában. Délután 3-kor megérkezett az egyházfi és betessékelt minket a templom focipályája mögötti zarándokházba. A szállás adományalapon működik.
A zuhanyzás és mosás után felcsaptam turistának. A középkori falak közötti óváros a szokottnál is gyönyörűbb az Atri Fioriti (Virágos átriumok) fesztivál alatt. Ilyenkor megnyitják a történelmi belváros régi palotáinak kapualjait, és virágkompozíciókkal, növényekkel, művészeti installációkkal díszítik. A város sarkán épült fel 1487-ban Lorenzo de’ Medici nagy reneszánsz citadellája, a Fortezza Firmafede. Jelenleg képzőművészeti kiállítóhelyként működik, de a falak és a bástyák is bejárhatók. (Szakasztáv: 19 kilométer, 580 méter szintemelkedés felfelé, 620 méter le.)
Luna ókori városa – harmadik nap
A reggel még kihalt városon át sétáltam ki Sarzanából a pár száz méterre lévő hegyoldalig. Az út meredeken vezet fel a Fortezza di Sarzanello kora reneszánsz erődjéig, amelyet Lucca híres hadvezére és ura, Castruccio Castracani hozott létre 1314–1328 között, az ókor óta itt fejlődő ősi vár megerősítésével. Az erődtől egyből visszaereszkedtem a völgybe, tehát az útvonal csakis a látnivaló miatt kanyarodott fel a hegyre. Ez általában nem jellemző a Via Francigénára, de időnként előfordul.
Nem sokkal arrébb a Caniparola házcsoport központi épülete ma menő étteremként és panzióként funkcionál. A városkapunak is beillő 500 éves boltozat valamikor egy főúri gazdasági birtok bejárataként szolgált.
Hat kilométeren keresztül Castelnuovo Magra lazán, de folyamatosan beépült, családi házas részén vonultam keresztül. Üdítő változatosság volt a Lunese-csatorna mellett vezető bicikliút, illetve a hegyen trónoló óváros párából előtűnő sziluettje. Az előző naphoz hasonlóan sok hegycsúcsra épült falut és városkát láttam a harmadik napon is, de ezúttal nem másztam fel hozzájuk.
A tengermelléki síkságra leérve kietlen gyaloglás következett az ókori Luna városának megkerülésével. A romterület bejárását kihagytam, mert még hosszú volt az aznapi szakasz, és a fejemre tűző nap sem tette kívánatossá, hogy plusz órákat töltsek a pusztaságban. Ráadásul a feltárás és a helyreállítás is sokkal szegényesebb, mint, mondjuk, Aquincumban, talán csak az amfiteátrumuk az egyetlen igazán látványos elem.
A mai rommező az ókorban pezsgő tengerparti város volt. Az etruszkok alapították, akik hosszú, kemény háborúkat vívtak a rómaiakkal. Az 1–2. században aztán Luna igazi római várossá fejlődött. Annak a carrarai márványnak volt a berakodó kikötője, amelyből a római császárok az Örök Várost építették évszázadokon át.

A történetírók és a régészeti emlékek szerint Luna nem érezte úgy, hogy 476-ban összeomlott a Római Birodalom. A további uralkodók alatt éppúgy virágzott latin mivoltában, mint azelőtt. A legenda szerint 9. század közepén a települést megtámadó vikingek Lunát olyan pompásnak látták, hogy azt hitték, Rómában vannak.
Hosszú és fárasztó úton bandukoltam be Avenzába, ami természetesen szintén ókori alapítású, egykor tengerparti, de ma már szárazföldi település. Azért került beljebb a parttól, mert a folyó által a hegyekből leszállított hordalék évszázadok alatt feltöltötte az öbleit.
Avenza legérdekesebb látnivalója a vár maradványa. A komplexumnak három nagy kerek és egy négyszögletes tornya volt. John Murray 1854-es észak-itáliai útikönyve még nagy méretű, alig sérült épületként írta le. Azonban 1867-től az új tulajdonos a környék építkezéseinek kőbányájaként hasznosította. Mire 16 évvel később az állam visszavásárolta, már csak az egyik torony, a Torre di Castruccio csonkja maradt meg.

Aznapi célomig még több mint 11 kilométert kellett megtennem egy irgalmatlanul kanyargó hegyi utacskán, a Monte Olivero oldalában. Mintha sose akart volna véget érni, és sajnos kilátás is jóval kevesebbszer adódott, mint amennyire az út elhelyezkedéséből gondolnánk. Végül sikerült bevonszolnom magam a történelmi városba. Elsőként a dóm előtt haladtam el, majd a Narancsfák terére vetődtem. A nevét onnan kapta, hogy a téren először édes narancsokat ültettek, amiket később ellenállóbb keserűnarancs-fákra váltottak. Megkóstoltam, nem finom.
A szállásomat a Piazza Mercurio mesés terének sarkában fedeztem fel. Az Ostello Palazzo Nizza 20 euróért kínál hálótermi ágyat, viszont 25-ért már privát lakosztályom lehetett. Ideje volt pihenni, mert következő nap bevetettem magam a hegyek közé. (Szakasztáv: 28 kilométer, 340 méter szintemelkedés felfelé, 290 méter le.)
A szerző korábbi El Camino-sorozata a Szépkilátáson:
- 1. A legvadregényesebb El Camino: végig a tengerparti hegyi útvonalon
- 2. Koponyák, koporsók, bombák: az El Camino del Norte sötét szakasza
- 3. Eukaliptuszerdőből az óceánpartra: ahol az El Camino Kantábriába ér
- 4. El Camino del Norte: a dühösen fújtató sziklák útján
- 5. Asztúria: ahol az El Camino az almabor birodalmába ér
- 6. Ahol az El Camino keresztezi a zombiapokalipszis országútját
- 7. A visszakapott gyermeki boldogság: búcsú az El Caminótól