Nyaktörő sikátor-labirintusok, elhagyatott autópályahíd és egy vízmarta világítótorony színesíti a vándorok útját, akik arra szánták el magukat, hogy végiggyalogolnak a 850 kilométer hosszú El Camino del Nortén. Vendégszerzőnk, Elekes Balázs lelkes túrázóként és hegymászóként járta be a túraútvonalat, aminek ez az utolsó előtti szakasza.
Santiago de Compostelába egész Európából vezetnek zarándokutak, az ismert El Camino elnevezések a spanyol szakaszokra vonatkoznak. A legvadregényesebb közülük az Északi-út (El Camino del Norte), napi 800-1000 méter szintkülönbséggel, sok tengerparttal, természeti szakasszal, esővel és kevés emberrel. Az első részben az Irun és Deba közötti első, tengerparti szakaszról volt szó, a másodikban a baszk hegyekben kanyargó részről, a harmadikban Kantábria partjairól, a negyedikben pedig a süvítő sziklaorgonák útjáról, az ötödikben pedig az almabor hazájáról.
Varázslatos vándorlásunk negyedik hetébe kezdünk, és a féltávon túl járva már rutinos zarándoknak számítunk. Jól bírjuk a mindennapos, hosszú gyaloglást. A kisebb sérüléseket és betegségeket is le tudjuk gyűrni. Konfliktus és kudarc nélkül boldogulunk az idegen szokások közepette. Számtalan kedves ismeretséget kötünk, többet, mint reméltük. A kétségeink a múltba olvadtak és életformánkká válik a meditatív menetelés.
Nyaktörő parcellák labirintusa – 20. nap
Az első kilométereket az Avilés feletti dombvidék kertjei között kacskaringózó aszfaltúton tesszük meg. Egy jellegtelen kanyar végén teljesen váratlanul bukkan fel az óceán. Nem kikandikál, nem apránként tárulkozik fel, hanem mint egy utazási magazin címlapképe tolul elénk Salinas üdülővárosa, amelynek öt toronyháza uralja a látképet. A pazar strand meglátogatása egy kilométeres kitérőt jelent a Camino del Norte főútvonaláról, de megéri, mert megtudhatjuk milyen volna a Pók utcai lakótelep, ha az ősi Duna-meder jellemezné a mai tájat a budapesti Római-parton.
Innen 12 kilométert teszünk meg az erdős dombvidéken, ahol az Asturias repülőtérre tartó gépmadarak állandó kóválygása a meghatározó inger. Ezért olyan érzés alakul ki bennünk, mintha álló nap csak az Oviedo, Gion és Aviles városait kiszolgáló légikikötőt kerülgetnénk. A Nalón-folyó torkolatához közeledve végre megszabadulunk ettől a tévképzettől, és letekintünk El Castillo bájos váracskájára.
A torkolati öböl jelentős tájképi változást hoz. Már messziről látjuk a folyón átvezető hosszú hidat, de még nem sejtjük, hogy milyen hallatlanul izgalmas horgászstégek emelkednek ott az iszapban. A pecások csónakkikötői a folyóba felnyúló dagály mértékéhez igazodnak. Mintha Délkelet-Ázsiában járnánk. A szemközti dombnak lódulunk, zuhogni kezd az eső. Cuppogva kászálódunk fel Muros de Nalón város központjába.
Egy bár fedett teraszára rogyva arra számítok, hogy a mögöttem igyekvő Krisztián észrevesz majd engem, vagy legalább a hátizsákomat, és betér ő is. De a fejébe húzott kapucni és a lelkébe türemkedő klímadepresszió megakadályozza ebben, így a pihenőm után kilépve már hátulról látom őt. Igyekszem beérni, hogy a hátralévő kilométereket együtt tegyük meg.
Az újabb erdei szakasz után – a mai 28 kilométert letudva – El Pito kicsiny településén találunk rá a Hotel Alvaro szálláshelyre, ami nevének dacára nem szálloda, hanem kétágyas szobákból álló kis panzió, fejenként húsz euróért. Remek lehetőség a szárítkozásra.
Az eső elállt. Vizes bakancsaimat ledobva, könnyű váltócipőben kocogok le a másfél kilométerre lévő Cudillero öblébe. A gyalogút közvetlenül a hegykaréjba épült házrengeteg gócpontjába, egy központi szirten épített kilátóponthoz visz, ami mintha egy parabolatükör fókuszpontja volna. Innen tekintek körül, hogy milyen útvonalon járjam be a mesevilágot.
Hamar kiszúrom a keleti hegyfokon álló másik kilátót, és egyből eldől, hogy azt kell becserkésznem. Onnan tovább tekinthetek a világítótorony vízmarta szikláira és az izgalmas alakú mólóra. A falura visszapillantva sem kevésbé megkapó a látvány.
Cudillero nem tartozik a partvidék legősibb települései közé. Első lakói a portyázó vikingek elől menekültek eredeti falvaikból ebbe az eldugott öbölbe. Addigi kényelmesebb, kevésbé meredélyes lakóhelyük helyett hozták itt létre a nyaktörő parcellák labirintusát, nem sejtvén, hogy ezer év múltán, késői leszármazottaik emiatt élhetnek majd jólétben. Hiszen manapság az utazási irodák turistamágnese a falu. Következésképpen én is turistának nyilvánítom magam, és leereszkedem a főtérre az éttermek sűrűjébe, ahol sirályok kapkodják ki az ennivalót a meglepett világpolgárok kezei közül.
Vasárnap lévén a boltok zárva. Mit iszik ilyenkor a szomjas zarándok, aki nem annyira szomjas, hogy egész nap cipeljen valami tegnapi löttyöt a zsákjában? Hát azt, amit talál. Én például a partról visszavezető úton lelek rá a L'Amuravela kemping kisboltjára, ahol átlagáron jutok meghatóan kedves kiszolgáláshoz és ízletes vörösborhoz. Ekkor még nem tudom, hogy a szálláson maradt Krisztián barátom is készül. De vajon mire készül? Nos, arra, hogy berontunk a bárba. Mert az El Pitónak nevezett tanyaközpont színvonalas és vendégszerető bárral is bír.
Átkelés a világvége-hídon – 21. nap
A mai reggel első bő négy kilométerét az óceán feletti dombvidék kultúrtáján tudjuk le. A partra kibukkanva jobbra La Magdalena öblét látjuk, balra pedig a közlekedési infrastruktúra vegyes felvágottját, amelyről csak hamarosan tudom majd meg, hogy érdekesebb, mint gondolom. Egyelőre csupán a kisvasút távolba vesző sínpárját látom, és hogy a grandiózus autópályahíd tövében valami másik viadukt is nekiered a szakadéknak.
Némi urbex tapasztalattal felvértezve megtalálom az útpályára való felkeveredés módját. Odafenn egyből kiviláglik, hogy ezt bizony nem tartják karban tartalékhídként. A világvége-hangulatú, gazzal felvert aszfalt inkább a zombifilmek ideális díszlete lehetne. Viszont jó hír az utánam zarándoklóknak: simán át lehet sétálni rajta, egy órát és sok szintkülönbséget megtakarítva. A két vége nincs fizikailag lezárva, csak egy-egy tiltó, vagy hogy is mondjam, „kevéssé javasló” táblát helyeztek ki rá.
La Escalada falucska mögött feltűnik a szélerőművekkel tarkított, 700 méter magas Sinjanía-csúcs. Először azt hiszem, hogy a mai útvonalunk ennek tetejére vezet fel, de aztán rájövök, hogy ezt a hegyet a falu előtt jobbra térve meg fogjuk kerülni a tenger felől, és a Camino a mögötte lévő, 715 méteres Paradilla-csúcson visz majd át.
Csakhamar fontos elágazáshoz érünk, ahol balra a már említett, Paradilla-hegyre vezető útvonal indul, jobbra a parti variáns. Melyiket válasszuk? A hosszukban nincs különbség, mindkettő 18 kilométeres Cadavéuig. Döntésünket a szintkülönbségre sem alapozhatjuk, mert a parti úton olyan sokszor kell mély völgyeken átkelni, hogy ott is pont összejön az a 700 méter szint, ami a hegyi részen egyetlen nagy emelkedőben testesül meg.
Végül az időjárás jelenti a fogódzót. Alapból már reggeltől esőt jeleztek, ám eddig megúsztuk. De a levegőbe szimatolva egyértelmű, hogy a nyakunkon a zuhé, és ha már ázunk, akkor inkább a parti dzsungelben tesszük ezt és nem a kopár meredélyen ahol Angliától idáig semmi nem áll a száz kilométeres szél útjába. A hátralévő négy órában megállás nélkül törünk keresztül a trópusi őserdőn. Az ösvény rendkívül zegzugos és buckás. Tízszer kell mély vízmosásba ereszkednünk és kikapaszkodnunk. Bőrig ázva érünk Cadavéu kicsiny zarándokszállására, éppen oda, ahol a hegyi változat visszacsatlakozik a mi utunkba.
Dúsan faragott kripták erdeje – 22. nap
Az elmúlt este folyamán új ismeretséget szereztünk. A hannoveri Tobias igazi mókamester és elszánt gyalogló. Érdekes, hogy utólag milyen fontos mozzanattá tud válni egy első találkozás, amelyről most még nem tudjuk, hogy messze nem az utolsó. A mai nap kezdeti 15 kilométerén egy-két kilométerre haladunk az óceántól, ám nem érintjük azt. Ellenben átsurranunk négy apró településen és számtalan gondozott birtokon.
A Camino útvonaláról letérve látogatom meg a luarcai világítótorony félszigetét. A szirten emelt Atalaya kápolnában az oltáron megjelenített Jézus alakja nem egy elgyötört, csupasz korpusz, és Mária, valamint Mária Magdolna sem fából faragott lepleket visel. Mindhárman elsőrangú kelmékbe öltöztetve jelennek meg. A tengeri kilátással megáldott temető teljesen lenyűgöz. Földbe cövekelve járatom tekintetem a dúsan faragott kripták erdején.
Luarca város szövevényes mozgalmassága azután visszarángat az élők birodalmába. A Rio Negro keleti partján az óváros szép, régi főterén haladok keresztül. Közben szokás szerint elered az eső. A hegyek felé tekintve ritka pillanatként csípem el a városba becsurgó kisvonatot, hiszen naponta mindössze három alkalommal közlekedik.
Kisvártatva a Santiago de Arriba templom romjaihoz érünk. Már csak öt kilométer van hátra kiszemelt szállásunkig, az Otur Albergueig, ahol már ott várnak az ausztrál lányok, azt újságolva, hogy nekik sikerült előre helyet rezerválniuk a mindössze 8 fős, privát kis zarándokszálláson. A mi számításunk azonban nem jön be. Hiába mutogatjuk a tulajdonosnőnek, Mercédesnek a reggel küldött email és Whatsapp-üzeneteinket, ő azt bizonygatja, hogy nem kapott semmit és a ház már fullon van.
Kérleljük, hadd sátrazzunk a kertben, de ő hajthatatlan, mert arra neki nincs engedélye. Viszont a Playa de Otur kemping tényleg nincs messze, nagyon szép, tök üres és szívesen látnak bennünket. Tíz perc sétányira találjuk az egész északi útvonal leggigantikusabb és legolcsóbb hipermarketjét egy műtrágyagyár aljába oltott kamionterminálba integrálva. Teljesen szürreális az intézmény, de 85 eurocentért kapunk konzerv tintahalat saját fekete tintájában. De simán vehetnénk koporsót, taposómalmot vagy inkubátort is.
A Cambaredo-öböl – 23. nap
Mivel a mai szakasz csupán 25 kilométeres, már reggel úgy döntünk, hogy a célba érkezés után megspékeljük majd egy pluszkirándulással Cambaredo varázslatos öbléhez. Egyelőre azonban még az első dombokat tapossuk, megbámulva a Rio Barayo autópályahídját, ahol a folyó közepébe kerülő pillér helyett inkább terpeszállásba kényszerítették a viaduktot.
Két új hölgyismerősre teszünk szert. A délelőtti órákat Eva színesíti, aki vilniusi közgazdász diplomájával ápol időseket Londonban immáron tíz éve, de boldognak tűnik, meg egyedülállónak. (Lehet, hogy attól boldog.) Délután pedig a texasi Austinból érkezett Joanna szórakoztat minket. Szintén szingli, kár, hogy mi nem.
15 kilométer után érjük el Naviát. Ennek a településnek nincs igazán ősi óvárosa, de a folyóparti sétánya kellemes, pálmafákkal tűzdelt. A központot magasvasúti pályán átszelő parti kisvonat pedig a technika szerelmeseinek is kínál örömöket.
Egy patakvölgy felől közelítünk A Caridá városához, és még a központ előtt lelünk rá a zarándokszállásra, aminek udvarkáján már várakoznak páran. Szóba elegyedünk velük. Bakancsomat ledobva jólesik csupaszon talpalni a meleg aszfalton. Az utánunk érkező német srác még nálam is talpraesettebb, mert hezitálás nélkül nyomja le a bejárat kilincsét, és közli mindenkivel, hogy a ház tárva-nyitva, tessék befáradni. Bizony, ha szemfülesebbek lettünk volna, akkor felfedezhettük volna az ajtón azt kis cetlit, amely spanyol nyelven hirdeti: kerülj beljebb, helyezkedj el, én majd este jövök zarándokútlevelet pecsételni.
A ház egyébként közös üzemeltetésű a 80 méterrel feljebb lévő – egy kategóriával színvonalasabb – La Xana házzal. Fel is hívják a figyelmünket, hogy mosógépért és hűtőszekrényért oda járuljunk, ha akarunk. Nem akarunk. A jóleső zuhanyzás és a vásárlás után az alig másfél kilométerre lévő óceán felé kerekedünk fel. A Cambaredo-öböl igazán fantasztikus látvánnyal koronázza meg a mai napunkat.
Robogó kamionok a Szentek hídján – 24. nap
A mai séta végén, Ribadeonál át fogunk lépni Galíciába, és ezzel végleges búcsút intünk majd az óceánnak. De hál’ istennek mára jut még a sós víz örömeiből, ám ahhoz először 11 kilométert kell lenyomnunk a lapos, tengermelléki fennsíkon. Utunkat az errefelé szokásos hófehér épületek szegélyezik.
Campos falujában balra, azaz délnek tart a Camino főútvonala, de velünk együtt mindenki a két kilométerrel hosszabb északi, parti variánst választja, hiszen az érinti a tengert. Innen már nincs messze a Represas-öböl. Szemem és kamerám mohón issza be csipkézett sziklák látványát, fülem pedig a ritmustalanul lezúduló habos hullámtarajok morajlására hegyeződik. Most kell felszívni az emlékeket olyan mélyen, hogy kitartsanak a szárazföldi zárószakasz nyolc napjára.
Az öböl végén kezdődik Tapia de Casariego városkája. Itt áll elő az a helyzet, hogy a parti variánsnak is egy még partibb változatát érdemes választani, így eljuthatunk a legészakibb szirtfokon álló San Sebastian kápolnához. A városba érkezve elém ugrik egy jó spanyol, bejelentve hogy „Tu amigo es húngaro!” Fel nem foghatom, hogy miből vette le. Lányokat javasol nekem: minden szembejövő csajt megállít, és bemutat nekik. Ugye milyen szép lány, kérdezi folyvást. Bizony az, bólogatok bőszen. Igen, én tényleg szép lány vagyok, mondja mindegyikük, derűsen mosolyogva. Megáll az ész.
A város nyugati oldalán strandok hívogatnak, bele is ereszkedtem a 16 fokos vízbe. Végtére is május végén járunk, és ez a vándorlásunk első igazán meleg napja. Dermesztő az élmény, hiába mondja nekem Sarah, az ausztrál lány, hogy ő már nyolcszor fürdőzött az elmúlt hetekben, én alapvetően iszonyodom a jeges víztől.
A Ribadeo-folyó torkolatában három város néz egymással farkasszemet: As Figueras, Castropol és maga Ribadeo. A Camino útvonala nem megy le Figueras folyópartjára, de mi kíváncsiak vagyunk az kilátásra, és letérünk arrafelé. Én milyen jól tesszük! A csipkézett mellvédű Trenor kastély alatt szép platánsor vezet, a vízpartról pedig mesés látványt nyújt a szemközti Castropol. Jobbra fordulva pedig a hosszan elnyúló Ribadeón tekinthetünk végig, majd a folyó felett átívelő autópályahídon, hogy végül Figueras hajógyárán állapodjon meg a szemünk.
Felkanyarodunk a Szentek hídjára, amely eléggé fennhéjazó elnevezés, tekintve hogy egy kutyaközönséges autópálya betonmonstrumot jelöl. Az éppen vállszélességű járdán egy börtön függőfolyosóján érezzük magukat; jobbra a magas vasrács, balra a mélység. A kilátás tagadhatatlanul elsőrangú, ám az átkelés mégis nyomasztó az robogó kamionok melletti szűk mezsgyén. Felmerül bennem, ha lenne egy kishajó járat a két part között, akkor a zarándokok többsége nyilvánvalóan azt választaná.
A túlparton Galícia földjére lépünk. Ezt megünnepelendő, a hivatalos albergue helyett – Krisztián sugallatára – ezúttal próbálunk nyugisabb alvóhelyet találni. Keresésünk sikerrel jár. A hipermodern apartmanház ötödik emeletén fejenként nyolcezer forintért vehetjük birtokba a nyolcvan négyzetméteres nyaralót, parádés nappalival, konyhával, kilátással a tengeröbölre. Leharcolt öltözetünkben annyira illünk a tip-top környezetbe mint utcalány a bálterembe, de oda se neki! Külön hálószobáinkhoz saját fürdőszobák tartoznak. Forró vizes kádjainkba ereszkedve vidáman kurjongatunk át egymásnak négy ajtón keresztül.
Este kódorgunk kicsit a belvárosban, a parkosított Spanyolország téren és az öböl partján. Végül az egymást érő „pulpería” kisvendéglők egyikébe térünk be polipot vacsorázni. A következő napokban, az utolsó részben Galíciával fogunk ismerkedni.
Elekes Balázs hegymászó, blogger (kidkalandok.blog.hu).
A hatodik szakasz útvonala nagyítható túratérképen:
Az utazás, szállás és étkezés általános költségeit az első részben foglaltuk össze.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás hírlevelére pedig itt lehet feliratkozni.
A Camino-sorozat további részei:
- A legvadregényesebb El Camino: végig a tengerparti hegyi útvonalon
- Koponyák, koporsók, bombák: az El Camino del Norte sötét szakasza
- Eukaliptuszerdőből az óceánpartra: ahol az El Camino Kantábriába ér
- El Camino del Norte: a dühösen fújtató sziklák útján
- Asztúria: ahol az El Camino az almabor birodalmába ér