2023. augusztus 5. – 11:13
A világ harmadik legfontosabb keresztény zarándokútja, és egyben egyik legnépszerűbb túraútvonala a spanyolországi El Camino. Vendégszerzőnk, Elekes Balázs lelkes túrázóként és hegymászóként a legvadregényesebbet, a hegyi-tengerparti Északi utat, a Camino del Nortét járta végig. Ebben a részben szó lesz arról, hogy nem csak Orbán Viktornak jár a Karmelita, hogy néz ki a templom, ahol koporsóból van a padló, mi az a bilbaói légi komp, és milyen viszontagságokkal jár a baszkföldi útszakasz.
Santiago de Compostelába egész Európából vezetnek zarándokutak, az ismert El Camino elnevezések a spanyol szakaszokra vonatkoznak. A legvadregényesebb közülük az Északi-út, napi 800-1000 méter szintkülönbséggel, sok tengerparttal, természeti szakasszal, esővel és kevés emberrel. Az előző részben az Irun és Deba közötti első, 74 kilométeres tengerparti szakaszról volt szó, most pedig a baszk hegyekben kanyargó, 86 kilométeres második szakasz következik, portugaletei végállomással.
A második három nap útvonala nagyítható térképen:
A meredek erdők aljában megbúvó, parányi Olatz település bárjában falatozunk. A kifogástalan fogadó a mai túraszakaszunk kezdőpontjától alig három kilométerre kínálkozik, ám mégis szinte minden zarándok kötelezően betér ide, mert a nap hátralévő részében – a baszk vadonban – nem fogunk semmilyen további kiszolgálóegységet lelni. Magam sem bánom, ha máris reggelizhetek, mert a szállásokról általában olyan korán és viharos gyorsasággal távozunk, hogy ott még nem szoktam bekebelezni semmit.
Múlt éjjeli tanyánkat, a Tehénistállót a Sanatiago de Compostelába vezető Északi-út (Camino del Norte) első szakaszáról szóló beszámolómban már bemutattam. Így arról csak annyit, hogy a hideg reggelen nehezen szakadtunk el a vidáman lobogó kandallótűztől. Az eddigi napok tapasztalatával felvértezve már nem lepődtünk meg azon, hogy május idusán fűteni kell Spanyolországnak ezen a részén. A mai nap meg pláne igazolni fogja a helyi házmesterek bölcs előrelátását.
Elbúcsúztunk Valentinától, a temesvári román lánytól, akinek az a legizgalmasabb vonása, hogy török nagyszülei még a legendás Ada Kaleh szigetén születtek, amelyről tévesen gondolják, hogy Jókai Mór arról mintázta volna a dunai Senki-szigetét az Aranyember című regényében. Ada Kaleh egy frappáns török városka volt egy teljesen belakott, negyed margitszigetnyi földdarabon, míg az irodalmi kitaláció egy beerdősült homokzátonyt emleget.
Találkozás El Chapóval és Irinával – 4. nap
Az első, eseménytelen kilométerek után tehát most itt eszegetünk Olatzban, amely valójában nem falu, hanem a kiterjedt hegyvidéki tanyabokor közigazgatási központja, kettő darab épülettel. A helyi önkormányzat ugyanis mindössze két hivatallal képviseli magát: az anyakönyvi főosztállyal (templom) és a szociális hatósággal (kocsma). Ez volna hát a civilizáció, amelyet immár magunk mögött hagyunk.
A parti hegységben viszonylag ritka mészkősávok egyikén járunk. Az itteni talaj gyengébb termőképessége egyenes összefüggést mutat a birtokok külalakjával. Ezeket a tanyaházakat sem mondanám elhanyagoltnak, de az eddig látott vulkáni területek pénzbősége azért nem tapintható ki rajtuk.
Kényelmes dózerúton kanyargunk fel a hegyek ölébe. A következő tíz kilométert a 400-500 méteres magasságban hullámzó gerincen kanyarogva fogjuk megtenni, a legmagasabb, 600 métert ostromló csúcsok megkerülésével. Időközben összefutunk Irinával, aki Chapo névre hallgató kutyusával járja a Caminót. A mexikói lány már tizenéve Nürnbergben él, ahol fejlesztőmérnök a Siemensnél. Elég bizonytalan az útvonalat illetően, így egész napra betársul hozzánk.
Mindeközben intenzív hadjáratot indít ellenünk az eső. A mostoha időjárás romantikus összetevői, mint a kavargó szél és a rohanó felhőpamacsok, remekül illenek az erdei táj hangulatához, ezért az első órákban még egészen lelkesen tűrjük az ázást. Sajnos csak hét kilométer múltán vetődik az utunkba egy nevenincs forrásház, ahol végre száraz helyen megpihenhetünk. Nagyon ránk fér már az ücsörgés és a szárítkozás. Esőruhánknak köszönhetően nem vagyunk bőrig ázva, de nem is kell krémeznünk bőrszárazság ellen. Fázunk, ennyi bizonyos.
Vajon miért ázunk meg egyáltalán az esőponcsóink alatt?
Ezt elsősorban a gyártóktól kellene megkérdezni, de azért vannak teóriáim. A túrázáshoz ajánlott könnyű anyagok ugyanis olyasmik, akár a sátorponyva. Nem teljesen vízhatlanok, tehát a nagy sebességgel érkező, kövér, mogorva esőcseppek átütik magukat rajta. Heves zivatar esetén a legjobb sátrakban is megfigyelhető az a jelenség, hogy a csattanó cseppek következményeképpen odabent finom permet hull. Amikor egy sátor technikai jellemzőjének 4000 mm víznyomás-ellenállást adnak meg, az azt jelenti, hogy az ennél nagyobb nyomással bezuhanó vízcsepp egy része átjut az anyagon. Poncsóként hordva ráadásul nincs is kifeszítve a vászon.
Létezik amúgy teljesen vízhatlan PVC poncsó is, ötször akkora súllyal mint az enyém. Irina például ilyet hord, de szakadtat és rövidet, ráadásul ő futócipőben nyomja. El lehet képzelni az eredményt. „I’m totally wet” mondja gyakran. Az aláizzadásról meg a lélegző anyagok kiválóságáról csupán annyit, hogy vizesen minden szövet bent tartja a kipárolgásunkat. A gore-texnek és hasonló utánzatainak az előnye akkor mutatkozik meg, ha szárazon hordjuk őket. Nincs min sokat lamentálni, gyűrjük a métereket az esőben. A gyapjas négylábúak ellenben rá se hederítenek az égi áldásra.
Kora délután már a mai célunk, Markina felé ereszkedünk. A hamari érkezés nem véletlen. Egyrészt nem vesztegettük az időt fűben heverészésre, másrészt az időjósok előre jelezték a mai borzasztó viszonyokat, és mi hittünk nekik, ezért csupán 20 kilométert terveztünk be.
A Heverő Kövek Temploma
A város kapujában – dacára a szállás utáni sürgető vágynak – nem bírjuk kihagyni a Heverő Kövek Templomát (Ermita de San Miguel de Arretxinaga – ebből az utolsó szó a heverő kövek). A kupola alatti mészkőtömbök egy 40 millió évvel ezelőtti gejzír kiválásai (nálunk a Tihanyi-félszigeten vannak hasonló gejzírbarlangok). A középkorban a sziklákat isten által adományozott kápolnaként értelmezték, és elhelyezték benne a város védőszentjének, Szent Mihálynak a szobrát. A 18. században pedig templomba foglalták a szakrális sziklahalmazt.
Szent Mihály nem emberi személy, hanem az arkangyalok egyike, aki az Isten ellen fellázadt Lucifert száműzte a mennyből. Mindössze három helyen említik a Bibliában: az Ószövetségben Dániel próféta könyvében, az Újszövetségben Júdás Tádé apostol levelében és a Jelenések könyvében, ehhez képest a legökomenikusabb szent, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám is mélyen tiszteli.
Nemcsak Orbán Viktornak jár a Karmelita
Markina-Xemein roppant barátságos kisváros. Régi vágyunkat teljesíti be azáltal, hogy itt végre mi is beköltözhetünk a Karmelitába. A zarándokszállás (Albergue de Peregrinos) ugyanis ennek a szerzetesrendnek a kolostorában üzemel.
Elvileg háromkor tárja ki kapuit a vándorok sereglete előtt, az ágyak elfoglalása pedig érkezési sorrendben történik. Mi kettőkor érkezünk, és nagy örömünkre nyitva találjuk a külső ajtót. Az ódon kapualj ősi kőpadjain már tízen roskadoznak, az öltözékükből csurgó víz békés tócsákat von alájuk, mintha mindenki bepisilt volna.
Túrok magamnak némi helyet, és csendesen befészkelődve én is vizet eresztek magam alá, ha már itt ez a szokás. Arra gondolok, hogy ha már muszáj egy órát itt rostokolni, akkor nem kellene végig fáznom, ezért elkezdem lehányni magamról a vizes ruhát, és szárazért kutatok a zsákom mélyén. Nem kell tartanom a többi zarándok indiszkréten figyelő tekintetétől, mert az sem nem figyelő, sem nem tekintet. A kiüresedett szemek a múltba, az otthon melegébe révednek, vagy a reménytelibb jövőbe. Már jóformán fügefalevélre vetkezem, amikor a jólelkű templomszolga bőven idő előtt kitárja a belső kaput. Meg kell indulni befelé, nincs mese. Mint csiga a nyálát, húzom magam után a vizes cuccom az évezredes kőpadlón.
A bejelentkezés roppant vontatottan megy. A bácsi kivételesen akkurátus, az igazolványunkról silabizálja neveinket, és gót írással körmöli bele egy 16. században véletlenül üresen hagyott nagy könyvbe. Barátomhoz ezt írja be: Krisztián FÉRFI. Eszünkbe sem jut helyreigazítást kérni. A bejegyzett személyeket azután egyenként kíséri el a kijelölt ágyukig, körben a kolostor kerengőjén, majd végig egy boltozatos folyosón. Onnan meg visszaballag a következő delikvensért.
Meghatóan kedves az egész procedúra, a sorban álló zarándoktársak kezdenek teljesen lelazulni, és sorsközösséget alkotni. Már mindenki ledobta a bakancsát, és vizes zokniban elernyedve cuppog egyre előrébb.
Boltba megyünk, vacsorázunk, borozunk. A város bűbájos, az emberek kedvesek. Nagy szerencsénkre pont a szállás bejárata előtt van egy szelektív hulladékgyűjtő sziget, ahonnét végtelen mennyiségű újságpapírt tudunk meríteni a bakancsaink kitömésére. Meglepően hatékony módja ez a kiszárításnak. Telegyömöszöljük délután, kicseréljük lefekvés előtt, és reggelre annyit szárad a lábbelink, hogy szinte kedvünk támad belebújni.
Itt végre nem emeletes ágyakon alszunk, nem is férnének el az alagsor jellegű földszint középkori boltíve alatt. Meghitt érzés a hosszú, ősi folyosó két oldalán sorakozó ágyakon együtt szunyókálni társainkkal, akik közül sokan már ismerőseinkké lettek az elmúlt napokban.
Sas, koponya, koporsók és sírás – 5. nap
A zarándoknépségnek igen különös biológiai órája van. Mert amikor mi fél hétkor felébredünk, az ágyak nagy része már üresen tátong, sőt kihűlt. Ez bizony teljességgel eltér a spanyolok napi ciklusától. A Francia-úton, nyári időszakban indokolt a hajnali hűvösebb órákban letudni a táv egy részét, de itt erre semmi szükség, sőt. Inkább az lehet a megfejtés, hogy sokan már este hatkor kimerülten rogynak az ágyba, ahonnan képtelenek kitápászkodni bármiféle esti programra, és hajnali négykor már rohadtul nyomja őket alulról a lepedő.
Nekünk még hétkor is hajnal van. A Markinából kivezető út a patak mentén halad. Egy lengyel párt követünk, hajrá, Kelet-Európa. A bolt zöldségespultjáról elemelt vékony nejlonzacskó képez szigetelést a száraz zoknink és a még jócskán vizes bakancsunk között. A terepfutóktól eltanult okosság nemcsak azért hasznos, mert a kicsit beizzadt zokni mégis sokkal szárazabb, mintha cuppogósra szívná magát a bakancsból, hanem azért is, mert a lábunk melege így a bakancs összes nedvességét kifele kényszeríti.
Bolívar emlékezete
Az első falu, ahová felkapaszkodunk, Bolibar, amelynek jelentése: Szélmalom-völgy. Innen vándorolt ki 1559-ben Simón Bolívar de la Rementería, hogy a Karib-tengeri Hispaniola-sziget közjegyzője legyen, majd később áttelepült a venezuelai Caracasba, hogy ott azután majd az ötödik generációs leszármazottja váljon a világ egyik legismertebb hősévé.
A leszármazott Simón Bolívar a felvilágosodás és Napóleon hatására döntötte el, hogy függetleníti hazáját, Venezuelát, ám az első kísérlet elbukott. 1813-ban Kolumbiából indított újabb hadjáratot, mely során Caracas népe diktátori hatalommal és az El Libertador (Szabadító) címmel ruházta fel. A spanyolok a második próbálkozást is leverték és Bolívar Jamaikára menekült. 1816-ban új sereggel szállt partra Új-Granadában, és három évnyi küzdelem után mért döntő vereséget a spanyolokra Boyacánál. Ennek révén jött létre a Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló, a spanyolok által is elismert Nagy-Kolumbia. Pár évvel később, a felszabadulásra szintén kedvet kapott Peru különváló déli része vette fel Bolívar tiszteletére a Bolívia nevet. A faluban múzeum és több szobor is ápolja a család emlékét. Eredeti lakóházuk viszont az évszázadok során már az enyészeté lett.
A koponyarabló sas legendája
Messze a magasságban megpillantunk egy várkastélynak tűnő épületet. Ha alaposabban megvizsgálnánk a térképet, akkor tudnánk, hogy arra fog vinni az utunk, de hosszú vándorlásban hamar le lehet szokni a jövő iránti folyamatos puhatolózásról. A jelen pillanat mindig eltölt elég élménnyel. Odaérve rájövünk, hogy ez egy templom. A Zenarruzako Santa Maria Kolegiata erődtemploma.
A bájos legenda szerint 968. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Gerrikaitz lakossága épp a misén ájtatoskodott, midőn egy sas becsapott a temető csontházába, kiragadva onnan egy koponyát. A nép, valami különös indíttatástól fogva a tollas után loholt, fel a hegyoldalba, addig a pontig, ahol a madár egy vastag törpebodza bokorba dobta a koponyát. Az emberek ezt jelnek vették, és a bokor helyébe templomot építettek a Szűzanya számára, amelynek címerében a sas és a koponya ma is látható.
Az 1400-as évekig a mai fő zarándokútvonal, a Francia-út még a mórok kezén volt, így Compostela felé akkoriban egyedül az Északi-út kínálkozott a vándorok számára. Ezzel a templom és az időközben felépült kollégium jelentősége roppantul megnőtt, fontos állomássá és kórházzá vált.
Mit is jelent a kollégium ebben a szóhasználatban?
Tulajdonképpen ez is egyfajta kolostor, pontosan úgy is néz ki, a különbség a lakók hovatartozásában rejlik. A kolostorokban közös vagyonnal bíró szerzetesek élnek, tehát a birtok a szerzetesrenddé. A kollégium viszont saját magánvagyonokkal rendelkező papok (a kanonokok) közös lakóépülete. A vagyonos papok másik típusú otthona a káptalan, amely egy olyan erődített falu, ahol már minden egyházi előkelőségnek saját háza, avagy palotája van. A középkori Magyarországon, a Felvidéken például ilyenek létesültek. A telep végül 1988-ban változott valódi kolostorrá, amikor a papság helyett a ciszterci szerzetesek kapták meg. Ma is ők üzemeltetik a 21 fős zarándokszállást, de emellett minőségi szállodai szobákat is kínálnak.
Ahol koporsóból van a padló
A templomba lépve annak ősisége nem meglepetés, padlózata viszont annál inkább, hiszen a teljes alapterülete egy temető. A középkori egyházban gyakori volt, hogy a fontos személyek a fáraókhoz hasonlatosan szerették volna a porhüvelyüket minél jobb épségben megőrizni a feltámadás idejéig, ezért nem a földbe temetkeztek, hanem inkább kriptákba, kazamatákba, sziklasírokba. Jó hazai példa erre a váci Fehérek-temploma 1994-ben feltárt pincéje, ahol a legszebb papi ruhájukba öltözött múmiák hevernek.
Itt, a Santa Maria templomban az oltár előtti sávban végig a nemesebb entitások faragott kő sírfedelei alkotják a padlót, ám ez még nem is szokatlan bármilyen régi európai templomban. Az viszont annál inkább, hogy a padsorok alatt teljes egészében tölgyfa kazetták sorakoznak, éppen szűk tetemnyi méretben. Többségükön még kivehető a lakóik nevének és címének kopott felirata.
A kolostor északi határát övező, egymásba növesztett platánok sorát elhagyva megértjük, miért imádtak a szerzetesek itt megtelepedni. Dúsan zöldellő erdők és bőven csobogó édesvizű patakok földjén járunk. Maga a földi édenkert. Ennek megfelelően gyakoriak a tanyák. A többségük mintaszerűen felújított, de számunkra kifejezetten érdekesek az eredeti, autentikus állapotúak is.
Nem győzünk álmélkodni a házak körüli kertek káprázatos növényvilágán. Mintha kizárólag kertészek és tájépítészek laknák a környéket. Ha így van, ha nem, az mindenesetre a kezükre játszik, hogy szinte minden birtoknak jut saját patak, és ez a természeti adottság tág teret ad az alkotói fantáziának.
Az eső és a sírás
Munitibar apró településére futunk be 11 óra tájban. A padon elfogyasztott reggelimet a zömök templom andalító harangcsendülése kíséri. Krisztián barátom kávéra és frissen facsart narancslére vágyik, és meg is kapja mindezt a főtér kicsiny bárjában, ugyanolyan kiváló minőségben, mint bárhol Baszkföldön. Magyar szemmel nézve tényleg mesebeli, hogy a legkisebb faluban is találni meleg omlettet, krumplis tortillát és boldogító italokat kínáló bárt.
Gondolhatnánk, hogy a zarándokok seregének tudható be mindez, de nem. Egyrészt, a Norte egyáltalán nem tömeges útvonal. Ilyenkor májusban nagyjából ötvenen haladunk át rajta naponta. Másrészt Spanyolországban a turizmussal alig érintett területeken is evidens, hogy a falusi lakosok szívesen reggeliznek, uzsonnáznak a bárban, és meg is van erre a napi öt-tíz eurójuk. Ahogy fogyasztom a bagettemet, meglepő felismerésem támad. Az érzés ellenére, hogy egész nap magányosan vándorlok, most a húszperces pihenő alatt annyi ismerős és ismeretlen halad el mellettem – mind kedvesen üdvözöl –, hogy rá kell jönnöm, ők egész nap kísérnek, sokszor alig pár száz méterre tőlem. Kellemes érzés. Bensőséges. Befut például a holland Lisalotte, aki rövid interjút ad előző napi elázásáról. Előbb udvariasan körülírja embert próbáló élményeit, majd kiböki a summázatot: „Sírtam!”
A következő 7,5 kilométeren több kápolnát és kis házcsoportot is érintünk, de pihenni csak a dombtetőn lévő Tamás-templomnál (Iglesia De Santo Tomas) állunk meg. A méretes, komor épületet a mesterek az ingatag talaj miatt 90 éve toldozzák-foldozzák. Körben meglévő széles tornácán sok zarándok ebédel és szárítkozik. Mert a szórvány esőket természetesen ma sem nélkülözzük. A szomszédos parókia egyáltalán nem komor, sőt kifejezetten barátságos. Ablakaiban virágok, kertjében is további színes szépségeket tudok fényképezni.
A templomdombról lekocogva egy patakoktól zúgó völgyet harántolunk, és azután szemben felkapaszkodva, Mermiz falucska határában sarkon perdülve kapjuk a legszebb képet a Tamás-templomról. Bár nehezen jut eszünkbe, de érdemes a túrákon gyakran megfordulni és visszanézni, hiszen úgy egészen más arcát mutatja a táj. A legtöbb híres festőnek van olyan képe amelyen a vászon mindkét oldalára alkotott, és a haladóbb múzeumok már úgy is állítják ki ezeket, hogy megtekinthessük vica-versa. A következő falu Ajagniz, ahol a robusztus templom lépcsőjéről már Guernica körpanorámájában részesülünk. Talán mondanunk sem kell, hogy a település neve Picasso leghíresebb festményéről lehet ismerős.
Guernica, a fasiszta terror mementója
Nagy elánnal vágtatunk le a városba. Szerencsére tudtuk, hogy az itteni albergue felújítás miatt zárva tart, ezért már előre foglaltunk szobát a bároktól hemzsegő történelmi sétálóutca egyik olyan házában, ahol félbevágott lakások füzére szolgál egyfajta hostelként. A tetőn pedig, a borospoharakkal bőségesen felszerelt közös konyhából nyílva mindkét irányban eszményi italozóteraszt lelünk, kilátással a cseréptetőkre és a környező hegyekre. Mialatt az egyik lenti bár elé kitett asztalnál vacsorázunk, több ismerős csapatot látunk tanácstalanul fel alá grasszálni, szállás után kutatva. A városnézés során a sajnos zárva lévő katedrálisra éppen csak egy pillantást vetünk. A szépen parkosított főtér szivárványos padjára is csak egy sör behabzsolásának erejéig ülünk le.
A következő programpont sokkal fontosabb és megrázóbb. A környező hivatali épületeken a város terrorbombázásáról láthatunk plakátméretű fotókiállítást. Borzalmas sorsoknak és pusztításnak lehetünk szemtanúi. 1937 április 26-án a spanyol polgárháború egyik eseményeként a Franco tábornok számára baráti német Condor légierő és az ahhoz csatlakozó olasz repülőgépek bombázták a köztársaságpárti várost több hullámban. A lakosság száma akkoriban ötezer fő volt, de mivel piacnapot tartottak, illetve háborús menekültek is érkeztek már ide, körülbelül tízezer ember tartózkodott a városban. A rombolás mai szemmel nézve is irtózatos volt.
Utólag kiderült, hogy a repülősök és a tábornokok sem gondolták, hogy ennyire hatásos bombákat dobálni egy városra. Guernicáról beszélve alkotta meg Cosmo Gordon Lang canterbury érsek a tömegpusztító fegyver kifejezést. A támadók hivatalos véleménye szerint ők csak a hidakat és a bevezető utakat támadták, ám a kivitelezés merőben máshogy történt. Wolfram von Richthofen vezérkari főnök ezt írta a naplójába: „többé már egyikünk sem tudta felismerni az utak, a hidak és az előváros célpontjait, s csak középre dobott le mindent” Az utolsó légitámadás során pedig a repülők végiggéppuskázták a városból kivezető utakat, a menekülő emberekre vadászva.
Sokan úgy tudják, hogy ez a bombázás volt a legelső, lakosság ellen irányuló légi terror. Nos, Picasso világhírű festménye révén valóban ez a korszak legismertebbje, de nem a legelső. A szomszédos Durango városát már egy hónappal korábban megszórta az olasz fasiszta légierő. Azon a reggelen a Santa María templomban a plébános az eucharisztiát ünnepelte, a külső tornácon pedig éppen megnyílt a piac.
Akkor szakadt be a tetőn a bomba, amikor Carlos Morilla atya felemelte a kelyhet. Sokan haltak meg a plébánosukkal együtt. A Santa Susana kolostorban a bombák tizenegy apáca halálát okozták. A jezsuita kollégium és templom is megsemmisült a benne misét celebráló Rafael Villalabeitia atyával és a hívekkel együtt. A bombázást követően a kísérő vadászgépek itt is a lakosságot géppuskázták.
Négy nappal a bombázás után Franco tábornok így indokolta az alkalmazott brutalitást: „Talán mások azt gondolják, hogy amikor a gépeim bombázzák a vörös városokat, akkor háborút vívok, mint bárki más, de ez nem így van. Erőszakkal kell végrehajtanunk a megváltás és megnyugtatás lassú feladatát, amely nélkül a katonai megszállás nagyrészt haszontalan lenne. Nem a terület érdekel, hanem a lakosok. A terület visszafoglalása az eszköz, a lakosok megváltása a cél”. A megváltás alatt valószínűleg a totális megfélemlítést érthette.
A baszk főváros körüli szelíd erdőkben – 6. nap
A városi reggelek szokásos hangulatában indítjuk a napot. A Guernicából kivezető kihalt utcák hideg szürkületében, szemerkélő esőben tesszük meg az első, bemelegítő kilométereket. A bárok csukott üvegajtajai mögött azonban már zajlik az élet. A helyiek a pult lámpáinak sárga melegében, hangosan kacagva töltik magukba az illatos kávét.
A nap első szakaszában nem várnak ránk különleges látnivalók. Békés erdők kényelmes útjain teszünk meg 17 kilométert Larrbetzu városáig, 530 méternyi szintemelkedéssel. Persze ma is kapunk esőt. Ettől ilyen gyönyörű az elszórtan utunkba akadó tanyák környezete.
Érintjük Goikolexea templomát (Iglesia de San Emeterio y San Celedonio), amely két, mifelénk teljesen ismeretlen szentről van elnevezve. Emeterio és Celedonio római katonák, talán testvérek voltak, akik mártírhalált szenvedtek, mert nem voltak hajlandók feladni keresztény hitüket. Larrabetzutól Zamudioig a nyílegyenes országút mellett halad a Camino, mi ezt a 6,5 kilométert busszal tesszük meg. Onnan még egy 300 méter magas vonulat újabb 6 kilométernyi erdei útján kell átkelni Bilbao széléig, de mi tovább-buszozunk Nagy-Bilbao másik végéig, Portugalete hídjáig.
Bilbao csodálatos mérnöki leleménye: a légi komp
Bilbaót már többször bejártam keresztül-kasul, így most nem is igénylem a Camino hangulatához kevéssé passzoló nagyvárosi forgatagot, ezért a városnézést mellőzzük. Jöjjön néhány alapinformáció dióhéjban. A középkori óváros a folyó keleti oldalán örvendezteti a turistákat. A nyugati oldalon az 1880-as évektől épült ki a jóval kiterjedtebb újváros, tervezett sugárutakkal, pazar bérpaloták sokaságával, fasorokkal és parkokkal. A legmodernebb kor emblematikus épületei pedig a Guggenheim Múzeum és a toronyházak. Az újvárossal egybeépülve, az óceán felé sorakoznak az egymillió lakost meghaladó Nagy-Bilbao kikötői és további városai: Barakaldo, Sesteo és végül Portugalete, ahol a kalandjaink folytatódnak.
A Vizcaya híd tövébe csöppenünk, amely egy ipari kuriózum, UNESCO világörökség. 1883-ig feloldhatatlan ellentétnek tűnt, hogy a Nervión folyót olyan állandó híd szelje át, amely alatt a tengerjáró hajók is fel tudnak jutni a vízen Bilbao kikötőjéig. Ekkor azonban egy Gustave Eiffel-tanítvány, Alberto Palacio tervei alapján megépült ez a csodálatos mérnöki lelemény, a légikomp. Maga a fix híd 45 méter magasan húzódik, és hosszú drótköteleken csüng róla az a stég, amely folyamatosan oda-vissza járva biztosítja a közúti összeköttetést a két part között.
Jó lenne fent átkelni rajta, hiszen 9 euró fejében látogatható és végigsétálható a vastraverz, ám kiderül, hogy valamilyen oknál fogva a másik oldalon nem lehet leereszkedni. Szóval a magaslati tartószerkezet csak kilátóhídként szolgál. Vigasz a bajban, hogy a hat autót is szállítani képes függőkomp mindössze fél euróért lebegtet át, és az utazás ilyen módja még a fenti panorámánál is kivételesebb élménynek ígérkezik.
A túlparton nekiviselkedünk a domboldal lépcsőinek. A közelebbi zarándokszállásról sajnos kiderül, hogy majd csak júliusban nyílik, ezért tovább kapaszkodunk, és az Albergue Bide Ona kapuján csörtetünk be. A hétemeletes modern bérház alagsorában megbúvó ablaktalan menedék puritán külseje mögött puritán, ám meleg, otthonos és kényelmes belső rejlik. A szállás neve baszk nyelven a zarándokok köszöntését jelenti: Buen Camino!
Miután elhelyezkedtünk, elindulunk Portugalete felderítésére, amelynek neve csak a „kikötő” szóban azonos Portugáliával, mivelhogy ez a baszk Portu-Ugaldeta (a kikötő szélei) lerövidülése, a szomszédos országé pedig a római Portus Cale (a kelta nevű Cale kikötője) maradványa. A katedrálist itt is zárva találjuk, de a teraszáról legalább kitűnő rátekintést kapunk a Vizcaya hídra.
A város színes, bulizós, és egy percre sem engedi elfelejteni hol is járunk, hiszen mindenhonnan a híd rabul ejtő látványa kacsintgat ránk. Azt hittük, már csak aludni térünk haza, de a kitűnően felszerelt konyhának hála francia útitársaink pompás vacsorát ütnek össze, amelyre minket is meginvitálnak. A falatozást kísérő könnyed csevegés méltó befejezése a változatos napnak. Holnap átlépünk Baszkföldről Kantábriába, és újra az óceánpart fogja kísérni utunkat.
Elekes Balázs, hegymászó, blogger (kidkalandok.blog.hu)
A Camino-sorozat további részei: