Őskori barlangrajzok, gejzírként fújtató tengerparti sziklák és középkori kolostorok között kanyarog az El Camino del Norte zarándok- és túraút asztúriai szakasza. Vendégszerzőnk, Elekes Balázs lelkes túrázóként és hegymászóként járta be a 850 kilométer hosszú utat.
Santiago de Compostelába egész Európából vezetnek zarándokutak, az ismert El Camino elnevezések a spanyol szakaszokra vonatkoznak. A legvadregényesebb közülük az Északi-út, napi 800-1000 méter szintkülönbséggel, sok tengerparttal, természeti szakasszal, esővel és kevés emberrel. Az első részben az Irun és Deba közötti első, 74 kilométeres tengerparti szakaszról volt szó, a másodikban a baszk hegyekben kanyargó részről, a harmadikban Kantábria partjairól, ebben az epizódban pedig a süvítő sziklaorgonák útja jön.
A harmadik szakasz útvonala nagyítható térképen:
A vicinálison zötykölődés nem szerepelt az eredeti terveink között, de végül a rövid vonatozást nyilvánítottuk optimális megoldásnak Santander elhagyására. A bölcs zarándok ugyanis mérlegel, és időnként mellőzi az ipari zónákon való átgyaloglást, hogy cserében majd bombajó helyeken tűzzön plusz kitérőket a Camino del Norte hivatalos útvonalához. Lássuk, hogyan jutottunk erre a döntésre.
Santanderből két irányban lehet eljutni mai célunkhoz, Santillana del Mar városkájába. Nyugatnak indulva, a Camino normál útvonalán kell 38 kilométert gyalogolni odáig, ám ennek majdnem a fele nagyvárosi és ipari területeken át vezet. Nem hangzik igazán csábítóan. Kelet felé az első órát a parti pálmafás allé palotáinak során tehetjük meg, majd egy újabb órát a strandok egymást váltó sétányain Cabo Mayor világítótornyáig. Utána a világ legszebb sziklás parti ösvényén haladnánk 22 kilométert, de a teljes út Santillanaig 60 kilométer lenne, ami nekünk két nap, annyit pedig nem szánnánk erre a szakaszra.
Ezért kiötlöttük azt a kombinált megoldást, hogy reggel meglátogatjuk a Cabo Mayor világítótorony körüli pazar partszakaszt, majd a központba visszatérve felpattantunk a C3 jelzetű, keskeny nyomtávú helyérdekűre, és úri módon, láblógatva tudjuk le a táv unalmasabb részét Mogro állomásáig.
Az Altamira-barlang szomszédságában – 11. nap
Santander belvárosának bemutatása az előző beszámolóban olvasható, ezért most a félsziget végén az óceánba türemkedő Magdalena-park látnivalóival kezdem. Az arborétumszerű földnyúlvány közepén a spanyol királyi család egykori kastélya ékeskedik. A stranddal érintkező csücsökben a Kon-Tiki tutaj replikája mellé egykori bárkák másolatait állították ki, alattuk vidám fókák hancúroznak a tengerbe épített medencéikben és kifutóikban.
Innen a Sardinero-strand két kilométer hosszú fövenye vezet a világszép sziklákhoz, amelyek tetején egy golfpályát kell megkerülnünk. Amennyiben az óceán felé tesszük ezt, úgy végig parádés kilátásban részesülünk. Balról kerülve pedig a Matalenas-park pálmái és tavacskái várnak ránk. Tehát a legjobb teljesen körbejárni a golfpályát. A világítótoronyig már csak egy kisebb strand felett kelünk át.
Busszal térünk vissza a városba, hogy a fent említett vonatozás után történetünk érdemi része Mogro vasútállomásán folytatódjék. Pont oda sikerül csöppennünk, ahol a kihagyott hosszú parti út visszacsatlakozik a Camino főcsapásába, ráadásul épp a zarándok hitviták egyik sarokkövét képező Réo Pass vasúti híd túloldalán. A nevezett objektum ugyanis részét képezi a jelzett parti útnak, miközben ambivalens módon a gyalogos átkelés szigorúan tiltott rajta. Ez amúgy érthető, hiszen roppant necces félrehúzódni, ha történetesen jön a vonat. A zarándok véleményvezérek egy része azonosul a tiltással, és mindenkit lebeszél róla. A maradék pedig éppen hogy a vasszerkezeten való gyors átkocogásra biztat.
Mi a lehető legszabályosabban, vonattal keltünk át rajta, és gondtalanul indulunk neki a dimbes-dombos tájnak. A fel-feltámadó szemerkélő eső miatt időnként ránk terül az esőponcsó, de amúgy zökkenőmentesen, vígan cseverészve slattyogjuk végig a délutánt, hogy immár napsütésben érkezzünk meg Santillana del Marba.
Az elbűvölő középkori kisváros ma sem terjeszkedik túl egykori határain. A néhány utcára kiterjedő kőház-szövevényén túl egyből zöldellő réteket találunk. A turizmus szempontjából ez Santander Szentendréje. Ám úgy kell elképzelni, mintha a mi Szentendrénk szűk belvárosa körül csupán a természet és az ápolt kultúrtáj vonulna fel. Ráadásul alig két kilométerre nyílik a világhírű Altamira-barlang.
A terület birtokosa, Marcelino Sanz de Sautuola márki amatőr őslénykutató-régész volt, és 1879 nyarán kőeszközök után kutatott saját barlangjában, amikor az őt kísérő nyolcéves kislánya az egyik terem mennyezetére irányította lámpáját és tekintetét, és teljesen lenyűgözte amit látott: a Magdaleni ősember-kultúra 18 ezer éve alkotott műremekeit. Hihetetlen erejű színes festményeket, amelyek gyönyörűen ívelt mozgásukban ábrázolják a vágtázó és ugró állatokat.
Máig ezek a képek a leghíresebbek, ám az ezt megelőző Solutréi és Gravetti kultúrák kézjegyei is felfedezhetők, míg a legelső rajzokat az Aurignaci kultúra embere készítette kb. 36 ezer évvel ezelőtt. A barlang mellett már 1924-ben múzeum épült, és 2001-ig az eredeti barlangtermeken vezették végig a látogatókat. Ekkor azonban megnyílt a Hasonmás-barlang, azaz a művekkel ékesített mennyezet mesterséges másolata. Ide sem könnyű azonban bejutni, mert óránként mindössze 40 látogatót engednek be.
A barlangot ezúttal kihagyjuk, így időben érkezünk ahhoz, hogy helyet kapjunk az Albergue El Convento kolostor zarándokszállásán. Az ősi épület szerzetesi celláiba emeletes ágyat helyezve kínálnak kétszemélyes szobákat. Az ablakon át mesés kertre tekinthetünk, le vagyunk nyűgözve.
Zuhanyzás után bebarangoljuk a várost. Ingyenesen invitálnak be a Történeti Múzeumba és a Picassóra hasonlító Jesús Otero szobrászművész kiterjedt tárlatára. Sok szépet láttunk már a Caminon, de Santillana faragott kőbe öltöztetett városképe biztosan az egyik legmaradandóbb emlékünk lesz. A főutcán eredeti egyszerűségében maradt meg a közösségi mosoda, patakvízzel, ruhagyömöszölésre való kőpadokkal és roskadozó tetővel.
A főtéri sörözés után már sietnünk kell vissza az alberguébe a zarándok vacsorára. Negyvened magunkkal ülünk be az étkezőbe, ahol finom falatok mellett oszthatjuk meg asztaltársainkkal a napi élményeket. Az ételeket helyi családanyák készítik és szolgálják fel. A sütőtökleves alkotója büszkén újságolja, hogy a testes zöldség saját birtokán termett a város határában. Jó szokás szerint két emberre tesznek ki egy üveg bort, amely nélkül a spanyol vacsora elképzelhetetlen (megfigyelésem alapján a reggeli és az ebéd is). Esküszöm, nem szándékosan ültünk két távol-keleti diáklány mellé, akik egy szemérmes kóstóló után inkább elibénk tolták az őket illető boldogító nedűt.
Templommustra – 12. nap
Pompás időben vágunk neki a mára kitűzött 24 kilométerünknek. Az első falu, Arroyo pár szépséges kőházból áll, utána Oreña közepén bájos parkocska asztalai kínálnak pompás reggelizőhelyet. Innen egy határtalan zöld mező közepén futó úton emelkedünk a dombtetőt koronázó San Pedro templomhoz.
Remekbe szabott lejtők vezetnek Cigüenza falujáig, amelynek ékessége a San Martín templom és a vele szemben lévő paplak. Rövid ideig az országúton kell trappolni, de autók nem járnak a szép fasorban. Cóbreces határában nagyon megtetszik nekünk az El Pino zarándokszállás. Ha valakinek úgy jön ki a ritmus, hogy itt éjszakázna; csak biztatni tudom.
A város több látnivalóval is bír. Először az élénkpiros San Pedru templom mellett haladunk el, majd a hupikék ciszterci apátság, az Abadía de Viaceli következik. A mesés kert közepén álló neogótikus épületegyüttes nem túl régi. 1906-ban épült, annak köszönhetően, hogy Senor Antonio Bernaldo Quirós a szerzetesrendre hagyta birtokát és vagyonát, azzal a megkötéssel, hogy abból olyan kolostort kell építeni, amely agráriskolát működtet. Így is történt, és az iskola részeként ma is virágzik a tehenészet, és a trappistasajt-üzemük kiváló termékét egy hónapig a templom oltára alatti pincében érlelik.
Rövid fürdőzés erejéig érintve az óceánt, a felette húzódó dombhátakon nyargalunk nyugatnak. La Iglesia Ruiloba falucskájában ejtjük meg a mai nap utolsó pihenőjét. A bárban illatos kávét mérnek, a vele szemközti parkban ivókút kínálkozik, valamint kényelmes székek és idilli rálátás a takaros faluház szögletes tömbjére és a templomra. Bár Ruilobát nagyon kevesen lakják, mégis városnak illene neveznem, hiszen kertes házaknak nyomát sem találjuk. Igazából itt, Kantábriában magyar értelemben vett falu nemigen létezik, mert az egészen kis települések is a középkori zárt beépítésüket őrzik. A falusias gazdálkodói birtokok pedig inkább tanyabokrok formájában öltenek testet.
Az utolsó szakaszon, Pando és Concha között újabb egyházi központra, a Descalzas de San José karmelita kolostorára lelünk. Nagy örömmel érünk le az öbölhöz, ahol az impozáns völgyhíd mögött már Comillas városát találjuk, rögtön az elején a kempinggel. Szeretnénk a málháinkat lerakva indulni a városnézésre, de a kemping recepcióján fél hatig szieszta van, így kénytelenek vagyunk hátizsákkal becsörtetni a főtérre. Az épített örökség itt sem okoz csalódást. A városháza, a San Cristóbal templom és a San Pedro hotel között nem kevésbé elbűvölő lakóházak sorakoznak.
Elkószálunk az Antoni Gaudí által tervezett, 1884-ben épült El Capricho nyaraló felé. A villa az építész korai, orientalista munkáinak egyike, a modernizmus egyik fő előképe. A szecesszió eme spanyol ágának több emléke is ránk maradt itt Gaudí és követői jóvoltából, mint például az egyetem, amely meglepetésszerűen tolakodik a látómezőnkbe, hiszen nem is tudtuk, hogy a 2100 lakosú Comillasnak felsőoktatása is van. A szomszédos dombon virító épületei a fantasy gyerekregények iskoláinak ihletőjeként festenek.
A part felé tartva érintjük a hivatalos zarándokszállót (Albergue La Pena), amely az egykori kicsiny börtönépületben rendezkedett be, de sajnos zárva tart. Szűk gyalogúton érünk le a Comillas márki emlékművének helyet adó kitárulkozó, füves domboldalba. A díszes oszlop árnyékába leülve csodálkozunk rá egy különös temetőre. Közelebb hatolva konstatáljuk, hogy a sírkert egy régi kolostor romjaiba épült bele, amelynek még a beomlott gótikus templomát is urnafalakkal zsúfolták tele.
A városnéző kör a kikötőn túli szirtfok érintésével a strandon zárul be. Végre elfoglalhatjuk kempingbeli táborhelyünket. A zarándokok számára kedvező díjszabás van érvényben, de a házirend szerint sátorral rendelkező egyének számára. Van bennem némi aggodalom, mert ennek a kitételnek mi nem felelünk meg, hiszen egyetlen hitvány ponyvánk van csupán, de a kutya sem törődik ezzel. Így a sátorlap alatt Kristóf barátom ver tanyát, én meg egyszerűen a fűben fogok bivakolni. Az estét a kemping óceán fölé nyúló szikláin borozva töltjük, és kudarcos kísérletet teszünk az ennél is jobb túráink felidézésére.
A lápvidék gyermekei – 13. nap
Az este tíz órai lefekvésnek megvan az a hátránya, hogy már reggel hatkor kivet az ágy (esetemben a gyep), amikor még töksötét van. A fejlámpás szedelőzködés végére azért beköszönt a halvány hajnali derengés, amely tökéletes körülmény az elindulásra.
A városból kiérve érintjük a Sobrellano-palotát, majd hamarosan Rabia lagúnáihoz érünk. Már Matula bácsi is megmondta, hogy a korai órák a legalkalmasabbak a vízimadarak tanulmányozására, bár Tutajoshoz hasonlóan gumicsizmát mi sem hoztunk. Imádnivaló nyüzsgést tapasztalunk a homokos-iszapos folyótorkolat elágazó medencéiben. A legdögösebb a Kapitány-mocsár, ahol egy valaha volt erdő fatörzseinek csonkjai meredeznek az ég felé.
Ezután egy széles dombhátra kapaszkodunk fel, hogy hosszú ereszkedésbe kezdjünk San Vincente de la Barquera városáig. A város két folyó összefolyásánál fekszik, a szárazföld többi részétől két híddal elválasztva, amelyből nekünk csak a hosszabbikon kell átlépkednünk. A Camino épp csak érinti a települést, ám kíváncsi vagyok a látnivalókra. A pálmafás főtéren át érek a várdombhoz. A szép kapun belépve először jobbra térek, az 1210-ben épült vár felé, majd balra, a szintén 13. századi Santa Maria templomhoz.
A városból kiérve érdemes a dombtetőről visszatekinteni a templomra és a településen túl is folytatódó lápvidékre. Az autópálya feletti átkelés után a Camino egy meglehetősen értelmetlennek tűnő kerülőt tesz; tűző napon kanyargó aszfaltúton, jókora szintemelkedéssel. A zarándokok többsége átlát a szitán, és jobbra letér egy völgyecskében haladó árnyékos földútra, hogy azon keresztül rövidebben és kényelmesebben érje el Serdiót.
A főtéri bár árnyas teraszán csoportosulnak a vándorok, ki egy röpke ebéd mellett, ki egy pofa sörrel hűsölve. A kőfal kútjánál bevizezem a sapkámat, sőt még egy vizes kendőt is kanyarítok az égő nyakam köré. A délután viszonylag eseménytelen. Átkelünk Pésuas településén, a Nansa és a Deva folyók hídjain, hogy azután Asztúria határát átlépve egy szép, gránittal burkolt gyalogúton érjünk be Colombresbe. Rögtön a város elején rálelünk az El Cantu alberguére, amelyet a köznyelv csak Kék házként emleget. Elfoglaljuk ágyainkat, kimosunk egy adag ruhát, majd a kellemes kertben olvasgatunk.
A kisváros arról híres, hogy számos lakója vándorolt ki dél-amerikai gyarmatokra, majd ott megtollasodva költözött vissza ide, egy új, vagyonos társadalmi réteget képezve. Több palotájuk is fellelhető. Mi a szép park közepén fekvő leghíresebbet, a Quinta Guadalupét látogatjuk meg, amelyben az Indián Archívumnak elnevezett gyarmati múzeum kapott helyet. Azután három bárban is vizitelünk. Egyéb nem is történt, nem is kellett történnie.
A tengeri orgona felfedezése – 14. nap
Sötét van még, amikor túrabotjaink már az éjszakai esőtől vizes utcakövön csattognak. Örülünk a kisebb front által kitisztult időnek, mert a mai teljes napunk a csodákban bővelkedő óceánparton telik majd, tekintve hogy az első öt kilométer után letérünk a Camino főútvonaláról a parti variánsra, amely csupán 3 km-rel hosszabb a hivatalos útnál.
És mintha így lett volna kiszámolva, a nap éppen akkor emelkedik a látóhatár fölé amikor La Franca után elérjük a nagy vizet. A levegő olyan friss, hogy szinte harapni lehet, és a szél is épp olyan erővel fúj, amely passzol a táj vadságához, de azért nem teszi küszködéssé a menetet.
Hamar odaérünk Cobijero sziklahídjához, amelynek tetején egyensúlyozva mindkét oldalról a mélyben ripityára törő hullámok őrült robaját halljuk. Ám az átkelők zömében nem tudatosul, hogy milyen filigrán sziklanyelv húzódik a talpuk alatt, hiszen az csak oldalról látszik. Én az idősödő cambridge-i sales directort, Rosst kapom lencsevégre, aki megdöbben és remegni kezd, amikor később megmutatom neki a fotót.
Megkapó partszakaszok mentén érünk La Paz kempingje mellé, amely a környék talán legizgalmasabb szálláshelye, hiszen nagyon meredek dombra vájt teraszokon kínál sátorplaccokat.
Füves fennsíkon át közelítünk a híres természeti hangszerhez, a Bufón de Arenillas-hoz. A tengertől száz méterre tátongó sziklagarat – a hullámok nyomásának hatására – a hegy gyomrának levegőjét préseli ki magából. A repedéseken őrült sebességgel fütyül ki a szél, szerencsés vízállás esetén egészen dallamos hangot adva. A téli, legnagyobb dagályhullámzás idején pedig magát a sós vizet lövelli gejzírként akár 40 méter magasba, ahogy ezen a fantasztikus videón is látszik:
Lemászom a szörnyeteg torkába, és ahogy az egyik kürtő fölé hajolok, a huzat tíz méter magasra repíti a fejemről a sapkát. A szűk környéken vagy tíz nagyobb bufónt és számtalan kisebbet lehet felkeresni.
Közeledünk mai célunkhoz, Llanes városához. Az utolsó megpróbáltatás a La Tuerba-hegy meghódítása. Andrín faluból vágunk neki a kaptatónak, ahol a templom előtt túlélőkészletet deponáltak a kedves helybéliek: magnézium, sportkrém, só, cukor, sátorcövek. A tetőre felérve, az önkormányzati ingyenes golfpálya bejáratával szemben induló ösvényen lehet letérni a Camino del Norte legszebb körpanorámáját nyújtó Boriza kilátóhoz.
A Cristo kápolnáig vezető további három kilométer leküzdése már elég gyötrelmes a tikkasztó napon, végig közvetlenül a hegygerincen végighúzódó golfpálya alatt kanyarogva. De a kápolna hűsítő ligete után már csak két kilométer lejtő vár ránk Llanes belvárosáig. Csak ott fogunk majd visszatérni a Camino hivatalos útvonalára, amelyet valószínűleg nagyon kevesen választanak, hiszen az zömmel az autós főút, vagy változatosságképpen az autópálya mellett vezet. (Sovány vigasz, hogy emiatt építettek 20 kilométer járdát.)
Llanes óvárosa több történelmi korszakba nyújt betekintést. Bazilikája és városfalai az 1200-as évekből származnak, palotái pedig az 1400-1700-as éveket ölelik fel. Szállásunk, a La Casona albergue is egy régi palota a többi szép történelmi épület gyűrűjében. Meglepően kevesen lakjuk, így kényelmesen kiteregethetünk a főbejárat feletti hálótermünk gyönyörű, fából faragott zárterkélyén. A folyosó végén, a város irányában is van egy ilyen téliesített erkély, príma karosszékekkel. Alatta pedig, a fűben kedves kis kerti asztal, ahol a napok óta velünk kódorgó új barátunkkal, az angol Ross-szal töltjük az estét. Kézenfekvő volna a következő napok tervezgetése, de szóba sem kerül ilyesmi. Lesz ahogy lesz.
(Az utazás, szállás és étkezés általános költségeit az első részben foglaltuk össze.)
Elekes Balázs, hegymászó, blogger (kidkalandok.blog.hu)
A Camino-sorozat további részei:
- A legvadregényesebb El Camino: végig a tengerparti hegyi útvonalon
- Koponyák, koporsók, bombák: az El Camino del Norte sötét szakasza
- Eukaliptuszerdőből az óceánpartra: ahol az El Camino Kantábriába ér
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.