A 4–0-ra elbukott El Clásico után adódik a kérdés: áldás vagy átok Kylian Mbappé a Real Madridnak?

„– Hadd mondjam el, miért vagy itt. Azért vagy itt, mert tudsz valamit. Amit tudsz, azt nem tudod megmagyarázni, de érzed. Egész életedben érezted, hogy valami nincs rendben a világgal. Nem tudod, mi az, de ott van, mint egy szálka az elmédben, és az őrületbe kerget. Ez az érzés hozott el hozzám. Tudod, miről beszélek?
– A mátrixról.”

A negyedszázada klasszikus Mátrix alapsejtését a spanyol futballt nézők, noch dazu Real Madrid-szurkolók is érezhetik nagyjából Kylian Mbappé leigazolása óta. De az utóbbi évek egyik legkiszámíthatatlanabb és legérdekfeszítőbb El Clásicója után, amelyen Mbappé karrierje talán leggyengébb teljesítményét produkálta, talán már nincsenek egyedül. A Vinícius Júnior- és Jude Bellingham-féle új galaktikusok a legegyértelműbb szuperigazolással kiegészülve mikortól kritizálhatók és kik a legnagyobb vesztesei? Mennyire lehet az űrszámokat továbbra is produkáló Mbappét bírálni? Kinek nem hiányzik Toni Kroos? Mit takart el a 0–4-ig a Real Madrid 42 meccses veretlenségi sorozata? Mit sejtett előre Carlo Ancelotti és milyen alternatívái vannak? Ezekre a kérdésekre keressük a választ Mbappé és a Real Madrid viszonylatában.

A mostani elemzésemet nagyjából akkor kezdtem el írni, amikor a tulajdonképpen már a monacói feltűnése óta folyamatosan a Real Madriddal összefüggésben emlegetett játékos június elején ingyen és bérmentve (plusz 150 millió euró aláírási pénz, adózás utáni 15 milliós fizetés 5 évre) valahogy végre tényleg Madridba igazolt a klub újabb, 15. Bajnokok Ligája-győzelme után. Hogy mit jelent egy átmeneti, Mbappéra váró, igazi középcsatár nélkül indított, majd végül összesen egy vereséggel bajnokságot és Bajnokok Ligáját elhódító Real Madridnak a világfutball talán legtöbbre értékelt játékosának mindezekhez való hozzáadása, azt nagyon nem kell magyarázni.

Vegyük azért végig, hogy a tavalyi madridi sikerszezon három legnagyobb letéteményese, egyben a végül Rodri-elismerést és Real-kiborulást hozó idei Aranylabda három esélyese hogyan fogadta Mbappét. A visszavonuló Toni Kroos nagyra tartja a franciát, ám az érkezése nem befolyásolta a döntését, hogy abbahagyja a játékot. A tavalyi idény közben gólfelelőssé (19 bajnoki gól) és lényegében középcsatárrá változó Jude Bellingham újabb magasságokat vizionált Mbappé érkezése után. A még nagyobb ikon Vinícius épp Bellingham sikeres integrációját hozta fel jó példaként, és nagyon várta az Mbappével kiegészülő brutális támadósort.

Az igazolás mellett ráerősített a nyári hurráhangulatra, hogy mivel Xavi távozása után fiskálisan és vezetőileg is bizonytalan lett a Barcelona, az Atlético Madrid pedig nagy átalakulásba kezdett, úgy tűnt, egyik nagy rivális sem jelent majd kihívást annak a Realnak, amelyik egy átmeneti szezonban is letarolta a ligát és megszerezte Mbappét. Mégis, az idei szezonban, Neóhoz hasonlóan, ott motoszkál a Real Madridot közelebből követők fejében az a gondolat, hogy valami nincs rendben, és lehet, hogy Mbappé érkezése inkább plusz problémákat jelentett.

Noha a Real veretlen maradt a Barça elleni október végi rangadóig a bajnokságban, azért korábban sem nyújtott igazán meggyőző teljesítményt, az Espanyol vagy az Alavés szintű, kiesés ellen küzdő csapatok elleni meccseket leszámítva. Sokkal inkább azok a meccsek voltak többségben, amiken néha a gyengébb csapatok is lépést tudtak tartani Mbappéékkal, és az maradt kérdés, hogy a Real-játékosok egyéni kvalitása elég lesz-e a végén. Az erősebb csapatok, mint mondjuk a Celta Vigo vagy a Villarreal ellen pedig szintén azt láthattuk, hogy a meccs döntő többségében nem a Real volt a jobb csapat a pályán.

Mindez főleg a Bajnokok Ligájában, a Real igazi játszóterén volt markáns, ahol például Atakan Karazor, Enzo Millot és Angelo Stiller a Stuttgart középpályásaiként remekeltek.

A Stuttgart játékban tulajdonképpen jobb volt a Realnál, de két kései góllal és Alexander Nübel kapus gondjainak következtében 3–1 lett a végeredmény a Realnak.

Szintén ide illik a Lille és Bruno Génésio főleg első félidei mesterkurzusa, amikor is egy indiszponált és erőtlen Real Madrid Endrick korai helyzete után csak a 86. perc után kapcsolt rá, de egyenlíteni már nem tudott.

Szintén beleillett a képbe nagyjából 82 percig a Dortmund elleni meccs is, amikor is Thibaut Courtois szokásos módján fantasztikusat védett Maximilian Beier ziccerénél, majd a Real Madrid a maga módján szintén szokásosan a következő három lövéséből három gólt lőtt, Vinícius pedig ilyeneket csinált:

De hiába az utolsó tíz percben való feltámadások, nem vagy csak nagyon távolról nézve, esetleg rendkívüli madridi elfogultsággal lehetett azt mondani, hogy nem voltak baljós árnyak. Ezeket nézzük meg egy kicsit részletesebben Mbappé és a csapat többi tagja, valamint az egyén és csapattaktika szemszögéből. Így kell tennünk, még akkor is, ha szakmai és elemzői szempontból külön kategóriás nehézséget jelent a Real Madrid elemzése. Legfőképpen azért, mert külső elemzői szempontból nehezebben hozzáférhető

• Carlo Ancelotti a legtöbb elitedzőhöz képest jóval szabadabb, játékosközpontúbb megközelítése;
• a világklasszis játékosok közös tapasztalata és a Real Madrid győztes identitásától fűtött asszociatív játéka; és
• az a megfoghatatlan, varázslatos valami (egyfajta elemezhetetlen, verhetetlen képesség), amiről már itt a Telexen is többször értekeztem, és aminek kiszámíthatatlansága miatt a futball továbbra is milliárdokat köt le és össze.

Hogy ezt szombat este pont a Real Madrid ellenfele, a Hansi Flick által zseniális módon összeszedett saját nevelésű sztárok új generációjával újjáéledő Barça mutatta be egy El Clásicón, az több szempontból is elgondolkodtató. Mint ahogy az is, hogy az iszonyatos akarással játszó Mbappé – a harmincadik percben elvett gólja már a hatodik (!) lesre futása volt a meccsen, és volt pillanat, amikor annyi lesre futása volt, mint labdaérintése – miért képtelen gólokat rúgni.

Noha utóbbinak számos olyan oka lehet, ami jelen elemzés keretein kívül marad, és bár már említettük, szakmailag mennyire nehezen megfogható a Real Madrid, mégis az elemzői látásmódhoz nyúlunk vissza. No nem a saját önbizalmunk miatt, hanem mert egyébként maga Carlo Ancelotti is ezt tette, midőn a Lille elleni vereség után élesen és reálisan vázolta a csapat problémáit, a védekező identitás hiányát, és hogy lassan jut el a labda a támadójátékosokig.

Ezt a két problémakört, valamint az időközben, legkésőbb a Clásico után harmadik helyre beugró Mbappé-kérdést vizsgáljuk meg kicsit alaposabban.

Kroos nélkül nincs építkezés

Kicsit vitatkozva az utóbbi két évtizedben trófeákat halmozó Ancelottival, a Real Madridnak igenis Kroos-pótlékproblémája van. Korábban jeleztem, hogy a Stuttgart presszingje milyen gondokat jelentett, de legkésőbb a Lille ellen teljesen nyilvánvaló volt, hogy Kroos harmadik védős visszalépései nélkül nincs igazából jól működő struktúrája a csapatnak – vannak olyan, a csapatot jobban ismerő hangok, miszerint a Real építkezését az utóbbi évtizedben amúgy is Luka Modrić és Kroos oldották meg a rendszer helyett.

Az is látszik, hogy alapból nem igazán van jól passzoló-építkező kapus a Realban, se Courtois, se Andrij Lunyin nem az, de progresszív belső védőjük sincs. Legalábbis jelenleg, amíg David Alaba sérült, hiányában Antonio Rüdigertől vagy Éder Militãótól pedig leginkább csak hosszú keresztíveléseket láthatunk Vinícius felé. Igazából nem is feltétlenül kell mindig a Real ellen agresszívan fent védekezni, hiszen például a Dortmund az első félidőben a pálya közepét vette el (Modrićra és Fede Valverdére fókuszálva, a visszamozgó csatárokra kilépve), és szabadon hagyta az építkezésben nem sok vizet zavaró madridi szélső védőket.

Ilyen kontextusban, valamint Kroos nélkül valakinek el kell vállalnia a játék hátulról való szervezését, akár a túlzott visszalépése árán is – a Celta Vigo ellen Ancelotti még effektíve 3 védővel is játszott Aurélien Tchouaménivel. Másrészt alapesetben is indokolatlanul túl sok a hátramozgó: vagy Eduardo Camavinga, vagy szegény Bellingham, amikor már végképp nem kap labdát.

De idesorolandó a sokszor belső védőben is játszó Tchouaméni, aki a tavaly remek progresszív számokat mutató, de alapvetően box-to-box középpályás Valverdéhez hasonlóan nem igazán tudja azt a minőséget hozni, amit Kroos – persze hányan tudnák azt hozni, merül fel a kérdés. Emiatt a Realnak rengeteg ilyesfajta támadása van, ahol nincsenek szinkronban beindulások-bemozgások (Camavinga, Bellingham), és a túl sok visszalépő következében hiányoznak a vonalak közötti labdafelvevők. Ebből nagyon sok ilyen, a Lille vagy a Villarreal ellen is látható szélre szorulás (2 vagy az 5-6 védő ellen) jön létre – igazi presszingcsapdák ezek, amibe a Real korábban ritkábban kényszerült.

Illetve ezeket a visszalépő, labdafelvevő szerepeket sokszor pont a mélységet adó játékosoknak, a gólszerzésért felelős Mbappénak és Viníciusnak kell elvállalniuk, így könnyebb a Real ellen védekezni. Láthatóan bátrabban védekeznek magasan a Real ellenfelei, egy túlzottan is vertikális játékra kényszerítve a Madridot. Egy átlagos Real-labdabirtoklás során idén csak 6 passz történik, ami még összhangban van az elmúlt évek 6-os átlagával, az viszont már nem mindegy, hogy ezek milyen passzok, és főleg nem, hogy ki ellen mutatják be őket.

Úgy pláne, hogy a Wyscout adatai szerint a Barcelona ellen csak 2,88 passz volt egy átlag Real-labdabirtoklás során. Az adatelemzőcég adataiból az derül ki, hogy az idei szezonban 18,66 méter egy átlagos Real Madrid passz hosszúsága, ez az elmúlt három idényben (2021-től nézve) 17,89, 17,43 és 17,39 volt – tehát a Madrid direktebben futballozik.

Noha a vertikalitás önmagában erénye a Realnak, így, hogy nincs olyan minőségű progresszív labdajáratás, struktúra és vonalakat áttörés Kroos nélkül, sokkal kiszámíthatóbb a játékuk. Talán nincs is aktuálisabb példa a szombati Clásicónál, ahol a korai fázisban 22-27 százaléknyi hosszú passzra kényszerítette őket a Barça presszingje és lestaktikája.

A meccs összességét tekintve 17,47 százaléknyi hosszú passzal zártak – ez rettenetesen kirívó adat, tekintve hogy náluk az elmúlt három évben átlagosan egyébként a passzok 7 százaléka volt hosszú.

Talán már nem újdonság, a Barcelona a szezonban már 77-szer állította lesre az ellenfeleit, ez meccsenkénti 7-es átlag. Ebben a mutatóban a Brighton áll a második helyen a top 5 európai ligát nézve, ők 35-tel jönnek, vagyis ezt duplázni tudja a Barcelona. De a tavalyi szezonhoz képest is kiemelkedő, amit mutatnak, a 2023–2024-es idényben az Unai Emery-féle Aston Villa összesen 167-szer, meccsenként 4,4-szer volt sikeres lesre állításban.

Flick egyébként az idény során konzisztensen alkalmazott ultramagas védelmes, lestaktikás meccsterve gyakorlatilag meghatározta a meccs menetét – hiszen ahogy René Marić, a Bayern másodedzője mondja: „A labda ellen szervezetten felálló csapat rakja fel a sakktáblát.”

Intenzitás (labda) nélkül

Ez megint egy olyan eleme a Real futballjának, amelyben sosem teljesítettek kifejezetten az elitben, ha a szervezettséget vagy a megtervezettséget tekintjük, viszont mindig is voltak olyan elitképességű játékosaik – a fiatalabb Modrić, vagy a jelenlegi keretből Valverde, Camavinga vagy Rüdiger –, akik világklasszis teljesítménnyel kompenzálták a szerkezeti hiányosságokat. Nyilván szintén vitán felül áll, hogy Mbappé hozzáadása (lásd a PSG-nél, illetve a francia válogatottban betöltött szabad támadó szerepe, amit maga Ancelotti is megerősített) nem igazán a Real labda elleni játékát könnyíti meg.

Az idei szezonban visszatérő motívum – gyakorlatilag mindhárom BL-meccs jó példa rá –, hogy a Real alacsony intenzitással és formációtól függetlenül szervezetlenül védekezik a labda ellen. Ancelotti a Lille elleni vereség előtt a 4-3-3-ról már 4-2-3-1-re váltott, de az utóbbi három meccsen három különböző szerkezetet is kipróbált. A Dortmund ellen egy 4-1-4-1-et, a Celta ellen 3-4-3-at, majd a Barça ellen effektíve 4-4-2-et.

A három eddigi BL-meccsen azt láthattuk, hogy a Stuttgartból Enzo Millot és Angelo Stiller, a Lille-ből a 17-et éppen csak betöltő Ayyoub Bouaddi, a Dortmundból pedig Nico Schlotterbeck és Felix Nmecha is megoldhatatlan feladat elé állították a diszfunkcionális Real-letámadást, ahol Bellingham, Rodrygo vagy Modrić nem is nagyon tudta leplezni a csalódottságát a társaknak.

Ironikus módon pont a Clásico volt talán az első meccs az idényben, ahol a Real nemcsak a második félidőben, hanem már az elejétől kezdve intenzíven támadott le.

A fenti képösszeállításon is látszik, hogy főleg az első félidőben ez még a szervezetlenség ellenére (lásd a szabad Barça-embereket lent) is egész jól működött. Itt érdemes dicsérni az öt védőpárharcot is megnyerő Camavingát, illetve a hétből négy párharcot megnyerő Bellinghamet is. Talán csak Lamine Yamal 13. perces ziccerénél tudták megverni az egy-egyben védekező Real-presszinget Robert Lewandowski zseniális sarkazásával.

A Markstats oldal azt mérte, hogy a Real Madrid 7,4 Barcelona-passzonként tudott közbelépni, ami jócskán erőteljesebb, mint a 11,36-os Real-idényátlag, és megközelíti Flickék 6,77-es idényátlagát. Az más kérdés, hogy Flick félidei taktikai húzására nem volt válasz. Míg a becserélt Frenkie de Jong felszabadította az idény egyik legnagyobb felfedezettjévé avanzsáló Marc Casadót, Fermín López helyét Pedri vette át a vonalak között a végig szabadon mozgó Raphinha mellett, kihúzva ezzel a túl agresszív Militao–Rüdiger-duót, így nyitva meg Lewandowskinak a kapuhoz vezető utat.

A labdát megszerző, majd becsúszással továbbító Casadó és De Jong immáron Raphinhát és Alejandro Baldét bevonva megcsinálta a második gólt. Itt leginkább Éder Militãót lehetne kérdezni arról, hogy miképp gondolta azt a boxon belüli védekezést, mint ahogy Lewandowski szinte kihagyhatatlan 66. perces ziccerénél a Dani Olmóra történő érthetetlen kilépést, vagy ugyanezt Raphinha ellen a 68. percben, ahol Lewandowski ismét ordító helyzetet hagyott ki. Ugyanezek a kritikák Lucas Vázquezre – elég csak a harmadik és a negyedik gólt említeni – is érvényesek természetesen, mint ahogy valahol talán Ancelottinak és a stábjának is van felelőssége abban, hogy miért az idény legfontosabb meccsén próbáltak meg az előzmények fényében ennyire agresszívan fellépni.

Az Opta ábráján jól látszik, hogy míg tavaly a Real a pálya nagy részét kontroll alatt tartotta és a saját harmadában a széleken legalább meccsben volt (szürkével), idén az ellenfél (pink) valósággal letarolta a széleket. Ebben talán kisebb része van Dani Carvajal sajnálatos sérülésének és Ferland Mendy gyenge formájának, és nem biztos, hogy mondjuk két érkező szélső védő (a Reallal többször is szóba hozott Trent Alexander-Arnold és Alphonso Davies) megoldja azt a felborított egyensúlyt, amit Mbappé érkezésével láthatunk.

Mbappé, a kannibál?

Mbappé súlyát és jelentőségét egyértelműen Jude Bellingham érzi leginkább a bőrén, na meg persze a Real Madrid csapatként.

Az Opta (fent) és az Athletic (lent) adatvizualizációin egyértelműen látszik, mekkora áldozatokat hoz a csapatért az ismét középpályássá visszaváltozó Bellingham, főleg amikor éppen jobbhátvédként védekezik, mint azt tette a Clásicón.

Nyilván a leglátványosabb, hogy a tavalyi tizenkilenc bajnoki gól után idén egyelőre nulla találata van, de a tavalyi, meccsenkénti átlag 2,45 lövése is nagyjából a felére csökkent (1,45), ezeket a lövéseket pedig négy méterrel távolabbról (14,7 vs. 18,5 méter) kísérli meg. Arról viszont valószínűleg nem Mbappé tehet, hogy a tavalyi űrszezonban Bellingham lövéseinek 55 százaléka talált kaput, és hogy 8-cal lőtte túl 11,1-es xG-jét, idén viszont visszaesett a karrierátlaga (30 százalék) környékére. Bellingham tavalyi lövési kísérletei nagyrészt Mbappéhez kerültek a szezonban, aki meccsenként 4,68 próbálkozással karriercsúcsot produkál. Emellett 44 lövéssel vezeti az öt legerősebb európai ligát, és a kaput eltaláló kísérletekben is az első 8-ban van.

Teljesítménymutatók tekintetében nehéz nagy problémákat felfedezni Mbappénál, szinte minden kategóriában a felső 92 százalékban tartózkodik a top 5 ligában – azt az aprócska tényt leszámítva, hogy nem mennek be a helyzetei akcióból. Karrierje során majdnem egy a meccsenkénti gólátlaga (egészen pontosan 0,93), ehhez képest a madridi 0,64-es mutató egyelőre olyan, mint tavaly Robert Lewandowski, Mohamed Szalah, Dušan Vlahović vagy Phil Foden – rendkívül jó, de az ő saját, iszonyatos szintjéhez képest csalódás.

Talán kevésbé látványos, mert már öt bajnoki gólja és továbbra is számtalan meccset eldöntő elképesztő jelenete van (legutóbb a Dortmund ellen), de Vinícius is majdnem eggyel kevesebb lövést vállal el a tavalyihoz képest, azokat is átlagban négy méterről távolabbról. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy talán ő is azért esett vissza a befejezéseit nézve a 2020–2021-es szintre, mert érezheti, kevesebből kell többet kihoznia, hiszen Mbappé a többi lehetőséget úgyis ellövi.

A meccsképek alapján csapatszinten leginkább a félidőkbeli eltérésben érhető tetten a Real Mbappéval történő gyengébb teljesítménye.

A Wyscout félidőkre lebontott adataiból jól látható, hogy a Real tavalyhoz képest szinte ugyanolyan számokat mutat a meccsek második 45 percében (sőt a gólok 1,5-re nőttek 1,36-ról), ám az első félidőben jelentős visszaesés mérhető:

• a meccsenkénti gólok és várható gólok gyakorlatilag megfeleződtek;
• a kontrák több mint ötven százalékkal estek vissza;
• kevesebb a pozíciós támadás és a kaput eltaláló lövés is, igaz, csak tíz százalékkal;
• a tizenhatoson belüli labdaérintések és a támadó párharc hatékonysága is csökkent.

Egyelőre tehát összesen 13 bajnoki és BL-meccsen mindössze 6 gól, ebből 4 akciógól áll Kylian Mbappé neve mellett a Real Madridban – de nagyobb gond az, hogy a hatalmas tavalyi szezon és a sikeresen levezényelt átalakulás után a várt galaktikusfutball csak 15 percekre, ha tetszik, momentumokban található.

Mintha inkább több problémát szült volna Mbappé leigazolása: Kroos pótlása megoldatlan, a labda elleni intenzitás vagy szervezetlen, vagy nem kellően hatékony és fenntartható. Ancelotti jól látja ugyan a csapat problémáit, de több szempontból is aggasztó, hogy a Lille ellen, fent említett kiértékelés óta eltelt hat hétben kipróbált szerkezetek még lehet, hogy rontottak is a csapaton.

Kérdés, hogy meg tudja-e oldani az akut szélsővédő-problémát, össze tud-e állítani egy funkcionális labdakihozatalt és presszinget nagyjából 5-6 extraklasszis középpályásból – itt adódik a kérdés, hogy hány olyan csapat lehet, amiben Arda Güler vagy Camavinga nem játszana rendszeresen. De mi van akkor, ha a jelenkori világfutball legelitebb sztárokat menedzselő vezetőedzője, a csendes vezetői stílusáról méltán híres Ancelotti – aki 29 éves páratlan karrierje során még nem védett címet az adott bajnokságban – ezt az Mbappé-kihívást már nem tudja megoldani?

A szerző egy top 10-es Premier League-csapat tanácsadója és az RTL Bajnokok Ligája-közvetítéseinek szakértője.