2023. október 29. – 09:37
Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
A világ harmadik legfontosabb keresztény zarándokútja, és egyben egyik legnépszerűbb túraútvonala a spanyolországi El Camino. Vendégszerzőnk, Elekes Balázs lelkes túrázóként és hegymászóként a legvadregényesebbet, a hegyi-tengerparti Északi utat, a Camino del Nortét járta végig. Ebben a részben szó lesz arról, hogy vált a táj eukaliptuszerdőből tengerparti fövenybe, majd sziklalabirintusba, valamint hogy borotvált le egy hajónyi dinamit 1893-ban 70 kikötői házat Kantábria fővárosában, Santanderben.
Santiago de Compostelába egész Európából vezetnek zarándokutak, az ismert El Camino elnevezések a spanyol szakaszokra vonatkoznak. A legvadregényesebb közülük az Északi-út, napi 800-1000 méter szintkülönbséggel, sok tengerparttal, természeti szakasszal, esővel és kevés emberrel. Az első részben az Irun és Deba közötti első, 74 kilométeres tengerparti szakaszról volt szó, a másodikban a baszk hegyekben kanyargó részről, most újra az óceán, azaz Kantábria partja következik.
A harmadik szakasz útvonala nagyítható térképen:
Lesújtóan lehangoló lesz majd átgyalogolni Bilbao iparnegyedén, gondoltam indulás előtt. Acélgyárak, vegyi üzemek és erőművek szorításában, kaotikus bélrendszerként összezsúfolt, soksávos autópályák felett. Beton polipcsápként tekergő csomópontok ölelésében, őrült forgalomban és zajban. Nem ilyen környezetre vágyik a vándor a Föld egyik legszebb zarándokútvonalán, a Camino del Nortén. De végül az indusztriális alvilág közepén trappolva egyáltalán nem zavar a természetidegen közeg, vidáman és naiv érdeklődéssel szemlélem az emelkedőkön döglődő kamionok hosszú sorát. A baszk tengerparton és hegyvidéki vadonban eltöltött előző hét a jelek szerint lecincálta rólam a nyűgösséget, és már azt sem tudom, mi az a stressz.
Újra az óceánnál – 7. nap
Reggel fél hétkor indulunk a Portugalete központjában meghúzódó szállásunkról. Hamar kiérünk a fent említett ipari övezet szélére. Nagy örömünkre egy magasan kanyargó, kilométer hosszúságú gyaloghíd vezet át az autópályák és anyaglerakatok felett. Ez aztán a kényeztetés.
Hamarosan már egy szép ligetben járunk, ahol egy biciklis túrázó ütött sátrat a fák alatt, de még odabent lapul. Nagyon várom már a visszatérést az óceánpartra, és a lendületes kezdésnek köszönhetően – tíz és fél kilométert letudva – 9:20-kor be is következik az örömteli pillanat. A homokos plázs egyik sarkában Ondarra nyaralótelepe, a másikban Pobena falucskája ébredezik.
A Gyűrűk Urába illő nevű Barbadun folyó torkolatán átívelő elegáns függő-gyaloghídon átkelve egy padnál állok meg reggelizni. Pobena előtt a Caminót jelölő kagyló szimbólum és a sárga nyíl az erdőn átvezet a parti ösvényre, ám az út ideiglenes lezárását egy tiltó tábla jelzi, miszerint kerülő a falun át balra. A bamba tétovázásom közepette beérkező hátizsákos egyén kettőt pislog, és elindul a terelésen, de nekem nem akarózik lemondani a sokat ígérő parti szakaszról.
Közben befut Krisztián barátom is, és együtt vágunk neki a tilalmasnak. Jól döntöttünk. Gyönyörű részt hagytunk volna ki, és a lezárás oka csupán egy jelentéktelen, térdig érő kőomlás, éppen ott, ahol Baszkföldről átlépünk Kantábriába. Látjuk, hogy a zarándokok többsége erre jön. Az erre létesült Facebook-csoportokban nyilván egymást biztatják az észszerű szabályszegésre.
A varázslatos óceánparti menet egy, a szirtfokra települt, tájidegen fluorüzemnél ér véget, ahonnan felhágunk Ontón falujába, megcsodálni a Szeplőtelen Fogantatás templomát. A partra visszakanyarodva, a tengerbe szakadó bozótos meredély oldalában haladó rövidítésre teszek javaslatot. A térkép jelzett útként mutatja a lehetőséget, mint Senda del Litoral-t, ami annyi jelent, hogy parti ösvény, ám sajnos zsákutca.
Az első intő jel egy félig feloszlott lótetem, a második, és egyben utolsó a minden irányban áthatolhatatlan tüskés televény. Hiába látjuk magunk alatt kézzelfogható távolságban Dícido strandját, hiába közdöttünk fél órát a bozótban, kénytelenek vagyunk visszakapaszkodni a főútra. A strandtól már csak egy kis dombon kelünk át Castro-Urdiales nyugati üdülőtelepéig, ahonnan pazar kilátás nyílik a három kilométerre fekvő óvárosra. Ám a mai napon oda már nem jutunk el, mert a helyi zarándokszállás (Albergue de Peregrinos) májusban még zárva tart.
A parti sziklák megcsodálása után becsörtetünk a modern bérházak közé. A helyi boltban és a vele szemközti bárban vészelünk át egy heves zivatart, majd nekivágunk a maradék három kilométerünknek a hegyek közé szorult Santullán felé, ahol príma alberguét remélünk.
Kijelölt Camino alternatíva is vezet fel Santullánba, ám jókora kerülővel, ezért nemtelen módon egy nyílegyenes utat keresünk, amelyen a térkép egy bizonytalan státuszú, egy kilométer hosszú alagutat jelöl. A Mapy.cz túratérkép-alkalmazás nem hajlandó átvezető lehetőséget mutatni rajta, de kockáztatunk, hátha mégis átjárható. És igen! Kivilágítva, bicikliútnak felfestve, csapadékmentesen!
Santullán főterén első osztályú zarándokszállást lelünk, ahol rajtunk kívül csak négyen töltik majd az éjszakát. A jól felszerelt, modern konyha mellett apró könyvtárat is lelünk, és amíg ruháink az ingyenes mosógépben forognak, addig ki is olvasunk egy-egy kötetet. Aki szeret olvasni, az nem akad fenn olyan apróságon, hogy egy kukkot sem ért a spanyol szövegből.
Az újabb eső elől a fedett teraszra húzódva töltjük az estét, amelyhez az aláfestő zenét a közvetlenül felettünk ágaskodó kőbánya szolgáltatja. Annak tetejéről ugyanis akkurátusan, három percenként önti le a meddőt egy ravatalozó méretű dömper, egészen a 11 órai sötétedésig bezárólag.
Ősi város után hatalmas hegy – 8. nap
Frissen ébredve, jó iramban tesszük meg újra a Camino fő csapására visszavezető három kilométert. Mégsem sikerül elcsípnünk az ébredező kisváros meghittnek remélt hangulatát, ugyanis Castro Urdialesben még mindenki alszik. A pálmafás főtéren átvágva jutunk le a kikötőig, amelynek túlsó végén trónol a döbbenetes katedrális és a 12. században épült Santa Ana erőd, amelynek helyén már a rómaiak idejében is valamiféle vár állhatott.
A szirtfokon álló Santa María de la Asunción templom a robusztus spanyol gótika egyik remekműve. Szó szerint viharvert, hiszen falaiba és pilléreibe mély sebeket váj az állandóan tomboló sós szél. A templom teraszáról visszatekintek a Santullán környéki hegyek felé, ahol komor felhők gyülekeznek. De jól tettük, hogy korán indultunk! Szokás szerint az óváros félszigetének túloldalán is találunk újabb üdülősorral díszített strandot, majd a kör alakú buszpályaudvarnál balra kanyarodva elhagyjuk a várost.
A következő tíz kilométeren kellemes lankák vezetnek el Islares folyótorkolatáig. Közben számos ponton volna lehetőségünk a Senda del Litoral, azaz a parti útváltozat választására, de ma nem dőlünk be az álságos és kockázatos csábításnak, így is álomszép a táj.
Hamarosan az Islares mögötti Candina-hegy brutális tömbje uralja a látványt. Kicsit meg is szeppenünk tőle, mert ma még át kell kelnünk rajta a hátralevő 16 kilométer során. Islares strandján, lábamat az Oriñon-folyó torkolati vize fölé lógatva szemlélem a Candina-hegy kihívásait. Nekünk szerencsére nem toronyiránt kell meghódítanunk, hanem a folyó mentén hét kilométert felaraszolva tudjuk majd részben megkerülni, amerre valamivel alacsonyabbak a hegyek.
A szárazföld belsejébe hatolva, fél óra elteltével teljesen megváltozik a táj. A meredek hegyoldal sűrű eukaliptuszerdeje feletti magasföldön meseszép tanyák pettyezik a látható örömmel űzött békés gazdálkodás dombjait.
A birtokok között ülő apró San Mamés templom nem a mindenható dicsőségét fennkölten zengő, hivalkodó palota, inkább egy bunkerre hajaz. Hiába, a mórok szorításában telő középkor ezt a stílust hívta életre, és a felszabadulás óta eltelt ötszáz évben pedig senkinek sem volt indíttatása újraformálni az épített örökséget.
A történelmi beleélést nagyban segíti a kőfal mögötti hosszú pad, amelyen az ebédemet költöm el. A liget hangulata a középkornál is korábbi időket idézi fel bennem. Gondolatban Gallfalvába csöppenek, Asterix és haverjai mellettem ünneplik a pipogya rómaiak feletti legújabb győzelmüket, és még a terebélyes tölgy is fölém tornyosul, amelyre Hangianixet kötözték.
A vízválasztóra felérve újra az óceán felé kanyarodik vissza az út, és már csak öt kilométer van hátra a mai végpontunkig, de hál’ istennek már csak lejtmenetben. Hatalmas karsztvidéki víznyelő mellett haladunk el, majd keresztezzük az autópályát, és becsorgunk a szerteágazó település első házai közé. Cél a távoli templomtorony.
Liendo áldott napsütéssel, csinos templommal, aprócska, de megfelelő bolttal és a bárban lazuló, vidám zarándokokkal fogad minket. Minden érkezés más. A szálláshelyen fellelt közönség mosolyából, lelkesedéséből avagy fásultságából jól kitapintható a mögöttünk lévő nap izgalmának, bódultságának és nehézségének aktuális mértéke. Itt a hosszú, de mégsem keserves szakasz utáni megkönnyebbülés öröme érződik rajtuk és rajtunk.
Gyors berendezkedés és zuhanyzás után az egykori parókiában kialakított albergue és a templom közötti füves területre telepített emlékmű grádicsain ünnepeljük az estét: borral, articsókával, olívabogyóval és meleg kabátkával.
Kalandozás a riviérán – 9. nap
Liendoból három kijelölt útvonal visz le a tengerparti Laredo városába. A nyugatnak induló egy mély völgy miatt tesz tekintélyes kerülőt, és sokat halad az autópálya mellett, szóval ezt nem preferáljuk. A délnek indulóról bár remekül látszanak a Candida-hegy fantasztikus sziklái, ám ez még az előzőnőnél is nagyobb kerülőt iktat a szakasz közepébe. Ezt sem választjuk. A harmadik változat parti ösvénye levágja az előbbi bitang kerülőjét, de mi tegnapelőtt csúnyán megégettük magunkat egy ilyen rövidítéssel, így ezt meg nem merjük bevállalni. (Utóbb kiderült, hogy mindenki más erre ment, szóval ezt ajánlom. Ha lett volna annyi eszünk, hogy megnézünk egy műholdas képet, akkor láthattuk volna, hogy simán járható a parti ösvény).
Tehát összekombinálunk magunknak egy negyedik útvariánst, miszerint nyugatnak indulunk, de a dombtetőn átvágunk a déli útra. Nagyot nem hibáztunk, de sokat nem is nyertünk. Bő órányi bolyongás után végre megpillantjuk Laredo öblét. Felülmúlhatatlan látvány.
A keleti oldalon rögtön az óváros kapuja és zegzugos utcái fogadnak minket. A szorosan egymáshoz nőtt ősi falak között helyet szorítanak maguknak a terméstől roskadozó füge- és narancsfák is.
Santa Maria erődített gótikus temploma is teljesen körbe van falazva. A terjedelmes főépületre egyáltalán nem lehet rálátni, csupán a hosszanti fala mellé épített külső hajó mutat magából valamit; a bejárathoz vezető lépcső tövéből felfelé tekintve, noha jókora bazilika rejtőzik a háttérben.
11 óra körül járunk. A középkori óváros bárjaiban helyiek kávéznak, a modern belváros éttermeinek teraszán pedig nyaraló nyugdíjasok fogyasztják jóízűen 3-4 deci vörösborukat. Hüledezve állapítjuk meg, hogy a baristák nem csak valami kóstolóféleséget löttyintenek az öblös talpaspoharak aljába, hanem színültig töltik, fittyet hányva a finomkodó eleganciára.
Ezután átérünk az öt kilométer hosszú strand folyamatos szállodasorának sétányára, ami a nyári szezon előtt még teljesen kihalt. Messziről nézve hívogatóan képeslapszerű a beach, ám testközelből szemlélve korántsem annyira kellemes, mert nem emberléptékű. A brutalista sétány széles és üres térkövezése a távoli semmibe vész, jobbra a homokbuckák takarják ki a tenger látványát, balra pedig egyforma, unalmas betonmonstrumként strázsálnak a szállodák. Fizikailag és szellemileg is lefáradok mire egy órányi erőltetett menetben a végére érek. Közben óhatatlanul eszembe jut a Balaton, hogy mivé változik vajon.
Majd csak délután, a Santona feletti hegyről visszatekintve fogjuk megállapítani, hogy mindennek csak a felét láttuk, hiszen a hosszú városrész egy karcsú félsziget. Ha keresztben átvágnánk rajta, akkor pár száz méter múlva az itteni strand tükörképét találnánk. A szellemvárosból kiérve fa járda segíti az utolsó homokbuckákon való átkelésemet, hogy azután hirtelen megpillantsam a félsziget csúcsán rám várakozó kompot, amelyen szerintem már ott üldögél Krisztián.
Mindössze ötszáz méternyi ringatózás vár ránk a vidáman duruzsoló kishajó fedélzetén, hogy lehorgonyozzunk Santona kikötőjében. A kisváros csupa báj és kellem. Mindjárt az első elágazásban egy bárba sodródunk, ahol bakancsomat ledobva, a meleg követ élvezve mezítláb járulok a pulthoz a sörömért.
A pihenő után felkerekedve egyből megtaláljuk a még hangulatosabb főteret, de a csábításának ellenállva kullogunk tovább. A városból kiérve hosszasan menetelünk az El Dueso börtön magas kőfalának tövében. A bő száz évvel ezelőtt, az egykori napóleoni erőd átépítésével létesült kóter ma is a gazfickók kényszerlakhelye. Kevéssel utána elérjük Berria csodálatos homokfövenyét.
A plázs túlvégén egy trópusi növényzetű szűk ösvényen kell felkapaszkodni a tengerbe tolakodó Brusco-hegy oldalába. De nagyon megéri, mert a legszélső pontjáról egyszerre láthatjuk a magunk mögött hagyott Berria-strandot, és az előttünk álló négy kilométeres, habos varázsszőnyeget. Noja felé közeledve a kezdetben szelíd homoksíkság vad sziklalabirintussá válik. Ha eltekintenék a bakancsomat unos-untalan elborító víztől, akkor holdbélinek mondanám a tájat. Az erodált kövek millió hasadéka és ürege kagylók, csigák, rákok és egyéb tengeri herkentyűk seregének nyújt védett lakóhelyet.
A város előtt újabb ökoszisztéma-váltás örvendeztet. A helyiek által római hídként emlegetett középkori alkotmány alatt dúsan evickélnek a hatalmas pisztrángok, majd a mocsaras lagúna gémjeivel barátkozhatok. Nem vagyok rest felkapaszkodni a madármegfigyelő toronyba sem.
Meglehetősen fáradtan és napégetten érünk fel Noja dombtetőn lévő főterére, ahol éppen a piac bontogatja sátrait. A bárba roskadva nyújtóztatjuk ki tagjainkat és locsoljuk meg torkunkat. A településen több pompás palota épült az elmúlt századokban, de nincs erőnk körbeszemlélődni. A mára hátralévő hét kilométert a szárazföld belsejébe kanyarodva, lankás dombok békés ültetvényei között fogjuk megtenni. Egyetlen falu esik útba: a szép, régi házakkal szintén büszkélkedő Castillo Siete Villas, amelynek templomkertjében ejtem meg utolsó pihenőmet. San Miguel de Meruelo modern külseje nem kelt bennünk mély érzelmi visszhangot, de kényelmes szobát kapunk a Hosteria Sol vendégházban, és a főúton válogathatunk a benépesült bárok közül.
Kantábria szívcsakrája – 10. nap
A San Miguel de Meruelo feletti dombon lévő, szépen ápolt zarándokpihenő táblája szerint eddig tíz szakaszon vagyunk túl és húsz van még vissza, úgyhogy a számmisztika szabályai szerint fontos mérföldkőhöz érkeztünk.
De a belső megérzés is azt duruzsolja a lelkünknek, hogy a Santanderbe remélt érkezésünk kivételes esemény lesz ma délután. Kantábria nyüzsgő fővárosa markáns változást fog jelenteni az elmúlt napok nyugalmához és egyszerűségéhez képest.
A város gyönyörű fekvése miatt is várjuk a nagy eseményt. Nagy meglepetésünkre és örömünkre, – a domborzati viszonyoknak köszönhetően – már a nap elején, Bayaro falucska határából megpillantjuk a több mint húsz kilométernyire lévő, hegyoldalba kúszó zsúfolt bérház-rengeteget.
A mai menet félútjánál bukkanunk Galizano templomkertjére, amely ideális helyszínnek bizonyul egy korai ebéd elköltésére. Innen az országutat követő normál Camino útvonal nyolc kilométeren át vezet Somo kikötőjébe, de számunkra egyértelmű, hogy a 10 kilométeres parti variánst válasszuk. Fél óra múlva el is érjük az óceánt, és innentől hosszú, tömény álmélkodás következik. A legvarázslatosabb formákat és színeket mutató öblök és dombhátak váltogatják egymást, a fényképezőgép meg csak kattog.
Már jóval Somo előtt újra láthatóvá válik a szárazföldbe mélyen benyúló Boo öböl túloldalának félszigetén lebzselő Santander. A tíz kilométer hosszú és három kilométer széles földdarabot egyelőre szemből látjuk, mintha Szántód felől szemlélnénk Tihanyt.
Somo három kilométeres strandja az utolsó nekirugaszkodás a mai napra. Rengeteg a hullámlovas. Innen fel kell kapaszkodnunk a homokról az üdülőtelepre, ahonnan félóránként indul hajó Santanderbe, fejenként potom három euróért. A hat kilométeres hajóút során egyre jobban kibontakozik a félsziget hosszanti oldala, a város legelegánsabb házsorával és a part pálmafás sétányával.
A kikötőben tovább emelkedik a hangulatunk, mert amikor beütjük a térképalkalmazásba a szállásunk címét, azt írja ki, hogy 68 méterre található! A jelek szerint a parti sétány egyik bérpalotájában sikerült ágyat foglalnunk. A hostel kettős fronthatásként ér minket, mert az igaz, hogy a fekvése elsőrangú, a közösségi terei pedig roppant kényelmesek és dizájnosak, ám a szűk szobákban három szintes ágyak vannak. Ez még ebben műfajban is kuriózum, inkább a tengeralattjárókon dívik. Sebaj, nagyon jó lesz.
A délután maradékát és az estét városnézéssel és vásárlással töltjük. Fontos tudni, hogy négy nap óta ez az első település, ahol kaján kívül más is hozzáférhető. Ezt a helyzeti előnyt egy elkallódott zokni és egy tönkrement fülhallgató pótlásával fordítom a javamra. Írásom terjedelmét bőven meghaladná a város bemutatása, ezért csupán néhány szemelvény álljon itt. Egyből a házunk előtt terül el a Perada park, és benne a tengerről már kifigyelt Botín Center kulturális központ futurisztikus épülete. Szabadon látogatható kilátóteraszáról prímán végigtekinthető a három kilométer hosszú parti allé.
A katedrális és a hozzá kapcsolódó kolostor a középkor kihagyhatatlan műremeke. Eredetileg a hétszázas években építették a korábbi római Portus Victoriae Iuliobrigensium helyén, hogy a muszlim invázió elől biztonságba helyezhessék benne az öt évszázaddal azelőtt Calahorrában mártírhalált halt szentek koponyáit. Ennek 12-14. századi bővítésével jött létre a mai épületegyüttes.
Hosszú történelme során akkor keletkeztek benne a legnagyobb károk, amikor 1893-ban 40 tonna dinamit robbant fel a kikötőben horgonyzó Cabo Machichaco hajóban. A detonáció 600 ember halálát okozta, és porig rombolta a környező 70 épületet. A hajó egyik horgonya 800 méterre repülve zúzott szét egy házat, de néhány vasdarab öt kilométernyi messzeségben landolt. Szerencsétlen módon az elsüllyedt roncsban maradt még 11 tonna dinamit, amely négy hónappal később, nitroglicerin szivárgás miatt újra felrobbant.
A templomtér mögötti hegyoldalnak nekivágva, az elmúlt napok meredek városaiból már jól ismert mozgólépcsők szállítják a fáradt vándort. A végső fellendülést pedig egy sikló segíti, amely liftként üzemel. Merthogy ingyen van, csak be kell szállni, és megnyomni a kívánt gombot.
A belvárosba visszacsorogva, pompás paloták és inspiráló bárok közepette csavaroghatunk, hogy a végén újra a parti sétányra jutva pukkantsuk fel borunkat. Pálmafák árnyékában, a tengeren méltóságteljesen vonuló hajók naplemente tükröződésében tervezgetjük a következő napokat.
Elekes Balázs, hegymászó, blogger (kidkalandok.blog.hu)
A Camino-sorozat további részei:
