2023. július 8. – 09:46
Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
A világ harmadik legfontosabb keresztény zarándokútja, és egyben egyik legnépszerűbb túraútvonala a spanyolországi Santiago de Compostelába vezető El Camino. Több változata is van, vendégszerzőnk, Elekes Balázs lelkes túrázóként és hegymászóként természetesen a legvadregényesebbet, a hegyi-tengerparti Északi utat, a Camino del Nortét járta végig. Most az első három nap kalandjait írja le.
A tenger felől tört ránk a förgeteg. A Jaizkibel-hegy keleti gerincének füves lejtőin pedig semmi nem áll a viharos szél és a vízszintesen csapó vízözön útjába. Mármint rajtunk kívül. Gyorsan előrántom a zsákból az esőponcsót, amely kis híján azonnal tovaszáll, ám nem adom olyan könnyen. Széliránynak háttal fordulva igyekszem megszelídíteni a csattogó matériát, hagyván, hogy a szél öblösre fújja, minekutána egy inverz pillangóúszás-csapással kanyarítom magam mögé úgy, hogy a hátamon lévő zsákot is befedje.
De mit keresünk mi itt egyáltalán? Miért áztatjuk magunkat Baszkföld szeszélyes időjárású partjain? Nos, a célunk nemes és eltökélt: végigjárjuk a Santiago de Compostelába vezető híres Szent Jakab-út 850 km hosszú északi változatát (Camino del Norte) régi túratársammal és barátommal, Krisztiánnal. Ennek első, három napos szakasza az óceán partján halad, a Pireneusoktól Deba városáig.
Santiago de Compostelába egész Európából vezetnek zarándokutak. A széles körben ismert El Camino elnevezések a spanyol szakaszokra vonatkoznak. Ilyen a legnépszerűbb, a 800 km hosszú Francia-út és a délről érkező, 610 km-es Portugál-út. Az Angol-út a közeli Ferrol kikötőjéből jön, így csupán 120 km hosszú. A legvadregényesebb közülük pedig az Északi-út, napi 800-1000 m szintkülönbséggel, sok természeti szakasszal és kevés emberrel. A hegyi túrák szerelmeseiként nem csoda, hogy erre esett a választásunk.
Az első három nap útvonala nagyítható térképen:
Lexikon: Szent Jakab a tizenkét apostol egyike volt, akit I. Heródes Agrippa fejeztetett le Jeruzsálemben 12 vagy 14 évvel Jézus keresztre feszítése után. A hagyomány szerint Heródes Agrippa még Jakab eltemetését is megtiltotta, ezért tanítványai ellopták a holttestét, és márványszarkofágban rejtették egy hajóra, amely eloldódott a parttól, keresztülcsobogott a Földközi-tengeren, megkerülte az egész Hispán-félszigetet, és a mai Santiago de Compostelától 30 km-re fekvő tengeröbölben, Iria Flaviában állapodott meg. Az itt eltemetett ereklyék egy időre feledésbe merültek, ám 813-ban ismét felfedezték a sírt, és egy csillaggal jelölték meg. „Szent Jakab a csillag mezején” az latinul úgy hangzik, hogy Sant Iago to Campus stellae, spanyolul pedig Santiago de Compostela. (Az egyházi iratok szerint nagy fényesség és az angyalok karának éneke mutatott rá a sír hollétére). II. Alfonz király pedig azon nyomban újratemette a földi maradványokat és kápolnát emeltetett föléjük, amelynek helyén ma a katedrális áll. A sír azóta a keresztények egyik legszentebb helye Jeruzsálem és Róma után. A zarándokok pedig szűnni nem akaró lelkesedéssel látogatják immár 1200 éve.
Első nap: Buen Camino!
Reggel 7-kor indulunk a spanyol-francia határon fekvő, Atlanti-óceán parti Irunból, a pályaudvarhoz közeli szállásunkról, amely egy garniszálló és egy youth hostel különös keveréke. A bérház egykori lakásában a hallból nyílik a közös fürdő és a három, külön kiadható kétágyas szoba, melynek darabját 40 euróért mérik.
Errefelé ezen a korai órán még nem kel fel a Nap, megnyugtató szürkületben tesszük meg első lépéseinket a Norte útvonalán. Néhány száz méter múlva elérjük a város hivatalos zarándokszállását (Albergue de Peregrinos Jakobi), ahol zarándokkórház is működik.
A jópofa épület eleve erre a célra létesült tíz évvel ezelőtt. Központi aulájából a földszinten és a galérián nyílnak a hatszögletű, méhsejt alakú, emeletes ágyas szobák. Eredetileg itt szerettünk volna megszállni, ám ezekben az „albergue”-kben nem lehet előre foglalni, hanem az érkezési sorrend dönt, és tegnapi feltűnésünkkor, este 9-kor már nem lett volna érdemes próbálkozni.
Indulófélben lévő lelkes csapatocskák és magányos vándorok között térünk be a házba. Sokan az utolsó igazítást teszik a felszerelésükön, hiszen hozzánk hasonlóan szinte mindenkinek ez az első napja az úton. Mi azért toppanunk be ide, hogy megkaparinthassuk a zarándokútlevelünket (credencial), amelybe majd a pecséteket gyűjtögetjük az út során. (Létezik már digitális, mobiltelefonos változata is, de én nem láttam, hogy bárki azt használta volna. A hagyományos papír nyilván sokkal jobban passzol a túra lelkivilágához.)
Meg is kapjuk a füzetkét egy mosolygós hölgytől ingyen és bérmentve, aki a megfelelő helyre betapasztja első pecsétjeinket, és először mondja ki azt a két kedves szót, amelyet még oly sokszor fogunk hallani: Buen Camino. Azonnal érzem, hogy csodálatos hetek állnak előttünk.
Irun már az ókorban híres volt hőforrásairól és fürdőiről, másik kuriózuma pedig a Bidasoa-folyó közepén árválkodó Fácánok-szigete, amely februártól júliusig Spanyolországhoz tartozik, augusztustól januárig pedig Franciaországhoz, de a területi villongások elkerülése végett leginkább senkit nem engednek a földére lépni. Viszont mindig előszeretettel használták a két ország közötti egyezmények aláírására.
A körforgalom után hamarosan elhagyjuk a várost, és a tengeröböl lápvidékének töltésén áthaladva a Jaizkibel-hegy oldalának vesszük az irányt. Az út pazar birtokok között kanyarog felfelé, amelyeken gyönyörűen fenntartott tanyaházak sorakoznak, és nem csupán a körülöttük lévő pihenőkert rendkívül szépen ápolt, hanem a teljes gazdaság. Baszkföldet nyugodtan nevezhetjük Ibéria Svájcának vagy Tiroljának, sőt szerintem szépérzék és ízlés terén még felül is múlja az Alpok országait.
Kétszáz méteres magasságban elérjük a Guadalupei Szűzanya templomot és az előtte húzódó pompás kilátóteraszt, ahonnét visszatekinthetünk Irun, Hondarribia és Hendaye településekre. Krisztián rögtön rácuppan egy vízcsapra, és miközben jól teleissza magát, megpillant egy mellépingált baszk feliratot. A kameraalapú Google fordító korszakalkotó találmánya tudtunkra adja: ez bizony nem ivóvíz. Ám végül sem ekkor, sem a további hetek alatt nem lett semmi baja egyikünkek sem, dacára a különböző bizonytalan eredetű vízforrásoknak.
Kicsivel feljebb fontos elágazáshoz érünk. A hivatalos Camino balra, a hegyvonulat szárazföldi oldalában szintben kanyarog, de mi jobbra megyünk, végig a hegygerincen és a csúcson át. Tíz perc múlva megpillantjuk a tengert a hegyről.
Körülbelül 300 méter magasan érjük el füves gerincet, ahol a régmúlt és a közelmúlt kultúremlékei egymást váltogatva vezetnek az 454 méter magas Jaizkibel-csúcsig. A bronzkor népe dolmeneket (magas, szögletes kősír) és baratzakokat (lapos kerek kősír) hagyott ránk 3-5000 évvel ezelőtt. Összesen nyolc ilyet tártak eddig fel a hegynek ezen részén. A másik halmaz az utolsó karlista háború (1872-1876) során épült őrtornyok sora, és a csúcson lévő San Enrique erőd. Az öt torony közül elsőként a Torre de Erramutzot érjük el 386 méter magasan.
Közben a csepergés heves zivatarba fordult. Az Erramutz-toronytól még felküzdjük magunkat az iszonyatos szélben a Santa Barbara-toronyig, ahol úgy döntünk, hogy lemondunk a 7 km-es gerincút további kétharmadáról és belevetjük magunkat a védett déli oldal erdejébe. Az erre kiszemelt jelöletlen út egészen príma minőségű, sokáig a lenti hivatalos úttal párhuzamosan halad, majd beletorkollik abba. Esőben bár, de az előzőknél sokkal komfortosabb körülmények között caplatunk pár órát.
Egészen hirtelen érünk le Pasai Donibane tengeröbléhez. Az előtérben egy nagyon bájos kis halászfalu húzódik, a háttérben, a nagy öböl túloldalán egy modern hajógyár kalapál. Szemben egy régi hajóépítő műhely. Amiket halászcsónaknak gondoltam, azokról kiderül, hogy bálnavadász csónakok. Mögöttük pöfög át a komp. A bájos főtéren tető alá húzódva szárítkozunk és kicserélünk magunkon pár vizes ruhadarabot.
Az itteni házak az 1500-as évekből valók. (Akinek van ideje, annak érdemes továbbmenni a kompkikötő utáni városrészbe is, ahol az Arizabalo-palota áll, nekünk sajnos nem fért bele a menetrendünkbe.) Némi falatozás után egy euróért átkompolunk a túlsó partra, ahol kiderül, hogy a szemből látott hajóműhely történelmi hagyaték – az Albaola La Factoría Marítima Vasca hajóépítő múzeum és látványgyár egyben. Pasai Donibane ugyanis Európa fő bálnavadászati kikötője volt a középkortól kezdve egészen a múlt századig, olyan 8-10 pár evezős csónakokkal, amelyeket a kikötőben láttunk.
A kora-középkorban csak az inuitok, a vikingek, a baszkok és a japánok vadásztak bálnákra. A baszkoknak annyira jól ment ez a műfaj, hogy a 11. századtól már nemcsak a maguk ellátására, hanem széles európai vevőkörnek is nyújtották a bálnatermékeket. A 15. századra viszont a nagyszerű vízi emlősök kifogytak a Vizcayai-öbölből és a kantábriai partokról, így kénytelenek voltak követni a csordákat, előbb a Brit-szigetekig, majd Izlandig, és legvégül az amerikai Labrador és Új-Fundland partjaiig. Tehát abban az időben, amikor a spanyol konkvisztádorok az aranyért loholva az inka és azték birodalmak leigázásával foglalatoskodtak, a baszk hajósok is Amerikát látogatták, csak 7000 kilométerrel északabbra. Külön érdekesség, hogy a baszk és a helyi nyelvek keveredéséből új nyelvek keletkeztek: Izlandon a baszk-izlandi, Új-Fundlandon és Labradorban az algonkin-baszk.
A történelmi hajógyár után Zenokoluzua itsasargia szirtfoka felé vesszük az irányt, ahol sziklára épített, hosszú lépcsősor visz fel a dombtetőre. Velünk együtt az eső is nekiered újra. A következő 5 km-t egy meseszép, tenger fölötti úton tesszük meg. Időnként lepillanthatunk a hihetetlenül vadregényes sziklákat csapdosó hullámokra. Ha rászánnánk még plusz 2 kilométert, akkor mehetnénk egy parti variánson is, amin végig varázslatos sziklaformák mutogatják magukat. De mi inkább odaérnénk valami fedett helyre.
Szent Sebestyén városa
Kitörő örömmel pillantjuk meg a magasból San Sebastian első hatalmas öblének fövenyét. A város baszk neve, Donostia hajszálpontosan ugyanazt jelenti, mint spanyolul: Szent Sebestyén.
Hamar lekocogunk a városba, ahol megállapítjuk: szállásunk a túloldalon van, 4 km távolságra. Ám fáradtságunk a település szépségét látva elillan, ráadásul az eső is eláll. Gipuzkoa tartomány központja az atlanti partvidék archetípusának tekinthető, hiszen utunk során még vagy tízszer fogunk hasonló elrendezéssel találkozni: középen egy félszigetként vízbe nyúló, lakatlan hegy, amelynek parthoz kapcsolódó „nyak” részén terül el az óváros, két oldalán hosszú stranddal és modernebb, 18-20. századi városrészekkel.
San Sebastiant Spanyolország nyári fővárosaként is emlegetik, mert amióta Maria Cristina királyné 1885-ben felfedezte magának, a madridi elit ide menekül a pokoli forróság idején. Az Urgull-hegy tetején erődítmény és hatalmas Jézus szobor emelkedik. Alatta a városháza pompás épülete takarja ki a díszes templomokkal ékesített óvárost.
A hegyre vezető út mellett, a parttól 400 méterre találjuk meg a La Sirena zarándokszállást. Elsőre nagyon meglepődünk, mert a honlapján szereplő képen épp ilyen ház látható, csak az négyemeletes. Azután fény derül a turpisságra; a meredek hegyoldal révén a másik oldal valóban négyemeletes, és a recepcióhoz képest minden lefelé van. Már előre foglalt fekhelyek várnak bennünket az öt darab emeletes ággyal felszerelt szobánkban. A száz fő befogadóképességű albergue félig sem telik meg.
A jóleső forró fürdő és a vizes cuccok kiteregetése után lesántikálunk a boltig, majd vissza a tengerpartra, egy sörre. Áhítattal szemlélem az Igeldo-hegyet, amelynek megmászásával veszi majd kezdetét a holnapi menet. Lefekvés előtt üldögélünk még kicsit a ház tágas közösségi helyiségében. Közben szakadni kezd az eső, reggelig kitartó intenzitással.
Második nap: még több óceán, még több eső
A mai etap első 14 km-e egy parádés ösvény a Mendizorrotz-hegyvonulat északi lejtőin, végtelen kilátással az óceánra. Szemerkélő esőben indulunk felfelé egy toronyház körül lépcsőzve, de csakhamar beérünk az erdőbe. Vetünk egy utolsó pillantást magunk mögé, a felkelő nap San Sebastianját megcsodálva. Dúsan zöldellő legelők, merészen ívelő dombhátak, bőséges háziállat-sereglet és terméskő tanyaházak adják meg a séta alaphangulatát, miközben a háttér mindvégig a tenger.
Az egyik birtok előtt, az utcára helyezett asztalka mögül Clara, az európai nyaralását töltő brazil önkéntes kislány biztat minket kávészünet beiktatására. Mielőtt ideérkezett, hat hetet töltött Angliában egy másik gyülekezetnél, és komplett angoltudása ekkor keletkezett – mondja angolul. Szerintem simán elmehetne középfokú nyelvvizsgára a Rigó utcába. A kávéhoz tejet, cukrot és sütit is kapunk, valamint szóróanyagot az üdvözülésről.
Orio városa előtt még érdemes megpihenni a kis San Martín kápolna parkjában. A jelenlegi épület valószínűleg a 16. századból származik, ám egy ősibb kápolna alapjaira illetve bővítésével épült.
A Kale Nagusia meredek utcáján lesétálva érünk az impozáns San Nicolás de Bari templomhoz. A jelenlegi, 16. századi reneszánsz épület egy korábbi, 13. századi templom alapjain emelkedik, és a parti házak fölé emelkedő sziklaplató teljes területét elfoglalja. Fedett faszerkezetű árkádsorán vezet körbe a Camino, és a sarkokon az egészen a sziklafalig kinyúló támpilléreibe vágott, szűkre szabott átjárók biztosítják az áthaladást. A templom teraszáról több zegzugos, hangulatos lépcső vezet le a folyópartra, mindegy, melyiket választjuk.
A folyóparti főtéren váratlanul kisüt a nap. Lekapom a bakancsom és kiakasztom a zoknijaimat száradni egy padra. A kocsmába mezítláb is beengednek. De alighogy kikérjük a söreinket egyből ismét zuhogni kezd, és iszkolhatunk be a tető alá. Mire megisszuk, és felkerekedünk, addigra megint ragyog a nap. Kissé hormonzavaros az időjárás.
Zarautz, a szörfparadicsom
Zarautz városáig már csak egy kisebb hegyen kell átkelni. A monoton trappolás fásultságából a kitárulkozó tenger látványára eszmélni igazán euforikus érzés. Végre teljes napsütésben. Kicsivel lejjebb érve megpillantjuk a város, a strand és a hegyek lélegzetelállító egyvelegét, amelyhez az előtérben egy ápolt golfpálya is csatlakozik, bár az minket különösebben nem tüzel fel. A távolban már feltűnik Getaria félszigete is, ahol a leendő szállásunk található. A hivatalos Camino a Zarautz fölötti hegyen át vezet oda, ám létezik egy alternatíva – végig a parti sétányon. Mi már el is döntöttük, hogy az utóbbit fogjuk választani.
A Camino a golfpályát kikerülve a város főutcájára vezet minket, úgyhogy másfél kilométert a házak közt kell megtennünk, de végül csak kikeveredünk az óceánpartra. A homokos lapály a szörfösök paradicsoma. A város a sportág számos spanyol bajnokának az otthona, egyben a világbajnokság kvalifikációs sorozatának egyik állomása. A táj szépségétől valósággal megrendülve sétálunk végig a csatakos fövenyen.
A helyi hozzáállásra igencsak jellemző az a szépen ívelt, rozsdamentes korláttal ékesített trambulin, amely túl azon, hogy egy csónakkikötőbe lehet ugrani róla, valószínűleg csak dagály idején használható biztonságosan. Mégis itt van, és biztos nem az ufók telepítették napfogyatkozáskor. Ideszerkesztették, és az emberekre bízzák rá, hogy felelősen használják. Ehhez képest hazánkban nemrég büntették egy barátomat több tízezer forintra amiatt, mert átúszta a szinte álló vizű Köröst.
A világ körülhajózásának bölcsője
A Getariaig hátralévő négy kilométert a parti autóút melletti kényelmes sétányon tesszük meg. Pazar sziklaformák felett haladva, és az állandó hullámverés andalító zenéjével kísérve. A távoli középkori városka roppant kecsegtetően néz ki, ám a félszigete hegyének alját eléggé elcsúfítják az Oliveri halásztársaság ipari csarnokai.
A városban két zarándokszállás közül lehet választani. Az első a főtér mellett, egy bérház alagsorában van, ám kétségtelenül pompás lokációval bír. A miáltalunk választotthoz viszont föl kell még kaptatni a dombtetőre. Más kérdés, hogy másnap reggelre így már túl leszünk a mászáson. Ha pedig nem nyílegyenesen, hanem a szupermarket felé kerülve közelítjük meg a szállást, akkor kényelmes mozgólépcsőkön juthatunk fel a dombra.
A terület földrajzi képe ugyanaz, mint a San Sebastian esetén. Félszigetként a tengerbe nyúló hegy, a nyakánál városka, a két oldalán pedig homokos part. A nyugati strandot csak egészen véletlenül fedezzük fel, mert a városi utcától egy teljesen zárt sorú, hosszú bérház választja el. Ám az árkádjai alatt átszűrődő hullámzaj gyanút kelt bennünk. Átsétáltunk a ház alatt, és lám, tényleg ott a beach.
Zuhanyzás és szusszanás után visszabattyogunk a történelmi városrészbe. Híres kereskedők és hajóépítők gótikus házai közt álmélkodunk. A középkori nép a templomhoz tartó főutcát a „Torrecalea”, azaz tornyok utcája néven becézte. A dupla ablakok finom díszítése az egykori gazdagságot idézi. A homlokzatokon megfigyelhető párkánysorok a mára elenyészett faszerkezetű galériák és erkélyek tartóbakjai voltak. A késő gótikus San Salvador templom bástyaszerű tornya hívogatóan hat ránk. A ma látható épület java a 15. századból származik, de a templom kriptájában végzett régészeti feltárások során két másik régebbi elődje is előkerült, például az, ahol az írások szerint 1397-ben Gipuzkoa tartományt alapították
A templomba lépve jókora meglepetésben van részünk. Az egykori építők ugyanis nem pazarolták az energiájukat a ferde sziklaplató elegyengetésére, hanem rátették a templomot a placcra, úgy, ahogy az a természettől adva volt, így a nézőtér az oltártól hátrafelé meredeken lejt. A templomban függő karavella gyakori errefelé, ám itt különös jelentőséget hordoz, hiszen a város szülötte a főtéri szobron látható Juan Sebastián Elkano (ez a név baszk alakja, spanyolosan Elcano) kapitány, akinek világhírű, ám hazánkban kevéssé ismert tettéről minden évben nagyszabású ünnepség keretében emlékezik meg a város.
Mi a Föld első körülhajózását Ferdinánd Magellán nevéhez kötjük, noha tudjuk, hogy őt útközben, a Fülöp-szigeteken megölték. Emellett Magellánnak nem is volt szándékában a világkerülés. Az eredeti terv szerint az Óceánia kellős közepén lévő Fűszer-szigetek elérése után visszafordult volna, hogy a spanyol fennhatóságú Csendes-óceánon térjenek vissza Amerikába, mert az expedíció célja egy stabil kereskedelmi útvonal kipuhatolása volt, amely elkerüli a portugál vizeket, tehát az Indiai-óceánt.
A két megmaradt hajó közül a Trinidad így is tett, tehát a Fűszer-szigetekről az eredeti terv szerint kelet felé indult haza (sosem tért vissza), a Victoria kapitánya, a baszk Juan Sebastián Elkano viszont – a keleti monszunszélre lelve – kiadta a hihetetlen parancsot: irány nyugat! Magyarán a hajóslogikát elébe helyezte a politikai megfontolásoknak. Ezzel együtt rendkívül viszontagságos, éhezéssel és betegséggel sújtott útjuk volt az Indiai-óceán feltáratlan vizein keresztül. Az út nagyján túljutva, Afrikát már megkerülve kikötöttek a Zöld-foki-szigeteken, majd 1522. szeptember 6-án, három évvel azután, hogy elhagyta Sanlúcart kikötőjét, a Victoria 18 emberrel a fedélzetén visszatért ugyanoda. Az öt hajó közül mindössze egyedüliként.
Magára a félszigetre nem túlzottan érdemes kisétálni, hacsak nem szándékozunk nagy tételben fagyasztott halat vagy konzervet venni a már említett Oliveri cégnél, amely az 1764-ben alapított Royal Company of Sardinzales of Getaria méltó utódja. Az évszázados hagyomány tovább él, és Getaria ma is a baszk partok egyik legfontosabb halászkikötője.
Szállásunkra visszatérve már éppen esztétikus mintázatba rendezzük a kerti asztalon a bort, a kalmárt saját tintájában, az articsókát és az olivát, amikor zuhogni kezd az eső, úgyhogy immár a művészi igényesség teljes mellőzésével telepítjük át az egész buliszettet egy benti asztalra.
Az észbontó vízverte sziklák napja
Az indulást követő egy órában még nem ázunk. Ellenben kívánatos szőlőbirtokok és borászatok között hatolunk nyugati irányba. Askízu templománál ér minket utol a csapadék, onnantól vizesen megyünk. Itt találkozunk az első terjedelmes eukaliptusz erdővel. Mesebeli. A nedves fák olyan tömény illatot árasztanak, mintha egy jógaoviban vendégeskednénk.
Hamarosan feltűnik Zumaia kikötővárosa. Azon túl pedig a környék leghíresebb természeti képződménye, a Flysch-part geopark (Euskal Kostaldeko Geoparkea). Vízverte sziklákkal nehéz kitűnni errefelé, ám ezek a szirtek az átlagosnak nem mondható szokásosat is jócskán felülmúlják. A flis kőzet az egykori kontinentális és az óceáni kőzetlemez találkozásában húzódó árokban felgyűlt vegyes anyagú (vulkáni szilikát és mészkő) és vegyes szemcseméretű üledék összlete. Sokfélesége miatt tényleg észbontó formákat mar bele a víz. Geológuscsemegének amiatt számít, mert számos hírt közöl a múltbeli földtani folyamatokról, az őslénytan búvárai pedig a számtalan fosszília miatt imádják. UNESCO-címét részben annak köszönheti, hogy a világon ez az egyik olyan hely, ahol tanulmányozható annak a vulkánkitörésnek a rétege, amelynek a dinók kihalását tulajdonítják.
A kikötőben itt is verik a vasat valami ósdi teknő bendőjében. Ez a hajógyár-zajturmix teljességgel idegen a magyar fül számára, de a baszkoknál akár telefonos csengőhangnak is letölthető. A folyóparton pont annyi időre süt ki a nap, hogy megreggelizzünk. Egy fiatal kikötői tiszt kedélyesen szóba elegyedik velünk. Biztat minket és kifejezi jókívánságait. Egyszerűen csak kedve támadt beszélgetni.
A város után egy említésre is alig méltó viharocska söpör át rajtunk. A nyomában felragyogó fény-felhő játék isteni mivolta viszont örökké emlékezetes marad. Négy kilométer megtétele után már igencsak ránk férne egy pihenő. Elénk is vetődik egy eszményi liget, de a padok itt csuromvizesek, illetve az útszéli büfékocsiból baszk diszkózene csendül fel. Ezért inkább továbbvonszoljuk magunkat Elorriaga falucskáig. A templomkával szembeni száraz asztalt és padot mintha csak nekünk készítették volna ide.
Szép karsztvidéken át közelítjük meg Itziart. Már jó messziről látjuk a várost, fenn egy hegy tetején a bús magasságban. És a kaptató dzsungelében újra esik. Ezt szeretjük a legjobban, mert az igazi zarándok fülig iszapos. A civilizációba érve beállok egy útszéli étterem fedele alá száradozni kicsit. Vágyakozva nézem a táblát a 10 eurós zarándokmenüről, de tájékoztatnak, hogy az déltől van, most meg csak tizenegy. Micsoda, csak 11? Pedig, mintha már az egész nap eltelt volna.
Az óvárosba érve vigasztalásul kisüt a nap, és én a templomlépcsőn cserélek vizes zoknit nedvesre, valamint átkötözöm a kislábujjam vízhólyagját. (Mivel nagyon jó, bejáratott bakancsot és remek zoknit hordok, plusz kitűnő túratapasztalattal, lépéstechnikával és genetikával rendelkezem, csak egy vízhólyagom van tíz helyett. Hmm, másnapra kettő lett. Jó genetika kihúzva.)
Debáig újra tengermelléki hegyeken visz az út. Döbbenetes természeti kataklizmának vagyunk szemtanúi az óceán felett. Aztán bőrtanúi, mert húsz perc múlva a nyakukba kapjuk, bár már csökkenő intenzitással, úgyhogy rá se hederítünk. Végre megtaláljuk Debát. A meredek hegyoldalban egy többtagú lifthez visz a Camino, naná hogy azzal csusszanunk le a városba.
Említettem a parti városok egyik prototípusát, a félszigetes, strandosat. Ez pedig a másik fajta, a folyótorkolatra, pár száz méterre a tengertől épülő. (Mint Pasai vagy Orio). Viszont itt a régi főtér nem a folyópartra került, hanem két utcával beljebb, klasszikus spanyol teret alkotva. Letanyázunk egy bár teraszán, gondosan az ernyők alatt, és tortillát kebelezünk be kávéval és frissen facsart narancslével. És vajon mi történik közben? Zuhog. Az sátortető pereméről egyenesen a földre tett hátizsákom derékpántjára. Rám tör a csüggedés, és csak legyintek.
Deba polgárai, a bálnavadászat és a halászat fénykorában, a 14-16. században több díszes palotát is emeltek. Köztük a Casa Agirre, a Casa Aldazabal-Murguia, a Casa Bañez és a Torre de Sasiolaa legérdemesebb a megtekintésre, de ragyogó templomokat is talál itt az érdeklődő.
Buli a Tehénistállóban
Deba után a Camino pár napra elbúcsúzik a tengerparttól. A város afféle szakaszhatár, és részben emiatt, részben a szállások sokasága révén a túrázók jelentős hányada itt éjszakázik. Nekünk azonban nem így jött ki az ütem, ezért bevállalunk további 5 km-t. Az estére való bor beszerzése után a célunk a „Tehénistálló” (Izarbide aterpetxea) zarándokszállás, fenn a hegyen. Pár éve ott még tényleg kérődzők lebzseltek, de ma már egy kellemesen komfortos hippitanya.
Az utolsó pillantást a Galbaixoko templom tornácáról vethetjük az óceánra. Megkapóan szép hely, majdnem elcsábulunk az itt alvásra, hiszen vízcsap is van. De az egész napos ázás miatt győz a forró fürdő iránti vágy. Fáradtan, de elégedetten rójuk a kilométereket.
A Tehénistállóban a szokásosnál is szigorúbb házirend van érvényben. Mindenki kap egy dobozt, abba pakolhatja az odabentre szükséges motyóját, míg a többit, a hátizsákkal egyetemben, az előtérben sorakozó szekrényekbe kell rejteni. A bárban este hatalmas a hangulat, hiszen távol vagyunk bármilyen településtől, így szinte mindenki itt rendel vacsorát, amelynek közös elköltése – a kötelezően felszolgált borok dicséretes hatásával kiegészülve – baráti társasággá kovácsolja a sokszínű, ám mégsem annyira különböző csoportokat.
Debától idáig melengető napsütés volt a jutalmunk, de este nyolc körül leszakad az ég, és reggelig tombol. Az istálló egyrétegű lemeztetején olyan heavy metal dübörgést tol a csapadék, amely elnyomja az összes horkolás hangját. Nekem ez már teljesen mindegy, mert úgyis füldugóval alszom a második nap óta.
Ezzel búcsúzunk az első etaptól. Három nap alatt 74 km-t tettünk meg, 2300 m szintemelkedéssel. Holnap ráharapunk a hegyvidékre, a Debától Bilbaóig tartó szakaszra. Annyit elárulok, hogy beköszönt az igazi monszun. Igaz, hogy míg ma hatszor esett az eső, holnaptól csak naponta egyszer fog.
Profán szükségletek: utazás és szállás
A több hetes, hosszú zarándoklatban az a legcsodálatosabb, hogy a napi elintéznivalók messze mögöttünk maradnak, ám a szervezés bizonyos terheitől mégsem szabadulhatunk meg teljesen. Az északi út kezdőpontja nem feltétlenül csak Irun lehet: egyesek Franciaországból indulnak el, míg mások a közeli San Sebastiant választják. A szóba jöhető repterek San Sebastian, Bilbao, Santander vagy Pamplona, ám sajnos ezek egyikére sem vezet jelenleg közvetlen repülőjárat Budapestről.
Mi egy frankfurti átszállású, Bilbaóba vezető járatpárt választottunk, ahonnan két busztársaság járművével lehet San Sebastianig, avagy Irúnig eljutni. A Bilbao központjából induló ALSA jegyei nagyjából feleannyiba kerülnek, mint a Bizkaiabus-éi, viszont utóbbiak közvetlenül a reptérről indulnak. Az ALSA buszaira a telefonos appal is megvehető jegyek általában már két órával az indulás előtt teljesen elfogynak, míg a másikon többnyire találunk helyet előzetes helyfoglalás nélkül is.
Ne lepődjünk meg, ha a nagyobb városokban nem látunk buszokat rostokolni, mert mindenhol – roppant kulturáltan – a föld alá van költöztetve a nagy állomás. A mi buszunk San Sebastianig ment, ahol már tudtuk, hogy másfél órát kellene várnunk a C1 vonatra, amellyel még bő fél óra és 8 megálló a maradék 20 kilométer Irunig, ezért inkább beültünk egy taxiba, amely átvitt minket 10 perc alatt 30 euróért.
A szálláslehetőségek alapváltozata a hivatalos zarándokszállás, az Albergue de Peregrinos, ahol emeletes ágyakon, hatágyastól az ötvenágyasig terjedő kisebb-nagyobb termekben helyezik el az utazókat – 5 és 20 euró közötti áron. Előfordul az adományozáson alapuló szállásfizetés, a „donativo”, amelynél mindenki saját belátása szerinti összeget dob egy perselybe. Illik legalább 5 eurót bedobni, de a többség 10-15 euró körüli összeget ad. A hivatalos zarándokszállások Baszkföldön, az út elején a legdrágábbak, majd Galícia felé haladva egyre olcsóbbak lesznek.
A következő kategória az ifjúsági szállás, avagy youth hostel, ami sok mindenben pontosan olyan mint a hivatalos zarándokszállás, ugyanúgy hálótermes. Kicsivel drágább, általában 12-24 euró közöttieket találtunk az út során. Viszont felszereltségben jobb, mint a zarándokszállás, tehát a konyhában több az edény, fellelhetők egyes fűszerek, olaj, tea, cukor és egyéb alapélelmiszerek, illetve bizonyos helyeken a mosógép is benne van a szállásdíjban. Árban ugyanitt van a következő típus, a garniszálló, ahol jellemzően kétágyas szobákat találunk, viszont a tömegszálláshoz hasonlóan közös a WC és a zuhanyzó.
Az általunk kipróbált legmagasabb árkategória pedig a motel, nyaralóház vagy apartman, ahol előszezonban jellemzően 20 és 30 euró között lehet fejenként megszállni. Tehát még ezek is elviselhető terhet jelentenek. A fentieken kívül külön műfajt képez még a sátorozók közössége, amelybe félig mi is beletartoztunk, hiszen végigcipeltük az úton a sátrat, a derékaljat és a hálózsákot, és alkalmanként a szabadban éjszakáztunk.
A kempingekben bérelt sátorhely akár 15 euróra is rúg fejenként, tehát bőven drágább is lehet, mint egy ágy a zarándokszálláson. Más kérdés, hogy az itteni kempingekben gyönyörűen parkosított, ligetes gyepen pihenhetünk, csupán néhány további betévedt táborozó távoli társaságában. Tehát a személyes terünk a megszokott fél emeletes ágy ezerszerese. A vadkempingezés pedig teljesen ingyen van, és számtalan lehetséges helyszín közül válogathatunk a tenger mellékén, hiszen ami nem magánterület és nem természetvédelmi terület, ott a partszakasz dombjain bárhol megalhatunk, senki sem fog háborgatni minket.
Elekes Balázs, hegymászó, blogger (kidkalandok.blog.hu)
Következő részek:
