Büszke almabor-identitás, akrobatikusan csurgató pincér, önfeledten üzekedő dinoszauruszok és King Kong vécéje fémjelzi az El Camino del Norte zarándok- és túraút felső-asztúriai szakaszát. És persze az óceán sós levegője, a sziklák, hegyfokok melletti vándorlás, a jóízű evés-ivás és a mindig kedélyes helyiek is hozzátartoznak az úthoz. Vendégszerzőnk, Elekes Balázs lelkes túrázóként és hegymászóként járta be a 850 kilométer hosszú El Camino del Nortét.
Santiago de Compostelába egész Európából vezetnek zarándokutak, az ismert El Camino elnevezések a spanyol szakaszokra vonatkoznak. A legvadregényesebb közülük az Északi-út, napi 800-1000 méter szintkülönbséggel, sok tengerparttal, természeti szakasszal, esővel és kevés emberrel. Az első részben az Irun és Deba közötti első, 74 kilométeres tengerparti szakaszról volt szó, a másodikban a baszk hegyekben kanyargó részről, a harmadikban Kantábria partjairól, a negyedikben pedig a süvítő sziklaorgonák útjáról. Ez az ötödik rész.
A nap az óceán végtelen horizontján fog felkelni, aranyló színeibe öltöztetve az asztúriai tájat. Nagyjából fél óra múlva. Én egyelőre még az alig derengő félhomályban gyömöszölöm össze hitvány motyómat a zarándokszállás téli erkélyének fapadlójára terített matracomról. Még este száműztem magam ide a tízágyas szobából, hogy horkolásommal ne bolygassam a többiek álmát. Az esti borok elfogyasztása után ugyanis privát alvóhelyre vágytam a szinte üres házban.
Ösvény a fövenyen – 15. nap
Már csaknem reggel van, és Kristóf barátomat szedem fel a közös hálótérből, hogy továbbinduljunk a Camino del Norte varázslatos ösvényén. Mindössze tíz percig tart kiérni a tengerpartra, ahol megilletődötten szobrozunk a hajnali félhomályban, a zúgó hullámok felett repkedő sirályokat csodálva. Mai célunk Piñeres, a Camino főútvonalán haladva csupán 20 kilométerre innen. Ám okkal választottuk ezt a közeli szálláslehetőséget, mert a szabványos etap helyett mi a 28 kilométeres parti variánson szeretnénk menni.
Kevés vándorral találkozunk, de velük többször is, hiszen ki itt, ki ott áll meg egy időre a tájat csodálni. Ilyenkor mindig összemosolygunk és váltunk pár szót. Celoriu mellett érünk le El Castrellín szédületes fövenyére.
Niembru előtt a Rio Calabres torkolatában álló Miasszonyunk-templomhoz érünk. Apály lévén, a szent helyet védelmezőn ölelő lagúnában csak pocsolyák árválkodnak, ám dagálykor mintha egy szigeten pózolna az erődített szentély. Ha nem nézném a térképet, azt hinném, hogy mélyen a szárazföld belsejében járunk, de valójában csak ötszáz méterre van a tenger.
A falu mögött lévő, 150 méter magas hegyet a páratlan óceáni kilátás miatt érdemes megmászni. Kristóf így is tesz, én lustán és röstelkedve az aljában sunnyogok el. Utunk két kilométerrel később, a San Antolín de Bedón monostor romjainál ér újra össze. Az épületegyüttes több mint kétszáz éve lakatlan, így hiteles rajzolata a 17. századot megelőző idők vidéki szerzetesi életének. A gyönyörű román kori templomot övező egyszerű házak a lakhatás minimális igényeit és a gazdálkodás praktikumát szolgálták; a nagy egyházi központokban mutatkozó fényűzésnek itt nyoma sincs.
Innen egy ugrásnyira van San Antolín strandja, amely a Dehesa-szikla kőkapujáról híres. A példásan kiépített sétány egyik padján ülök le ebédelni. A parti út továbbra is mesés, csúcspontja a Tengeri barlangok strandja (Playa Cuevas del Mar), ahonnan élesen délnek térve, a műúton csattogok be Nueva városkájába, egyben vissza a Camino főcsapására. Még éppen sikerül nyitva elcsípnem a délután kettőkor záró boltot, ahol beszerzem a másnap délig szükséges ellátmányt, tudván, hogy mai szállásunk a semmi közepén lesz.
A város után, Piñeres tanyabokrát elhagyva lassan feltűnik a csupasz dombtető, amelynek tetején, a Szent Péter-templom mellett rálelünk a Casa Rectoral de Pria zarándokszállásra. Megtelepszünk a középkori falak között, és sört pattintva, a füves lejtőre kiheveredve elegyedünk szóba a sorban érkező zarándokokkal. Meglepetésünkre mindenki a tíz kilométerre fekvő városba igyekszik tovább. Úgy tűnik, hogy az elszigetelt dombtető keveseknek vonzó, de mi roppant jól érezzük itt magunkat. Tulajdonképpen a véletlen pottyantott ide bennünket, hiszen nem tudatos mérlegeléssel választottuk ezt a fészket. Mindössze annyi történt, hogy a parti útvonalon jőve ez volt ideális távolságra az előző éjszakától.
A tenger és a végtelen – 16. nap
Semmi nem akadályoz abban, hogy az ébredést követő tíz percen belül elinduljak. A pakolás nemcsak a rutin miatt rövidül egypercesre, hanem mert mindent összevetve tizenöt darab tárgyam van. Ez a Camino-lét egyik legszerethetőbb jellemzője. Az ajtón kilépve ismét rendkívüli hajnalszínek melengetik a lelket.
A mai terv 26 kilométer. Annyit már látunk, hogy 10 kilométernél várost fogunk érinteni, de egyebekben fogalmunk sincs arról, hogy mi vár ránk. Éppen ez a mindennapos felfedezés a Camino-lét másik gyönyörűsége. Útközben minden templom egy pillanatnyi elmélyülés, noha semmit sem tudok a történetükről vagy az ide látogató emberekről. Nem ciki megölelgetni a tornácot övező bölcs oszlopokat, bár nekem kevés dolog ciki. Az eukaliptuszfákat is sűrűn ölelgetem.
A dombtetőről festői látvány kínálkozik Ribadesella városa felé. A város a Sella folyó torkolatában fekszik, és bizarr csigaházként feltekeredő sziklakarommal tekint önmagára az óceán felől. Terepszemlémet a belváros bebolyongására korlátozom, hogy felleljem valahol épp kávézó Kristóf barátomat. Végül a városból kivezető út boltjában lelem őt, amint a friss polipkínálatot szemléli.
A La Isláig hátralévő 16 kilométeren fel-le kígyózunk a homokos strandok és a felettük húzódó dombok között, időnként olyan falatnyi falvacskák girbegurba utcáin, mint San Pedru, Abeo, Vega és Berbes. Errefelé a megszokottnál sokkal laposabb a táj, ritkán emelkedünk ötven méternél magasabbra. Az utolsó kilométereken végig magunk előtt látjuk a célunkig vezető partszakaszt.
La Isla csöndes és barátságos falu, de nem élettelen, hiszen a strand melletti népszerű hostel kerti italmérésében kisebb fiesztához hasonlatos nyüzsgést lehet tapasztalni. Mi a kevésbé felkapott önkormányzati alberguébe tartunk, amely szintén kitűnő helyen, az öblön túli sziklás part közvetlen közelében van. Egyetlen nagy helyiségében tizenegy emeletes ágyat találunk, az előtérben jól felszerelt konyhát, a kertben kőboltívek alatti asztalokat és bakancspolcot a benti térből kitiltott lábbelik tárolására.
Itt ismerkedünk meg a két kedves olasz túrázóval, az ötvennek kinéző friss nyugdíjasokkal, Marióval és Angelóval. Eseménydús aktív éveikben bizonyára sok mindent tettek le az asztalra, de főtt ételt vélhetően nem, mert a karitatívan, az egész társaságnak készített paradicsomos tésztájuk a legrosszabb, amit valaha kóstoltam. Ezzel együtt a nemzetközi társaság vidáman falja a kosztot, és én sem szeretem kevésbé őket emiatt.
Az albergue másik felében szociális foglalkoztató működik, mögötte indul az ösvény a sziklákhoz, ahová a zarándokszálló népe – borospohárral a kézben – testületileg vonul ki a naplementében gyönyörködni.
Az almabor birodalmában – 17. nap
Mintha a tegnapelőtti reggel elevenedne meg újra egy még szebb kiadásban. A Camino főútvonala helyett továbbra is a tengerparti variánson tartunk nyugat felé. A part felől kerüljük a Griega-hegyet, amely egy idő után járhatatlan sziklafallal kapcsolódik az óceánhoz, ezért fel kell másznunk a tetejére. Előtte még az apály tócsáiban kagylót gyűjtő gyerekeket nézegetek. A Caminón – noha sok új ismeretség adódik – az emberi interakciók mennyisége töredéke az otthoni hétköznapokéinak. A vándorlás öt hete alatt rengeteg a magányosan töltött óra. Egyre jobban örülök minden feltűnő embernek.
A Libardón folyó torkolati öblén túl Lastres városa napfürdőzik. Jó volna felkeresni, mert domboldalra kúszó sikátorai görög szigeteket idéznek, de nem megyünk el odáig, hanem a folyó mentén délnek tartva csorgunk be Colungába. A csöppnyi város tekintélyes templommal és számos újkori palotával büszkélkedhet. Felkalandozom a piactérre, ahol tízeurós ajánlat várja azokat a zarándokokat, akik éppen itt szeretnék lecserélni elnyűtt hátizsákjukat egy újra, amennyiben nem érzékenyek az ergonómiai tervezés teljes hiányára és a mérsékelt minőségre.
Lastres felé, a hegytetőn érdemes felkeresni az Asztúriai Jura Múzeumot, amely a partvidék rengeteg őskövületét és dinoszaurusz-csontvázát mutatja be. Legnépszerűbb installációja kétségtelenül az önfeledten kefélő T. rex csontvázpár. Igen, a muzeológusok tényleg ezt fundálták ki a nagyközönségnek.
Itt már az Almabor-vidéken (Comarca de la Sidra) járunk, amely hivatalos közigazgatási egység. Az asztúriaiak roppantul büszkék a sidrájukra. Kulturális öntudatuknak meghatározó része, lépten-nyomon fogyasztják, és az élet körforgása is e köré szerveződik. A gyümölcsfák tavaszi virágzása külön fesztiválidőszaknak számít, éppoly lelkesen ünneplik a bimbók kifakadását, mint a japánok a cseresznyevirágzást. Almakertek mezsgyéin jutunk a változatos dombvidékre, amelynek magaslati pontján Pernús templomának tornáca kínál ebédelőhelyet. Összesen hét apró településen kelünk át, hogy azután Villaviciosa határából vessünk búcsúpillantást az óceánra.
A főtér egyik bárjában frissítünk. A sör ára általában két euró, ami a magyar árszínvonalnak felel meg, viszont errefelé a második körhöz már mindenhol kérés nélkül hoznak ki ingyen harapnivalót, és nem egy marék ropira kell gondolni. Nos, ez az a hely, ahol a csaposfiú már rögtön az első (egyetlen) sörünkhöz hozzáerőlteti az izgalmas sonkaválogatást bagettel. Rajongunk! Továbbállva egy gigantikus hipermarketben vásárolunk be a vacsorához. Ma Kristóf fog tintahalragut főzni az olasz barátaink köré spontán szerveződött kis közösségnek.
A várostól már csak két kilométert kell bandukolni az Északi-út egyik legautentikusabb szállásáig, az Albergue La Ferreríáig. Sergio, az elhivatott tulaj hat emeletes ágyat suvasztott be az öreg viskó földszintjére. Az emeleten ő lakik, a szemközti fészer egyetlen helyisége pedig a konyha-étkező-recepció funkcióit egyesíti. Meleg fogadtatásban részesülünk, és Sergio felírja a nevünket a palatáblára a többieké mellé.
Az amerikai lányok a kertben sátraznak, hintáznak és hajat vágnak egymásnak. A hangulat egy cserkészdzsembori és egy hippitábor mediterránba öntött egyvelege. Sergio ismerteti a kötelezettségeinket: hat órakor leadni a ruháinkat mosásra, elfogadni a ránk tukmált söröket, majd pedig vacsorázni a főztjéből. Ezzel az is kiviláglik, hogy Kristóf tintahala csak az előétel lesz, de így is nagy sikert arat. Addig unót játszunk a roppant vidám nemzetközi csapattal.
Nincsen meghatározott szállásdíj. Az érkezéskor mi fejenként 15 euró önkéntes adományra gondoltunk, de a rendkívüli gondoskodás hatására egyre feljebb emeljük a részünkről méltányosnak tartott jutalékot. Hamarosan előáll a paella, amit kiváló borokkal öblítünk le. A desszert után jön a legnagyobb misztikum. Sergio személyre szabott kosárkákban, mintaszerűen összehajtogatva szolgáltatja vissza a kimosott, megszárított és illatosított ruháinkat. Fel nem foghatom, hogy miből találta ki, melyikek tartoznak hozzám, de nem hibázott.
Gijón és az akrobatikus pohárba csurgatók – 18. nap
A Gijónig vezető 25 kilométeren csupán szórványos házcsoportokat érintünk majd, és ez remekül passzol az igényeinkhez. Az előző este meseszerű világának méltó folytatása a mai menet, ahol a köddel lepett táj lendíti be a jó hangulatot. Az emberi jelenlét csekély errefelé, de ami mutatkozik, az kedves és érdekes: három méter átmérőjű óriás almaborhordók, manóházak figurákkal. Már a tizenötödik kilométernél járunk, amikor Curbiello bárjában megejthetjük az első pihenőt reggel óta. A kocsma kisboltként is funkcionál, bagettel és kolbásszal gazdagodom.
Az almáskertek megjelenése a város közeledtére utal. A tenger felé ereszkedve sós ködbe süppedünk, és azon keresztül szemléljük Gijón hegyvidéki külvárosainak villáit. Gijón is egyike a félszigettel kettéosztott strandú városoknak. A hosszabbik homokpart az érkezési irányunkból, keletről terül el, jelenleg masszív felhőbe burkolózva. Eszembe ötlik, hogy a Camino beceneve „az ezer hangulat útja” is lehetne. Íme, közülük egy eddig nem tapasztalt: balra minden kékesszürke és épített, jobbra pedig folyamatosan sárgásbarna és természetes, miközben a hullámok átható zúgása hallik a köd által láthatatlanná tett messzeségből.
A sétány házsora inkább monumentális, mintsem szép, viszont mozgalmas élet zajlik az aljában: szörfösök grasszálnak, és futók keringenek. A város magja, a római kor óta lakott Cimavilla teljesen kör alakú, jóformán sziget, mert a szárazföldhöz csupán egy 150 méter széles nyakacskával csatlakozik, amelyen a főtér helyezkedik el. Minden sarkon sidreríát, azaz almaborozót találunk, ahol a helyiek vidáman fröcskölik a nedűt. Az autentikus fogyasztást ugyanis a lé akrobatikus pohárba csurgatása előzi meg. Az ízélményt fokozó eljárás neve „escanciar”, ami itt tekinthető meg videón.
Kis utcákon kapaszkodunk a félsziget végének dombja felé, ám célunk elérését az ellenállhatatlan El Arca bár hátráltatja. Kiderül, hogy a sidrából nem lehet pohárnyit kérni. A legkisebb kiszolgálási egység az üvegnyi, azaz hét deci, de én már semmin sem sértődöm meg. Italomat kézi pumpás porlasztóegységbe applikálva szolgálják fel.
Nyomok rajta egyet próbaképpen, majd egy újabbat immár határozottabban, és gyermeki örömmel nyugtázom az eredményt. Utána meg kell mutatni Krisztiánnak, negyedszerre pedig a kamerámnak pumpálok. De erre már sikítva szalad ki a pultoslány a bárból, hogy „no, no, no, mister, too much cider!” Bizony, igaza van, az íratlan törvény szerint mindig csak egy szörcsintésnyi löttyöt szabad kimérni, és frissen habzón azonnal felhörpinteni.
Jókedvűen szökdécselünk a dombtetőig, ahol az egykori erőd falait hasznosító park közepén, a Horizont dicsérete (Elogio del Horizonte) című műalkotás alatt fotózkodnak a turisták. A szobrot a népnyelv „King Kong vécéjének” hívja, én a magam részéről „A hengerfej allegóriája” névvel ruházom fel.
A nyugati strand felé a koszos, poszthippi-neopunk negyeden át megyünk le. Agyongraffitizett kocsmái este nyolc körül fogják majd csak kitárni mocskos kapuikat. A parton az Almaborfa (Sicera Module) 3200 almaborpalackból összefabrikált szobrát csodáljuk meg. Gijónban sajnos nincsen zarándokszállás, de remek kétágyas szobát találunk az egycsillagos Hotel Alborban.
Acélmű és virágkarnevál – 19. nap
Gijón és Avilés között egy megtermett földnyelv nyúlik 15 kilométer mélyen az óceánba. A Camino del Norte nem követi a partvonalat, hanem egyenesen átvág a két város között. Ezt a 26 kilométeres szakaszt tervezzük mára. Először a Poniente-strandot keresztezzük, majd elhaladunk a szállodahajók tatját utánzó három apartmanház mellett. Itt találkozunk először az ausztrál fiatalokkal, Sarah-val, Amyvel és Benjaminnal, akikkel lényegében együtt is maradunk majd a hátralévő 14 napban.
Innen még több mint négy kilométer városi menet vár ránk a nyílegyenes Argentin Köztársaság útján, hogy kikeveredhessünk Gijónból. És akkor még mindig nem a természetbe jutunk, hanem az ArcelorMittal gigantikus acélművének és kapcsolódó iparágainak városnyi méretű telepe mellé. A következő fél órában a szuszogó, csattogó, pöfögő iparszörnyet fogjuk megkerülni, amíg a szemközti dombtetőn el nem nyel minket az erdő.
A területen 2500 éve folyik a kohászati tevékenység. Az ókori asztúr nép másik neve a cilúrnigo volt, ami üstkészítőt jelent. Az újkorban azután hatalmas kapacitásbővülést eredményezett Gijón öt kilométer hosszan kiépült, hatalmas ipari kikötője, ahonnan vasúton, illetve az Abono-folyónak a gyáron átvezetett csatornáján szállíthatták ide az ércet és a szenet, valamint el a kész acélt.
Az Areo-fennsíkon vágunk át, amely Asztúria legnagyobb kőkorszaki temetkezési helye. Összesen 35 pontján tártak fel sírokat és építményeket, a leglátványosabb a VI. számú dolmen kőtömbök alkotta házikója, amelyhez a táblával jelzett ponton érdemes 300 méternyit letérni. A terület emellett természetes virágoskert. Vadon termő kálák, liliomok, amarilliszek és egyéb virágfajták illatoznak körülöttünk. Amy és Sarah szívesen állnak modellt az édenkert megörökítéséhez.
Később a Tündérek-forrásának (Fonte les Xanes) jóízűen friss vizéből merítünk. A Xanák az asztúr mitológia sokat szereplő vízi tündérei, akik általában a forrás kincsét őrzik. Az erdőt követő legelőkön megjelenő tanyák mind önálló településnevet kaptak. Közülük a kettő házból álló Santoyana pálmafákkal övezett, gyönyörű templommal is büszkélkedik.
Az országút melletti poroszkálást szerencsére hamarosan az Alvares folyót övező keskeny zöld sáv váltja fel. A Camino útvonala fantáziadús gyaloghidakon át váltogat ide-oda a két part között. Végül elérünk Avilésba, ahol az első benyomást az Oscar Niemeyer Központ épületegyüttese gyakorolja ránk. A névadó világhírű építész – Le Corbusier tanítványaként – a Bauhaus örökébe lépő modernista stílusban alkotta meg Brazíliaváros emblematikus középületeit hatvan évvel ezelőtt. Időskorában, utolsó munkái egyikeként vetette papírra az avilési kultúrközpont terveit, és 104 évesen még a 2011-es átadást is megérhette.
A Pedro Solìs zarándokszállás az óváros innenső felén rejtőzködik egy alacsony piros fal mögött. Mellette zarándokkórházat is találunk, ha ápolásra szorulnánk. Elfoglaljuk ágyunkat az egyetlen, 48 fős hálóteremben, és elindulunk a város felfedezésére. A kifejezetten borozókra és bárokra specializálódott Galiana utcán folytatjuk expedíciónkat. Éppen zárórakor, azaz délután háromkor csöppenünk a Három tenor bárba, ahol a pultoslány gyorsan csapol nekünk két sört, majd kitessékel az utcára, hogy a kiürült poharakat tegyük majd az ajtó elé. Ő hétkor jön kinyitni újra.
Az alberguébe visszatérve az udvar csevegésre csábító asztalait fedezzük fel, amelyek hátterét egy illúzióromboló toronyház adja. A Camino megtapasztalt szépségei és a száradó gatyákkal dekorált, kopott vakolatú bérkaszárnya kontrasztja pont azt a teljességet adja, ami izgalmassá teszi az egész vándorlást. Ennek jegyében beszélgetünk a régi és új ismerősökkel, amíg pontban tízkor a szállásmester mindenkit bezavar, megparancsolja, hogy mosogassunk, majd lekapcsolja az áramot, és bezár minket. Jó éjszakát!
Az ötödik szakasz útvonala nagyítható térképen:
(Az utazás, szállás és étkezés általános költségeit az első részben foglaltuk össze.)
Elekes Balázs hegymászó, blogger (kidkalandok.blog.hu).
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás hírlevelére pedig itt lehet feliratkozni.
A Camino-sorozat további részei: