A spanyolok lennének az új olaszok, de ez háromból csak egy csapatnak jött be

A szerdai negyeddöntők után már csak négy csapat van versenyben az idei Bajnokok Ligájában, így a nemzetközi sajtószokásoknak megfelelően eljött a világmegváltó elemzések ideje. De a Real Madrid és a Bayern München továbbjutásának részletezése előtt még a keddi negyeddöntőket nézzük meg alaposabban, és a visszavágókat előnyből váró két spanyol csapat, a Barcelona és az Atlético Madrid drámai kiesését a PSG, illetve a Dortmund ellen egyfajta kockázatkerülő magatartásként értelmezzük.

Az odavágó (többnyire) sikeres meccsterve és a párharcok állása miatt mind Xavinak, mind Diego Simeonének adva volt a kicsit sztereotipikusan olasz csapatokra jellemzőnek tartott haditerv: a második szándékra kell összpontosítani, az ellenfélnek sürgősebb. Ennek eredménytelensége azonban több kérdést is felvet. Mivel a Barçától alapvetően stílusidegen ez a mély védekezésből kontrákat vezető megközelítés, míg az Atlético harmadik éve igyekszik a klasszikus Atlético-stigmától megszabadulni, mit jelez az, hogy mégis ezt választották? Csak egy adott párharchoz való taktikai igazodást vagy esetleg az erőviszonyok beismerését?

A Dortmund vállalt több kockázatot

Az Atlético hazai pályán 2–1-re győzött, ezzel az előnnyel utazott Dortmundba, ahol viszont a hazai csapat nyert 4–2-re, ezzel ők jutottak tovább.

Nem lehet nem észrevenni az iróniát abban, hogy épp az alapvetően kockázatkerülő Dortmund-edző, Edin Terzić húzott kockázatosakat a visszavágóra. Talán maga is tudta, hogy ez a párharc az ő sorsáról is dönthet. Hiszen hiába a szurkolói rokonszenv és a szépen eladható „Dortmund-szurkolóból lett edző” sztori, az idei szezon mind mutatott játékban, mind eredményben eddig hatalmas csalódás. A BL-ben eddig inkább az ellenfelek legnagyobb jóindulatával és a Kobel–Hummels duó élő fallá válásával jutottak el valahogyan a legjobb nyolc közé, a ki-ki meccseket valamiféle fekete mágiával behúzva. De főleg a bajnoki ötödik hely elfogadhatatlan egy Bayern-krízissel fémjelzett szezonban, majd a kupakiesés – mindkettőben a semmiből feltörő, a Dortmundot kétszer leiskolázó Stuttgart a ludas. Egy ilyen idény után Terzić felett gyűlnek a felhők.

Tehát kedd este, 81 ezer fanatikus dortmundi ide vagy oda, eléggé kockázatos lépés volt Terzić részéről az egy hatossal felálló 4–3–3-as formáció. Az elképzelés, hogy a labdákat vesztő Maatsen–Can duót kiveszi a progresszióból Hummels javára, vagy akár Sancho mélyebb jövetele (váltva Ryersonnal) még akkor is rejtett rizikót magában, ha eszeveszett Atlético-presszingre nem lehetett számítani. A BVB számtalanszor megmutatta az idény során, hogy egy teljesen átlagos védőséma ellen is alapvető gondjai vannak a labdakihozatalokkal. Ezért ez a kockázatvállalás – amihez jelentősen hozzájárult Brandt mint szabad nyolcas és Sabitzer mint a labda nélküli svájci osztrák bicska az illetékes belső védő ellen – kifejezetten üdítő volt.

Az érem másik oldala, hogy a sok támadójelenet mellett alig volt védekező átmenet, és csak az Atlético pontatlanságán múlott, hogy nem jöttek a nagyobb helyzetek. Morata 0,63 xG-nyi gigahelyzetekor például Brandt–Sabitzer volt a maradékvédelem egy pontrúgás után. (Nem volt világos, hogy Morata miért próbált alányesni, miközben a kapu jobb oldala üresen tátongott, de hát benne nem a logikát szereti az ember.)

A 22. percre az Atlético is összeszedte magát labdás ötletek terén, erre válaszul Terzić megcserélte Adeyemit (aki jobbra ment balról) Sanchóval. Előbbi gyorsan besárgázta a magasra tolt szárnyvédőként meglehetősen idegenül mozgó Azpilicuetát, míg az angol kombinációs készsége révén megerősödött a BVB bal oldala – ennek legnyilvánvalóbb példái a gólok. Ahogy látható, a mélyre húzódó Atlético-védelmet, Simeone számításaival ellentétben, képes volt megbontani a Dortmund:

Simeone a kétgólos hátrányban két szárnyvédőjét (hangsúly a védőn) és Moratát három kombinatív, támadó felfogású játékosra cserélte, akikkel igyekezett visszanyerni az első félidőben jórészt feladott centrumot. Angel Correa a 48. percben már másodszorra forgatta be Schlotterbecket az ötös közelében, míg Hermoso egy visszalépéssel elszakadt Ryersontól, fejese Hummelsről be is pattant.

Az 56. percben egy zseniális Koke-passz után pedig egy 50 százalékos lehetőséget hagyott ki (itt a kapu bal oldala tátongott), hogy aztán Schlotterbeck újabb kicselezése után keresztbe lője a kapu előtt Riquelmének. Az Atlético szerencséjére Kobel nagy védése (megint Correa) és Schlotterbeck blokkja után az argentin bevágta a léc alá.

Azonban Simeone csapata ismét elkövette az első 45 perc végzetes hibáját, és visszaállva, lövés nélkül akarta kivédekezni a hátralévő félórát. A csapnivaló idegenbeli mérleg és a lassan két-három éve a mély blokkban való védekezésre egyre kevésbé alkalmas Atléticónak ez a Westfalenstadion verhetetlen hangulata közepette nem sikerült. A BVB a lassan Simeone által is megismert Bynoe Gittens, illetve Sancho egy-egyezéseivel, Brandt beíveléseivel és persze Sabitzer üresbe futásaival, majd mesteri gólpassz-gól kombinációval megérdemelten fordított meg egy káprázatos meccset.

Az Atlético identitáskrízise lassan harmadik éve visszatérő probléma, amit Simeone egyelőre – talán leginkább a bizonyos csapatrészekbe meglehetősen gyengén igazoló vezetőség miatt – képtelen megoldani.

Oblak a proaktívabb és kezdeményezőbb, többnyire háromvédős rendszer egyik vesztese, az egykoron par excellence lövéselhárító szlovén már harmadik éve tulajdonképpen ligaátlagos kapus. A BL-ben -0,2 PSXG-t hoz, míg a dortmundi Kobel amolyan korai Oblak-számokkal (+5,6 gólhelyzetet fogott) vezeti a mezőnyt.

A belső védelem nagyjából 2021-ig a csapat kiemelkedő része volt, dacára annak, hogy Diego Godín és Lucas Hernández is távozott, ám a Giménez–Savić duó mellé érkezők( Felipe, Söyüncü, Gabriel Paulista, Reinildo) nem nagyon tudtak kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani. A keddi kezdőből az évi négymillió eurót kereső, 28 éves, bal oldali progresszív passzgépet, Mario Hermosót ingyen elengedik, ami annak tudatában, hogy ez mennyire hiányposzt az elit futballban (lásd Szalai Attila), bizony súlyos ítélet a védőmunkáját és megbízhatóságát illetően. Szintén sokatmondó, hogy a 35 éves Witsel és a 34 éves Azpilicueta messze a két legbiztosabb pont, noha a mélység vagy a szélesség levédekezése már nem nagyon megy nekik. Pedig bőven lenne futballozni vágyó és tudó játékos, elég, ha a hosszabbító Koke és a mindenes De Paul párosát említjük a 30 millió eurós, 19 éves Vermeerennel, előttük az ismét pazar idényt futó Griezmannt (21 gól, 8 gólpassz). De mellettük ott van még Llorente és a zseniális Lino, Riquelme vagy Barrios. A csatárigazolásaikról inkább semmit (Memphis, Cunha), viszont a Correa–Morata pároshoz az alavesi kölcsönből visszatérő, 19 évesen berobbanó Samu Omoridion és João Félix csatlakozhat, tehát nehéz a problémákat keretgyengeségre fogni.

Luis Enriquének sikerült az újratervezés

A Barcelona–PSG párharban a párizsi 3–2-es Barça-siker (vagy Luis Enrique eltaktikázott első félideje) miatt egyértelmű forgatókönyv adódott, aztán mégis bántóan sima lett, a vendég PSG 4–1-re nyert és jutott tovább.

A meccs előtti bejegyzésemben arra voltam kíváncsi, hogy a visszatérő Hakimi veszélye, valamint az odavágó hibái hogyan segíthetik Luis Enrique meccstervét. Az odavágó első félidei ötletét – Dembélét és Mbappét szélesre húzva, távol Araújo–Cubarsítól játszatni a szélső védők ellen – azzal kellett korrigálnia, hogy Dembélét a félterületbe hozta (Sergi Roberto elleni mismatch), mìg Barcola jobb szélen nyitott belső folyosókat Vitinha, Lee vagy Zaire-Emery előtt.

Nos, a válasz Enriquétől szokatlanul rugalmasra és izgalmasra sikeredett: Hakimi beforgatásával, megtámogatva Zaire-Emeryvel a jobb, míg Fabián Ruiz feltolásával a bal félterületet uralta le. A bal oldalon kezdő Dembélé az első tíz percben már három sikeres cselnél járt, míg a Barça presszingjét egyáltalán nem hagyták érvényesülni. A Barça labdabirtoklásainál a most már kilencesben kezdő Mbappé az őt látványosan megdicsérő edzője szerint is kiválóan irányította a presszinget: látszott, hogy az első meccsen 13, vonalakat áttörő passzal jeleskedő Cubarsíra jobban figyeltek, ahogy szintén józan gondolat volt Pedri és Frenkie de Jong emberezése is.

Tudatos volt tehát, hogy Xaviék csak a labdával azért korántsem világklasszis, szabadon hagyott Araújo indításaiban (vagy ennek variációjaként Lewandowskira felpattintva, majd szélre kipörgetve) bízhattak a szupertini Lamine Yamal felé.

A korai párizsi magas labdaszerzésekből adódó helyzetek a terv sikerességét, míg a Barça első gólja az iszonyatos kockázatot mutatta meg. Utóbbinál Yamal játszi könnyedséggel verte meg a világ egyik leggyorsabb balhátvédjét, Nuno Mendest.

A veszélyt valamelyest csökkentette, hogy az első meccsről hiányzó Hakimi végig tudott menni az első meccset beindulásaival uraló Raphinhával. A brazilnak az odavágón produlált 2/3-as cselmutatója 1/4-re romlott, és hat PSG-tizenhatoson belüli érintéssel szemben kedden csak kettőig jutott, noha dupla annyi (négy helyett nyolc) progresszív labdaátvétele volt (azaz olyan, mivel legalább tíz métert haladnak előre).

Végezetül Enrique tervének működőképességét mutatja az alábbi, Araújo kiállításáig mért Barça-hőtérkép, ami passzivitásról és beszorítottságról árulkodik. A passzív meccstervet választó Xavi azonban talán joggal bosszankodhat Lewandowski 20. perces fölédurrantása vagy Mendes Gündogan előtti tisztázása miatt.

Nyilván Araújo kiállításakor meg is tette ezt – statisztikailag 18 százalékkal csökkentek ekkor a Barça esélyei, a helyes megoldás (3 százalékkal) Barcola elengedése lett volna –, sőt a folyamatos frusztrált szövegelésért Kovács István játékvezető végül az 56. percben az edzőt is kiállította. Megkerülhetetlen Araújo hibája, ami tulajdonképpen Xavi még defenzívebb cseréjével megpecsételte a sorsukat: a belső védő Iñigo Martínez behozatala a tarthatatlan Yamal helyére túlontúl logikus, már-már sztereotip, közepesen jó olasz kiscsapatoktól sem túl izgalmas lépés volt. A PSG-nél fellélegezhettek, miközben pályán maradhatott a legnagyobb név, Lewandowski, akinek a meccsen vétett nyolc átvételi hibája és egész barcelonai alacsonyabb színvonalú ténykedése inkább a vezetőség hibájáról tanúskodik (Utolsó öt Bayern-idényének 1y11-es kilencven percre vetytett gólátlaga a Barçánál 0,62.)

A PSG kicsit az odavágót koppintva a következő 30 percet három Mbappé-lövéssel és megint egy Dembélé-Vitinha „gólváltással” fordìtotta, hogy aztán Gündogan kapufája után a francia világklasszis egy büntetőből (Cancelo buta hibát vétett) gyakorlatilag lezárja a továbbjutás kérdését. Míg Xavi a színvonalhoz talán méltatlanul a kifogásokkal és a bírózással volt elfoglalva, Gündogan, az El Clásico után ismét, egy radikálisan őszinte és érett vezetői nyilatkozatot tett.

Noha a realitással találkozott a Xavi alatt erre az idényre mindenképp jelentősen visszaesett Barça, a jövő korántsem sötét: a legjobb korban lévő, posztjukon klasszisok (Koundé, Araújó, Frenkie de Jong), az idén berobbanó, 16-17 évesek 8Cubarsí, Yamal) és az utóbbi években feltűnő, ám „szokásosan” túlterhelt huszonévesek (Gavi, Pedri, Balde) mellől tulajdonképpen „csak” egy, az újratervezést levezénylő edző hibádzik. Xavi utódja vélhetően a B csapatnál remek munkát végző, korábbi legendás Barça-védő Rafa Márquez lehet – mivel a korábbi tréner Garcia Pimentát Laporta egészen Las Palmasig ūzte, lelke rajta.

Eközben Luis Enrique PSG-je robog előre, és nehéz nem észrevenni a Barça 2016-os MSN triójának 2024-es megfelelőjét a csapaton – ha nevesíteni kell, akkor Dembélé=Messi, Mbappé=Suarez, Barcola=Neymar – és a csapat jelentős favorit a Dortmund ellen a Bl-elődöntőben.

„A tökéletes futballmérkőzés nulla–nulla, teljes egyensúly a két csapat támadó- és védőmunkája között” – a legendás Gianni Brera lassan százéves mondata, noha szellemiségében (Xavi, Simeone csapatai) a keddi játéknapok is jelen volt, a maga „tökéletességében” igazából a szerdai, kicsit spagettiwesternes párharcokban mutatkozott meg.

Az Arsenal megint nem bírta erővel

A Bayern–Arsenal párharc 2–2-es londoni meccsén az Arteta által elképzelt és ősszel még a Manchester Cityre vagy tavasszal a Liverpoolra is ráerőltetett dominanciát a szabályszegő Tuchel Bayernje helyenként szívós, mély védekezéssel, majd okos és bátor labdakihozatalokkal és Sané–Musiala kontrákkal tudta megfékezni. Hazai pályán pedig 1–0-ra nyert és jutott tovább a Bayern.

A müncheni partira is maradtak Lőw Zsoltéknak váratlan húzásaik: a papíron Saka ellen biztosabbnak tűnő, de formán kívüli Davies helyett Mazraoui kezdett a bal oldalon (aki jobbhátvéd, de a marokkói válogatottban is néha játszik balon, és korábban az Ajaxban is volt erre példa). Előtte a támadó balhátvéd Raphael Guerreiro nem a védőmunkája miatt játszott, hanem mert vele, Musialával és Sanéval, azaz három zseniálisan nyomástűrő játekossal Tuchel tudta (ahogy Londonban is, vagy ahogy a hétvégen Unai Emery Aston Villája is), hogy ki fognak tudni jönni az Arsenal frenetikus letámadása ellen.

Az, hogy ebből tulajdonképpen nem lett komolyabb Bayern-lehetőség, inkább az Arsenal hatékonyságában rejlik a második labdák felszedése terén – itt a Sané–Musiala–Guerreiro érem másik oldala.

Az Arsenal labdabirtoklásánál a odavágóhoz hasonlóan a Bayern otthon is feltolta a labdaoldali 4–2–3–1-ből közepes blokkba visszazáró védősémáját, amiben Laimer lekövette Odegaard-t.

Arteta Rice-t fentebb játszatta nyolcasban – sokat elmondott a veszélyről, hogy Goretzka nem követte, hanem inkább zónázott – míg Jorginho fellépeseivel Musiala, Tomijaszu „zincsenkós” beforgásaival Sané tolódott.

Az Arsenal a 25. perc környékétől Martinelli cselei majd helyzete révén el-eljutott a kapuig, de egymást jól kioltó két csapat „tökéletes null–nullját” láthattuk. Az, hogy ez nem így maradt, nem a vendégeken múlott, hiszen az Arsenal, hasonlóan a Villa elleni meccshez, nem nagyon bírta erővel.

A Bayernnél pedig éppen a sokak által a két-három éve kiegyensúlyozatlan teljesítménye alapján joggan kritizált Goretzka–Kimmich duó hozta a meccset. Előbbi a legtöbb szerelést, elképesztő területi lefedettséget, három lövést és a második játékrész elején hajszál híján a vezető gólt is összeszorgoskodta. A jobbhátvédbe száműzött Kimmich pedig levédekezte Martinellit, négy helyzetet alakított ki, majd az Arsenal egyre figyelmetlenebb box védekezését kihasználva befejelte a Bayern idei legfontosabb gólját – azt, hogy ez most inkább Zambrotta- vagy Grosso-hasonlat, az olvasóra bízom.

Arteta még a tavalyinál is zseniálisabb idényt futó Arsenalja a végén még egy utolsó rohamot megpróbált, amit Tuchel csak lazán négy belső védővel védekezett le – erre még Mourinho is felkapta a fejét. Apropó, Tuchel Mourinho mellett a negyedik olyan edző, aki három különböző csapattal BL-eldöntőbe jutott.

Nyomástűréssel kontrollálni a világ legjobb labda elleni csapatát

A Real Madrid és a Manchester City egy gólszépségversenyes 3–3-as madridi első meccs után szerdán Manchesterben csapott össze, és 1–1 után tizenegyesekkel jutott tovább a Real.

Noha Kyle Walker visszatért, Ancelotti a második, kilencedik és tizenkettedik percben is eladta az odavágó túltöltött baloldali trükkjét:

Vinícius és Rodrygo túltöltik a baloldalt, ahol Walker mellé Akanjinak kell visszalépnie. Mivel Valverde a jobboldali szélességet tartja (Rúben Dias lép ki rá, Gvardiol egy picit lemarad a Carvajal elleni presszingben), így a széthúzott belső védők között Bellingham Rodri mögé indul. Egy, a meccsen többször bemutatott zseniális levétel után Valverde beindítja Viníciust, aki az elképesztően rosszul helyezkedő (de legalább okosan mutogató) Walker mögött megtalálja Rodrygót a vezető gólhoz.

Innentől elkezdődött a legutóbb a vb-n a Spanyolország–Marokkó meccsen megcsodált perverz forgatókönyvet láthattuk: az „ezer passzból vérző” spanyol gigacsapathoz hasonlóan De Bruyne beadásai, Grealish 35-38. perces egy-egyezései, Haaland súlytalansága kezdték borítani a pályát és az egyensúlyt. Ancelotti pedig, aki továbbra is az elit futball legkeményvonalasabb pragmatista libertariánusa, simán nem szégyellt 150 milliós fiatalokkal vagy öreg korszakos zsenikkel akkora bunkert építeni, hogy még a legnagyobb buszparkolós edzők is előre köszönnek ezután.

Valahol a száznegyedik perc környékén (még Rüdiger hatalmas helyzete előtt) nem átallottam megjegyezni, hogy a City a meccs utolsó 28 próbálkozásából 27-et vállalt, 16–0-ás szögletaránnyal.

Az, hogy ez a megközelítés kinek hogy tetszik, ízlés dolga. Az viszont tény, hogy eközben Ancelotti – a minden értelemben is legstílusosabb olasz – a tizedik BL-elődöntőjére készül, a Real pedig hirtelen a 15. Bajnokok Ligája-serlegre.

„Der Pokal hat seine eigenen Gesetze” – azaz a kupára külön szabályok érvényesek, tartja a német kupáról szóló híres mondás, ami a BL-serlegre is legalább mostantól érvényes. Vagyis hát egy jó olasz edzővel mindig is az volt.