„Boldogan (akarok) élni egy olyan világban, amit nem értek” – a futballértelmezés határai a Dortmund–PSG BL-elődöntő viszonylatában

Kedden a Paris Saint-Germain elleni kettős győzelemmel jutott a Bajnokok Ligája döntőjébe a Borussia Dortmund, ami idén is, szinte már megszokott módon nagyon furcsa szezont fut be. Elemzésben mutatjuk be, idén hol bukott el a milliárdos katari fociprojekt, és min múlhatott a Dortmund döntőbe jutása.

„A világ, amelyben élünk, nagyban különbözik attól a világtól, amelyről azt hisszük, hogy élünk.” Nassim Nicholas Taleb egykori tőzsdei elemzőből a kétezres évek világválságai alatt, a piac által félreértelmezett kockázatok kihasználásával milliárdossá, majd a Fekete Hattyú című sikerkönyvével egycsapásra világhírű gondolkodóvá, ha tetszik, guruvá vált. Noha tudjuk, hogy sem újságolvasásra, sem elemzőkre és szinte egész biztosan nem a futballra pazarolja idejét, mégis az idei értelmezhetetlen Bajnokok Ligája-sorozat megértéséhez segítségül hívtuk. No nem úgy, természetesen jó ideje letiltott a Twitteren.

Gelb schießt Tore > Geld schießt Tore

A kevesebb izgalmat hozó, ugyanakkor több szempontból is érdekesebb BL-elődöntő egyik oldalon ott állt az idény előtt radikális keretfiatalításon átesett Paris Saint-Germain, ahonnan csak olyan nevek távoztak, mint (Lionel Messi, Neymar, Marco Verratti, Sergio Ramos, Georginio Wijnaldum, Leandro Paredes vagy Mauro Icardi. Noha a bevétel csak 207 millió euró lett belőlük, sikerült csak a tavalyi játékosfizetésekből hatvanmilliót lefaragni 360-ról 300-ra), a két évvel korábbi (bruttó) 400 milliós bérköltségekhez képest meg egyenesen fiskálisan felelős gazdálkodásnak mondható, ami most zajlik Párizsban. Sokat elmond a lehetőségekről, hogy az euróban 455 milliós átigazolási összegbe kerülő vérfrissítés fele, az együtt 220 millió euróért érkező Randal Kolo Muani, Manuel Ugarte, Gonçalo Ramos mind-mind effektíve egy kiugró idény után a PSG-be igazolva tulajdonképpen csak kiegészítőemberek lettek; a PSG szezonbeli tizenkét BL-meccsének alig felén tudtak a kezdőcsapatban játszani. Mellettük Milan Škriniar és Marcos Asensio további harmincat (bónuszokkal inkább negyvenet), a két éve sérült Presnel Kimpembe, valamint a Lipcséből elhozott Nordi Mukiele újabb tizenötmilliót, a három bajnokin és két kupameccsen védő cserekapus, Keylor Navas pedig évi tízmilliót keres, euróban.

A PSG vezetőedzője, Luis Enrique ugyanis kicsit hasonlóan a spanyol válogatottbeli projektjéhez a minél több nyomástűrő és letámadni tudó játékos elvét gyakorolja, így az utóbbi hónapokban

• tulajdonképpen két hiperagresszív szélsővédővel kezd: a Dortmundnak nem kell bemutatni a korábban két kölcsönszezont náluk töltő Achraf Hakimit, míg Nuno Mendes amolyan „Alphonso Davies light” szerepkört tölt be;
• három csatárral (leginkább egy furcsa rombuszban, lásd lentebb majd) rohamoz;
• nulla védekező és három, tulajdonképpen támadó felfogású középpályással áll fel: a zseniális idényt futó Vitinha, a márciusban a 18-at betöltő, korszakos tehetségnek mondható Warren Zaïre-Emery mellett eleinte a visszavágón is jól beszálló I Kanging (Lee Kang-in), de leginkább a Napoli korábbi alapembere, Fabian Ruiz játszik.

Emellett a gondokat Lucas Hernandez első meccses sérülése és a szokásos Kylian Mbappé-elégedetlenség jelentették (előbbit a São Paulóból télen, egy remek idény után elhozott 20 éves Lucas Beraldo helyettesítette remekül, ő már most egy kiváló progresszív védő, erős párharcmutatókkal). Mbappé pedig most már tényleg elmegy Madridba a nyáron, (becsszó, de tényleg, je jure), illetve csak középen akar játszani (ahová Ramos és Kolo Muani is pályáznak), ahol viszont nem mindig dolgozik kellő intenzitással a labda ellen – a Barça elleni idegenbeli győzelemkor Luis Enrique ki is emelte, milyen jól csinálta ezt, ám ez inkább a kivétel.

Hogy korábban a Messi–Neymar, idén az Mbappé–Dembélé szintű szupersztárok mennyire akarnak a labda ellen melózni, alapvetően meghatározzák a PSG taktikáját (a kérdéskörben érdemes megkérdezni a másik elődöntőben a Bayern Münchennel érdekelt Thomas Tuchelt és Lőw Zsoltot). Ennek, valamint a jelen állás szerint egy vereséggel ismét agyonnyert Ligue 1 színvonalának ismeretében Enrique a PSG edzők hálátlan sorsát éli. Egy folyamatos kötéltánc közbeni bűvészmutatványt kell előadnia egy minden tekintetben iszonyatos háttér, lehetőség és elvárások közti elképesztő, embertelen feszültségben.

Tulajdonképpen talán így jobban érthető, hogy a Barça elleni többszörösen is jelentésterhelt párharc odavágóját Enrique eltaktikázta. A visszavágó pedig talán túl könnyű is lett: Hakimi visszajövetelével és beforgatásával feljavult jobboldali dinamika, a kipécézett, majd ki is állított Araujóra felhúzott letámadás és a Barcelona mentális törékenysége meghozta a sikert a franciáknak.

Ezek után a PSG komoly esélyesként, de meglehetősen furcsa első meccses tervvel kezdett a Westfalenstadionban:

A terv szerint a PSG a centrumot védte, sőt indokolatlanul túl is biztosította:

• Mbappé középen nem igazán indította meg a letámadást, Dembélé emberezte Emre Cant (aki pedig erősen presszingcsapda-gyanús, és bármikor kapható hatalmas hibákra).
• Enrique joggal gondolhatta, hogy a remek formába lendülő Julian Brandt–Marcel Sabitzer duó emberezéssel való kikapcsolása prioritást élvez, az más kérdés, hogy Vitinha vagy Fabian Ruiz finoman szólva is underdogként indult ezekbe a védőpárharcokba, amikor Niclas Füllkrug visszamozgásai (amire mindkét belső védő kilépett!!) után beindultak területbe. Talán ez volt a legbizarrabb döntés, hogy Marquinhos társaként előbb Lucas Hernandez, majd Beraldo nem mert fellépni Sabitzer ellen, így szegény Fabian Ruiz egy a kettő ellen kellett védekezzen folyamatosan.
• Ez úgy alakult ki, hogy a balról induló Barcola befelé presszingelt, és így szabadon hagyta Julian Ryersont. A norvég a szintén mélyről induló Ian Maatsennel egyetemben kiválóan és progresszíven cselező szélsőhátvéd, de legalább ennyire kombinatív is.
• De legalább ugyanekkora gond volt, hogy a félterületben garázdálkodó Jadon Sancho, és a többnyire szélességet tartó Karim Adeyemi rendes (tehát nem tükör)szélsőként Mendes és Hakimi ellenében elég komoly eredményeket értek el: az angol 12 sikeres cselével a korábbi önmagát, Ryersonnal való kombinációval pont a dortmundi Hakimit idézte.

A meglepett és impotens PSG egy 0,13-as első 45 perces xG-t hozott össze. Noha a félidőben kicsit sikerült módosítani – Ruiz opcionálisabban védekezett, de azért például hátul több egy az egy ellenit vállaltak, de Luis Enrique láthatóan nem volt elégedett a presszinggel. Ez inkább a kockázatosabb támadásvezetésnek (Hakimi jobban belépett, Zaïre-Emery támogató futásai, Dembélé és Barcola egy-egyezései a szélen) volt köszönhető. Az 1,6 nyílt játekhelyzetbeli xG a második félidőben viszont nem hozott gólt, de a párizsiak bizakodhattak a hazai pályás fordításban az 1-0-s hátrány ellenére is.

A meccs előtti-közbeni gondolatsorokban azon tanakodtam, hogy milyen változtatásokat eszközöl majd Enrique, a Dortmundnál semmi ilyesmi nem kellett. Végül Goncalo Ramos kezdett a labda ellen, blokkolva a passzsávot Cannak, míg Ruiz és Dembéle opcionálisan védekeztek a centrumból kifelé a szélsővédőkre, a BrandiSabitzer duó emberezése, valamint az utolsó vonalas mínusz egy maradt az előző meccsről.

A PSG sokáig nem adta fel a tulajdonképpen konzervatívabb labda elleni sémát – nem sok kockázat volt, Adeyemi 35. perces kontrája említhető, vagy amikor Brandt és Sabitzer egy oldalra helyezkedve manipulálta az emberezést, illetve Can kiszabadulásait, valamint Ryerson és Maatsen játékát vehetjük még ide. A félidő így Goncalo Ramos korai kihagyott ziccere, illetve Gianluigi Donnarumma Adeyemi elleni védése miatt egy kiélezett 0-0-val zárult. A PSG az elmúlt körökhöz hasonlóan ismét bekezdett a szünet után, a felpörgött események között talán a meccs kulcsmomentuma a 47–49. perc közötti Ramos-kapufa, Zaïre-Emery-kimaradt ziccer és persze a Hummels-szöglet utáni fejesgól volt.

Ramos a 63. percben már a meccsen a negyedik nagy helyzetét (0,2 xG-nél magasabb) hagyta ki, míg a 61. percben Nuno Mendes a párharc hatodik párizsi kapufáját szerezte. Ekkor Luis Enrique joggal érezhette, hogy itt az xG-istenek ismét Edin Terzić csapatával vannak:

Innentől ugyanis kétgólos hátrányból teljesen megváltoztak a résztvevők szándékai, amit Terzić előbb Marco Reus becserélésével (Adeyemi, és vele együtt a kontrák veszélye távozott), majd Niklas Süle behozatalával egy ultramély ötvédős rendszer formájában nyomatékosított.

Hakiminek 52 passza volt a támadóharmadban, a komplett dortmundi csapatnak 59, de Mats Hummelsék az egész BL során bírták tartani a mély blokkot, míg az Enrique-csapat szakszóval „elspanyolválogatottosodott”.

Tulajdonképpen kézilabdás járatások, kétségbeesett alacsony minőségű átlövések, és veszélyes pontrúgások jöttek tőlük (1,46 xG csak a második félidőben ezek után).

Talán a legemblematikusabb a mindent megpróbáló Mbappé volt, aki a 80., majd a 86. percben is rengeteget kihozott két lehetőségből, de ekkor ismét az egész BL-sorozat legjobb kapusa, a dortmundi Gregor Kobel jött: két remek védéssel, immáron héttel szárnyalta túl a kapujára zúduló helyzetekből adódó várható gólokat, azaz meccsenként 0,64 Xg-nyi gólt fogott. Biztos ami biztos, Vitinha távolról meglőtte a párizsiak hetedik kapufáját a párharcban.

A két meccsen tehát a PSG hihetetlen mennyiségű helyzetet dolgozott ki (4,7 xG, 43 lövés), de a támadóprodukciójuk nagy része a kapufán, a keresztlécen, a védők lábában, Kobel kapusban akadt el, vagy még gyakrabban még a kaput is elkerülte. Ahogy egy kiváló olasz elemző megjegyezte: egyedül az augusztusi, Lorient elleni bajnokin jegyzett a párizsi csapat kevesebb lövés utáni várható gólt, mint a Dortmund elleni két elődöntő mérkőzésen.

És itt jön elő ismét a katari PSG-befektetés évente megemlítendő dilemmája: gyakorlatilag egy évtizede egy 180 perces kieséses lutri dönt a szezon vagy az egész projekt sikerességéről. A számok nem hazudnak: a BL-ben 1,58 gólt érnek el idén 90 percekre vetítve 2,02-es xG ellenében, ugyanez a szám 2,31 (2,05 xG) a Ligue 1-ben. A különbség nagy, mínusz 30 százalék, aminek jelentős része a Newcastle elleni csoportmeccsen (1-1, 4,4 xG-re), illetve a Dortmund ellen jött össze:

Azt mindenesetre a PSG katari elnöke, Nasszer al-Helaifi is megerősítette, hogy nem fognak leállni, sőt ez – Mbappé nélkül is – inkább az út kezdete. Hiszünk neki?

A sárga-fekete hattyú

Térjünk is át arra a Borussia Dortmundra, arra a csapatra, amit lassan két éve csak orrbefogva, esetleg kínjukban röhögve, vagy amolyan a szurkolói létből kincstári optimizmussal figyelnek. Tökéletesen ideillik Esterházy Péter meglátása: „A szurkoló mindent tud, nem hülye, legbelül tudja a reális esélyeket, csak éppen ettől eltekint. Szurkolónak lenni költői létet jelent.”

A Dortmund esetében már a csoportkörös továbbjutás is a megmagyarázhatatlan kategória volt: két forduló után egy ponttal álltak, aztán viszont már az utolsó kör előtt továbbjutottak, miután kétszer is megérdemelten lenyomták a Newcastle-t. Eközben a korábbi biztos Bayern-kihívót nemhogy a verhetetlen Leverkusen is lehagyta, de a Stuttgart is nagy-nagyon csúnyán megverte őket ősszel. De említhetnénk a Lipcsét is, az őszi 3-2-n Hummels korai kiállítása jól mutatta azt a konzisztens kiegyensúlyozatlanságot, ami a Dortmundot idén jellemezte. Vagy az április végi 1-4-et a Lipcse ellen, ami után Julian Brandt kifakadt:

„Szarul érzem magam. Hogy őszinte legyek, rendkívül bosszús vagyok – mondta Brandt a Sky Sportnak a mérkőzés után. – Túl sok hibát követtünk el. Mi hívtuk be a Lipcsét. Úgy éreztem, hogy 45 esélyük volt a gólszerzésre. Ez túl sok egy közvetlen rivális elleni meccsen. A 4-1 kemény. Ez egy totális pofon számomra.

Ha a dolgok úgy mennek, ahogy mennek, és még mindig kvalifikáljuk magunkat a Bajnokok Ligájába – azt kell mondanunk, hogy hála Istennek. Egyértelműen a színvonalunk alatt játszunk idén, és ezt a pirulát le kell nyelnünk.”

Tulajdonképpen minden teljesítménymutató és a mutatott játék is azt jelezte, hogy ez egy maximum Európa-liga szintű csapat. Amennyire lehetett bizakodni a PSV elleni továbbjutás után, egyből jött a szezon egyik leggyengébb meccse a Hoffenheim ellen (2-3 elképesztően banális bekapott gólokkal), vagy amilyen jól sikerült az Atlético elleni első meccs második félideje, majd a Westfalenstadion-beli őrült visszavágó, annyira kiszámíthatatlan volt Terzić csapata például a Lipcse ellen Sancho vezetőgólja után. Nem lehetett egyszerűen megjósolni, hogy mit kap az ember a Dortmundtól egy adott meccsen.

A helyzetölő Kobel 2024-ben már 4 különböző ok miatt hagyott ki meccset, a 35 évesen nem gyorsuló Hummels 90 százalékban zseniális, 10 százalékban viszont olyan hibákat csinál, mint 19 évesen, a par excellence ballábas progresszív belső védő, Nico Schlotterbeck eposzi jelzője pedig az ön- és közveszélyes lett.

Ott van még az évek óta nem létező dortmundi szélsővédőposzt: Thomas Meunier és Nico Schulz örököse Ramy Bensebaini lett, aki a ‘Gladbachnál a hummelsi arányt hozta, a Dortmundban viszont felcserélte azt, így a chelsea-s kölcsönjátékos Maatsennek és a másfél éve kiegészítő embernek igazolt Ryersonnak kellett megmentenie a hazát. Utóbbi, mivel mindkét oldalon és irányban jól teljesít, Premier League-klubok érdeklődéset is kiváltotta, és csak 5 millióba került 2023 telén. Azaz szinte biztos, hogy nem a szokásos „a Dortmund-elnök Hans-Joachim Watzke jobban ismeri a liga ismert játekosait, mint a scoutjai, és egy kiugró idény után túlszámláznak neki” transzfer. Ehhez képest Maatsen és Ryerson elképesztő higgadtsággal hozták ki a labdákat a nyomás alól és alapozták meg a BVB szerencsés továbbjutását.

Mint ahogy szintén nincs olyan Dortmund-drukker ismerősöm, aki nem mondjuk inkább Emre Can harmadik párizsi piros lapjára (lásd 2020 BL-kiesés) vagy a szokásos hibájára fogadott volna. Végül hiba nélkül hozta le az elődöntőt, de azért arra is kicsit volt az esély, hogy a Manchesterből lepattanó Marcel Sabitzer egy ilyen erős Jude Bellingham-alakítást és meccseket eldöntő momentumokat produkál. De említhetjük a 28 évesen még mindig a vitathatatlan tehetségével küzdő Julian Brandtot – 3 német válogatottbeli gólja van 47 meccsen, miközben Robert Andrich, Leon Goretzka vagy éppen Pascal Groß miket hoztak ki sokkal kevesebből –, akinek a képmására pl. Jürgen Klopp odavitte Szoboszlai Dominiket a Liverpoolba.

Elöl pedig a párizsi meccsig talán csak momentumokat produkáló Sancho (Stuttgart, Hoffenheim), és az egész ősszel magánéletbeli gondok miatt pocsék formát mutató Adeyemi is magukra találtak, erre is valószínűtlenül kevés volt az esély. Míg mondjuk Füllkrug február 20. és április 16. (az Atlético elleni BL-visszavágó) között nem lőtt gólt, ami miatt szinte mindenki padoztatta volna.

Nehéz megmondani, mitől állt össze a BVB ennyire a BL-negyed- és elődöntőkben, hiszen Terzić noha tudott új dolgokat kitalálni (Sabitzerrel) labdabirtoklásban, nem biztos, hogy ez nem mondjuk Nuri Sahin érdeme. A talán vezetőedzői poszttal (amit aztán a Dortmunddal szurkolói szinten barátságot ápoló Besiktas adhat meg neki) visszacsábított klublegenda Sahin, amolyan tavalyi Xabi Alonso módjára, komoly személyes jelenléttel bírhat.

Mint ahogy a mentális megerősödés – ez olyannyira bizarr, hogy a mentalitás szó gyakorlatilag a klub által szinte le van tiltva az elmúlt évtizedben – mennyiben Terzić érdeme. Füllkrug, Hummels, Reus nem egyszer nyilatkoztak meglehetősen ellentmondásosan az egykori szurkolóból elemzővé, másod- majd vezetőedzővé váló sárga-fekete mágusról.

Lehet, hogy a Simeonét lerendező, a hetekben lefokozott Sebastian Kehl, vagy éppen a dortmundi kapufa-vudu sámánja, Sven Bender kispados jelenléte jelentette ezt a megmagyarázhatatlan különbséget? Tény, hogy a 2022-es ősz, majd a végül a legvégén elbukott bajnoki cím (Mainz elleni 2-2 az utolsó fordulóban), illetve az idei rettenetes bajnoki teljesítmény után Terzićet, ha eltávolítani nem is lehetett, meg kellett erősíteni. Noha ez a bajnokságban kisebb előrelépést jelentett (2024-ben 16 meccsen 33 ponttal a Stuttgarttal együtt másodikok 2 ponttal a Bayern elõtt, a 42 pontos Leverkusen külön szint), a végére csak összejött az a BL-döntő, amiről még a legvérmesebb BVB-drukkerek sem álmodtak. Persze most jön még csak a java. A leköszönő elnök, Watzke még utoljára randizik egyet legnagyobb cimborájával a Real Madridot irányító Florentino Pérezzel.

Vagy sztoriként ott van még a napokban 12 év után búcsúzó Reus, aki az amerikai bajnokságba, az MLS-be tart, hogy aztán a visszavonulása után a klub nemzetközi marketingarca legyen. (Reus 12 éve egyébként 22, hiszen hétéves kora óta a BVB-ben játszik, ahleni és mönchengladbachi kitérőkkel.)

És említhetjük a fél lábbal már az ajtóban lévő Hummelst is. Vagy hogy miken ment át egy Seb Haller, vagy a két volt hannoveri, Marius Wolf vagy Niclas Füllkrug, a Chelsea–United-ből menekülő Maatsen–Sancho duó.

Huszonhárom xG-re kapott kilenc góllal BL-döntőt játszani, ez valami olyan (sárga) fekete mágia a Terzić-csapattól, hogy lassan elkezdhetnének „Black Magic Terzić” pólókat és kávésbögréket árusítani a webshopban

„Minket, gyakorló szakembereket nem nagyon zavarnak az akadémikusok megjegyzései – ez olyan lenne, mintha a prostituáltak apácák technikai elemzését hallgatnák.” Ezzel a Taleb-idézettel – amit a dosztojevszkiji Miskin herceg-jóságú Terzić biztos nem ejteni ki a száján – nem biztos, hogy közelebb kerültünk a megértéshez, de mint fent említettük, nem is ez lehetett a cél.